𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓣𝓻𝓪𝓲𝓷 - 𝓗𝓮𝔂, 𝓢𝓸𝓾𝓵 𝓢𝓲𝓼𝓽𝓮𝓻

Bement a városba, mivel társa is odament reménykedve, hogy oda senki sem követi. Marának a legangyalibb arcát kellett elővennie, hogy Edward kölcsönadja az autóját. Nem a lány vezetési tudásában nem bízott, hanem Edward nem látta jónak, ha a lány és Caius kettesben maradnak. Ő is lekevert pár pofont a fiúnak, ám mivel utolsók között értesült tettéről igyekezett finomabban bánni vele, hiszen a Volturi egykoron legkegyetlenebb társ vezetőjének minden erejére szükség volt a Volturi ellen.

Mara miután képes volt Edward szorító öleléséből kikászálódnia azonnal beszállt a fekete terepjáróba és meg sem állt egészen Forks központjáig. Útközben nem kémlelte a tájat, akkor folyton jöttek volna a megválaszolatlanul a levegőben lógó kérdések és agyalások.

Miért tette Carlisle azt, amit?

Tényleg gyáva lenne, ahogyan Stefan is hozzávágta?

Ha arra kerül a sor képes lenne végezni a Volturi fejével?

Túl sok volt neki a kérdésekből, ki akart szabadulni a komfortzónájából, és társa rejtőzködése ideálisnak bizonyult, hogy ezt bűntudat nélkül meg is tegye. Szeretett volna minél messzebb kerülni a természetfelettiektől, s erre Forks központja tökéletes lehetőséget biztosított.

Társát ismerve csak egy helyre mehetett. A városi könyvtárba. Nem éppen volt oda az emberek tulajdonságáért, a folytonos viháncolásért, sajnáltatásért vagy az önzőségért, de úgy hitte, a könyvtárban a viszonylag normális emberek járnak. Ott mély csend honol, az emberek tanulnak, némán szórakoznak egy könyvön. Az emberi faj legkiemelkedőbb tulajdonságai közé sorolta az olvasás szeretetét. Csak olvasással és egy kis gondolkodással az emberek az évszázadok során mennyi minden is elértek! Repülő, autó, villany. Csak néhány azok közül, amik feltalálásában nagy szerepet játszott a könyv, olvasás. Ezekért a dolgokért csodálta az embereket. Így Mara egyenesen a városi könyvtárat célozta meg úticélnak.

Fél óra múlva leparkolt a könyvtár szűk parkolójában, majd miután leállította az autót kiszállt abból. Végre nem kellett éreznie az autóban az orrlyukába osonó gyümölcsös illatot, amit Edward nevelőanyja drága parfümének köszönhetett. Úgy szívta be a levegőt, mintha az óceán fenekéről emelkedett volna a felszínre, hogy egy mély levegővétellel magába szívja a megkönnyebbülés érzését és kifújja a sok negatív gondolatot. Tömte magába a fájdalmasan jeges levegőt, a magas páratartalom miatt képes lett volna elbóbiskolni a parkoló egyik kocsiknak fenntartott kis négyzetlapjában.

A porszerű, púderes hó gyengéden hullott a csúszkáló, halványszürke felhőkből. A szélben imbolygó mennyei pamutból az idő elteltével jobban hullottak alá az egyre vaskosabb hópelyhek. Nyaldosták a lány fehér arcát, s csiklandozták pösze orrát.

Hirtelen egy nagyon széllökés felkapta a lány kabátjának farkát, a hópelyhek veszett kutyaként kezdték marni az arcát. Összébb húzta magán a kabátot, aztán egyenesen a könyvtár kétszárnyú méregzöld ajtajához lépett. A faberakásos könyvtár falai teljesen beleolvadtak a könyvtár mögötti berekbe. Nem időzött sokáig, hogy csodálja ezt a fajta művészeti csodát, belökte az ajtót.

Azonnal bekeringőzött orrába a könyvek régies és új illata. Díszes csillárok élénk sárga fényt adtak a könyvtár olvasóinak. Az ablak mellett számítógépek elsötétedett monitorja rávezette arra, hogy kevés ember tartózkodik ezen a szépségesen fehér délelőtt a négy fal között, inkább kint az utcán hógolyóztak, építettek mindenféle állatot, hóembert és sok mást.

A kék, félkör alakú recepciós pultnál ősz hajú asszony ült, s elmélyedten tanulmányozta a szemüvegére kék fényt vetítő monitort. A lány elmormolt egy halk köszönést, amit a könyvtáros nem is hallott, majd beljebb vonszolta lábait az acélkék szőnyegen. Könyvespolcok sorakoztak balra tőle, közöttük pár lány nézegetett egy újonnan megjelenő bestsellert. Mara ódzkodott az ilyen könyvektől miután vámpírrá vált. Szerinte a romantikus könyvek olyan világot teremtenek a lányoknak, amikből képtelenek lesznek szabadulni. Azt hiszik, minden rossz fiú jó fiúvá válik egy esetlen, kétbalkezes lány miatt, vagy a gazdag úrifiú a szegény, hajléktalan lányba szeret. Nevetnie kellett ezeken a marhaságokon, a való életben ezek sosem történének meg, s ez a lányok önbecsülésére is kihathat.

Míg elmerült a gondolataiban a könyvtár közepén találta magát. Fából készült körasztalok álltak, s várták, hogy több ember üljön le olvasni. Kevesen voltak, mindenki némán olvasott, vagy jegyzetelt egy könyvből. Nagyjából tíz-tizenöt asztal állhatott egymástól távol, s ellőttük folytatódott is tovább a könyvespolcok végtelenbe nyúló sorai. Egy kis területen balra kis babzsákoknál egy ikerpár ült, halkan anyukájuk olvasott nekik a Szépség és a szörnyetegből.

Társát egy takarásban lévő asztalnál pillantotta meg. Egy könyvet bújt, már-már beleesett a lapok betűibe. Kecsesen közelítette meg az asztalt, bár némák maradtak így is érezte, hogy az a néhány szempár rászegeződik, a meglehetősen fura vörös szemei és a rendkívüli szépsége miatt. Pár másodperc alatt szerelembe ejtette az itt tartózkodó sihedereket.

Társa félszemmel felnézett rá, mély levegővétellel vette tudomásul, hogy innen nem szabadulhat, míg nem beszélt a Marával. Arrébb húzódott, hogy társa igyekezve némán csikorgatni a széklábbal a parkettát oda húzzon egy széket. Lehuppant melléje, kioldotta szövetkabátját és lerakta a szék támlájára. Caiusnak dőlt, miközben kezébe csúsztatta sajátját.

Pontosan tudta, a könyvtár megfelelő hely arra, hogy felnőtt emberként megbeszéljék egymással a nyomorukat. Itt nem kiabálhatnak egymással, nem üthetik meg egymást, Mara végképp nem kínozhatja őt.

Hallgattak, a lány megpuszilta a fiú hideg arcát, mire ő decensen elfordult. Szerette volna két karjába zárni, csókot lehelni a lány lekonyult ajkaira, de szívét vasmarokkal szorította a bűntudat lánca.

– Szia – próbált társalogni Caiusal.

– Szia – Köszönése inkább hasonlított kérdésre, mint egy puszta üdvözlésre.

– Mi jót csinálsz?

– Egy könyvtárban ülök, vajon, mit csinálhatnék? Keringőzők Brian Johnsonnal?

Mara lehunyt szemmel sóhajtott. Jól érezhetően társa legszívesebben beleugrott volna egy könyvbe, hogy egy csodás világban találja magát, ahol Mara megszűnt létezni.

Csak rá gondolt, olvasta a könyveket, de csak betűket látott, amikből néha Mara arca rajzolódott ki. Elolvasott egy mondatot, de nem értette. Figyelme centrumában Mara vérrel borított arca volt. Ha lehunyta szemét további víziója született milyen lehetett volna, ha többször üti meg.

A lányhoz bújt; átkarolta derekát és egy határozott mozdulattal a székkel együtt jobban magához húzta. Füle mögé igazította a sötét hajat és szagolgatni kezdte a lány nyakát. Caius érezte Carlisle undoritóan kellemes illatát a lány egész testén.

Mara vékonyra húzott szájjal tűrte, hogy társa végigszagolja nyakát és mellkasát, tovább nem kalandozott szaglószerve, nem akarta, hogy az egyébként is fura tekinteteket még jobban magukra vonja.

– Nem akarok beleszólni az életedben, de... – folytatni akarta, de Mara tekintély parancsolóan az asztalra csapott.

– Akkor ne tedd! – sziszegte.

– De, amit csinálsz az rohadtul nem tesz jót a lelkednek – folytatta csökönyösen.

A lány megbánta, hogy idejött, semmi szüksége nem volt mélyreható beszélgetést folytatni arról, hogy kurvák engedik meg, fogdossák őket.

Szerelmes volt, az pedig nem eresztette, így bármit megtett azért, hogy a férfi hozzáérjen. A mai napig, hiszen a férfi megesküdött, távol marad tőle.

– Nincs lelkem, félig démon vagyok, rémlik? Különben is, megbeszéltük, többet nem ér hozzám – Halkan beszélt, hogy senki se hallhassa ezt az emberi füllel furának hitt beszélgetést.

– Aha, csakhogy abból semmi nem lesz, újra és újra hozzád fog érni, és egyre többet akartok majd egymásból. Érzem, nem is olyan rég megint több történt köztetek. – Mikor nem figyelt senki, sietve lehajolt Mara combjai közé és beleszagolt az ottani édes illatba. – Igen. Te abszolúte nedves voltál, plusz érezem Carlisle illatát... szagát, odalent.

– Köszönjük, Sherlock... lehetne, hogy a nemi életemet nem egy könyvtárban trécseljük át? – dohogott alig hallhatóan.

– Mara, én csak azt akarom mondani... – újfent nem hagyta a társa, hogy befejezze.

– Te nekem csak ne akarj semmit mondani! Részemről lezártam kettőnk ezen beszélgetését – fordult ki a többi asztalhoz, hogy háttal legyen a fiúnak.

– De igenis akarok és fogok neked mondani valamit, mégpedig azt, hogy baszottul tönkreteszed magad. Az egy dolog, hagyod, csókoljon, ujjazzon, de minden ilyennél jobban beleszeretsz. Felüti a fejét a régi emlékek, aztán már csak azon kapod magadat, hogy inkább halnál meg, minthogy nélküle élj. Belehalni a viszonzatlan szerelembe olyan, mintha öngyilkosságba vezetnéd magad, hiszen tudod, nem jöhet össze mégis szerelmes vagy, képtelen vagy megállni, ne szeresd a másikat, és ez jobban fáj, mint bármilyen kínzás. Fel fog emészteni, elvezet egy mocsaras területe és benne ragadsz. Ne csináld magaddal, még kivezetheted magad egy apró fénnyel abból a mocsárból. – A fiú maga elé nézett, egy ronda karikatúra firkáját a szék támláján.

Miután beszélt jött rá, hogy a szívből jövő beszéde nem csak Maráról, hanem magáról is szólt. Ugyanazt tette, mint Mara, ám ezzel csak most szembesült.

Vér izét érezte szájában, nemrég evett, így szemei újra aranyban pompáztak, de esélyes volt, hogy megint a WC-ben fog kikötni a megevett vér nagyrésze. Ujjai ritmustalan dobolásba kezdek a fán, szaggatott, szájon át vett levegő vételei igen könnyen elárulhatták volna a Mara iránt érzett érzéseit, ám monológjával a lány rozsdás agytekervényei is nehézkes nyikorgással forogni kezdtek.

Ezért nem vágyott beszélgetésre, tudta, Caius minden szava igazság. Csak tizenéves évei vége felé járt külsőleg, ám tudása mégiscsak több ezer évet őrölt fel. Sokat tudott az érzésekről, még ha nem is saját magán tapasztalta azokat.

Megenyhülve visszabújt a fiúhoz és teljes természeteséggel szelíden simogatni kezdte hasát. Érezte, hogy a fiú izmai be vannak görcsölve, teste keményebb volt a kőnél, ám belül lágyan csordogáló patak volt.

A lány gyors csókot váltott vele, aztán megszólalt:

– Ez tiszta szívből jött neked – vezette kezét a fiú halott szívéhez. – Hát mégis él az a kis szív odabent?

– Néha mintha hallanám dobogni, de ezek amolyan reménykedések – tette Mara szívén nyugodó kezére sajátját. Hátradőlt a széken, s élvezte, a lány arcát a mellkasán, virágos illatát és nagy levegő vételeit.

– Tudod mi a jó a viszonzatlan szerelemben? Hogy reménykedhetsz benne. De ez a szó csak a reményveszettek szava, és valahogy sosem találja meg azokat az embereket, akiknek tényleg szüksége van őrá. Kikerüli őket, aztán megy másik utakon.

– Ne mondj ilyet. Hány műtétet végeztél el, ami reménytelen volt és mégis sikerült? – elgondolkodott. – Tudod, lehet, hogy a remény nem egy megfoghatatlan fogalom, ami csüng a levegőben, hanem egy személy, aki nem mindig ér el, oda ahová kellene. A betegeidnek te voltál a reménye, nekem te voltál a reményem. Jobbá tettél, embereket mentettél.

– És nekem, hol marad a reményem? Mert nekem világosan úgy tűnik, hogy olyan utat választott, ahol sajnos eltévedt.

– Vagy csak kivár, hogy a legjobb pillanatban érkezzék, vagy már száz évvel ezelőtt megtaláltad csak bár hígvelejű ebbe belerondított. Ő volt a reményed, Carlisle a magasba emelt, az már más téma, hogy utána a porba vágott. Ha ő nincs te nem lehetnél itt, megfagytál volna, vagy megölöd magadat.

– És akkor ki a fény, akiről beszéltél az előbb? Mert Carlisle mindent csinál csak nem kivezet abból a bizonyos mocsárból – keseredett el.

– Nem ki, hanem mi. Az a bizonyos fény az lenne, ha elmondanád Carlisle-nak az igazat.

– Felejtsd el! – csóválta a fejét olyan buzgón, hogy haja bekócosodott. – Nem teszem tönkre az életét. Alice szerint egyszer megtudja, remélem akkor már távol leszek tőle.

– Akkor elmondom én neki, annyira szeretnélek boldognak látni, csak egy kérésedbe kerülne és futva mesélnék neki Esme félrelépéséről. Kérlek szépen, hadd tegyelek boldoggá.

Feladta, hogy maga mellett tudja a lányt, végképp feladta, hogy Mara egy nap beleszeret. Szerelmesként boldognak szerette volna látni, megtapasztalni milyen volt az 1919 április hatodika előtti Mara.

Megnyerte a csatáját a féltékenységgel szembe nagy csata volt már-már háború szerveződött szíve és agya között, de végül a szív szeretete nyert, s agya és szíve békét kötött egymással, szeretett volna ezzel akárkinek is hencegni, ám senkinek sem mesélt arról, hogy szerelmes abba a lányba, akivel valójában csak eljátsszák a szerelmest.

– Nem, Caius. Az nem tenne boldoggá, ha megtörve látnám – mondta végül.

Egy percre átsuhant az agyán, hogy rábólint társa mocskos tervére, de aztán megjelent szemei előtt egykori vőlegénye összetört arca, már-már könnyekben ázó szemei.

Könnyedén összetörhette volna a férfit, aztán rámaradt volna a feladat, hogy megjavítsa a megjavíthatatlan, ezt pedig nem kívánta, inkább maradt ő összetörve, hiszen már megszokta. Látni összezuhanni a férfit felért azzal, hogy maradék szívét is elveszti a sötétségben.

Hosszú út volt mögötte, még hosszabb előtte, leélni egy egész életet azzal a tudattal, hogy tönkre tette egykori vőlegényét, nevelt fiát, egy egész famíliát, illetve egy velejében kedves nőt azt képtelen lett volna véghez vinni.

Adott egy csókot a fiúnak, majd fellapozta a könyvet, amit Caius olvasott még mielőtt elrontotta volna ideérkeztével nyugalmas napját.

Régi könyv volt, a lapok megsárgultak, mintha aranyba mártották volna az oldalakat, a betűk itt-ott elmosódtak, gyűrött volt, szamárfüles. A könyv borítója egyszerű, földes árnyalatú volt, nyugtatóan hatott a szemeknek. Mara az elejére lapozott, hogy megnézze kiállításának dátumát. Őskori időkből származhatott, ujjbegyeivel finoman kellett lapoznia, ha nem akarja jobban megtépni, meggyűrni a lapokat. Elakadt a lélegzete, mikor a könyv címe a szeme elé került.

V Á M P Í R M Í T O S Z O K É S L E G E N D Á K

1895

– Ezt honnan sikerült megszerezned, ennek múzeumban lenne a helye! – csodálkozott kimeresztett szemekkel.

A fiú büszkeséggel teli megrántotta vállát.

– Ha vámpír vagy, akkor egy könyvtáros nem tud ellenállni a bájaidnak – suttogta fülébe. Keze felszaladt a lány combjához, s markolni kezdte. Mara rebegve nyögött fel, aztán lehámozta a fiú kezeit magáról. Szúrós tekintetéből kiolvasható volt, nem vágyik erotikus jelenetre a könyvtár közepén pár emberrel körülötte. – A fenti kis múzeumszerűségben volt kiállítva – folytatta. – Azonnal bevetettem bájaimat – mosolygott maga elé féloldalasan. – Viszont azt mondta, hogyha kárt teszek benne felnyomja a seggembe, azt meg nem szeretném, hogy egy régi könyv álljon ki a fenekemből, szóval vigyázz rá.

– Jobb barátot nem is kívánhatnék!

– Minden férfi ezt akarja hallani egy lány szájából... – dünnyögte nevetve, mire a lány is hangosan elnevette magát.

Rá kellett szorítani szájára kezét, hogy a dühös tekintetek ne lincseljék meg őket, amiért nevettek egy könyvtárban. Motyogva kértek mind a ketten bocsánatot, aztán visszafojtva nevetésüket a könyv olvasására tértek vissza.

A megfakult szavak románul íródtak, bár tartalmazott egy-egy angol nyelvű részletet. Könnyedén olvasták el a szövegeket, hiszen az olasz nyelv erősen hasonlít a románra.

– Igazából a Volturi a te érkezted előtt sokat kereste ezt a könyvet, még a Közel-Keletre is elmentek érte, hátha ott lesz. Aro ebben a könyvben hitt és hisz a mai napig. Egyetlen egy példányt írtak belőle, méghozzá ezt. Az emberek nem nagyon fogják fel a könyv jelentőségét, pedig egy még Aronál is idősebb vámpír írta. Elég ismert, Havasalföld feje volt.

– Vlad Tepes? – ráncolta szemöldökét. – De ő a 15. században élt, lehetetlen, hogy idősebb Aronál.

– A történelem szerint nem, valójában már a kezdtek kezdetén is itt volt, az első emberek között és nem halt meg, csak rejtőzik valahol a világ elől.

Lúdbőrözőtek a lány karjai társa mondájától. Tisztában volt vele, a Középkor előtti vámpírok sokkal vérszomjasabbak voltak a maiaknál, Vlad Tepes horrorhistóriáját pedig elégszer hallotta gyerekként, hogy sose akarjon Erdélybe menni.

Nem tartotta mókásnak kicsiként, hogy netán a vámpír kastélyához érve azon kapja magát, hogy feje egy karón fityeg, véréből pedig egy holtsápadt férfi jóízűen lakmározik.

– Megijedt a Volturi halálangyala? – cukkolta őt társa.

– Nem vicces, kezdem azt hinni, az a halhatatlan vámpír tényleg létezik – csóválta meg fejét. – Mit találtál benne, ami fontos lehet? – érintette meg a fiú arcát, mire fájdalmas grimaszba rándultak izmai. – Miért mondtad el nekik, hogy megütöttél? És miért tűröd, hogy üssenek? – bombázta kérdésekkel.

– Azért mondtam el nekik, mert félek újra megteszem, azért hagyom, mert megérdemlem. Valami olyasmit kerestem a könyvbe, amivel elérhetjük a Volturinál, hogy ne támadjanak. Örülsz? Ilyen gyorsan a Google sem válaszolja meg a kérdéseidet. Az utolsó két kérdésre nem adok tágabb értelemben választ. Kevés a találat róla az agysejtjeimben.

Csalódottan vette tudomásul, hogy társa tényleg nem fog többet mondani a tegnapiakról.

– Van benne valami a halhatatlan vámpírról? – kérdezte.

– 125. oldal – válaszolta kurtán.

Mara fellapozta a könyvet, óvatosan bánt vele, mintha veszélyes folyadékokat mérne ki egy lombikba. Összeragadtak néhány oldalon a lapok, barna foltok tarkították egyes helyeken. Ledermedt mikor realizálta, a kisebb-nagyobb barna foltok vérnek a nyomai. Emberi vér.

– Ki használta étkezőtálcának a könyvet? – tette fel a költői kérdést.

Tovább lapozott, s pár oldal múlva szembe találta magát a szembeötlő, díszes címmel:

A H A L H A T A T L A N V Á M P Í R

Midőn meglátja a sötétségre ítélt világot, nem is sejtve mivé válik,

Addigra, s akkora már pusztulásra kárhozatik.

Romlást hoz a bűnbeesett fajra, elpusztítani kívánkozik minden vérszívó egyént.

Ereje véges, mégsem látni végét,

S csakis önmaga elpusztításával állíthatja meg sötétségét.

Megszületik hát él, fényes forróság markában hal,

Majdan örök kárhozattra ítélve jár-kel a Világban szenvedve a fájdalom bús komorságában, tán bele is hal.

Boldog, s fegyvertelenné rögös úton válhat.

Tán csak a szerelem vethet neki gátat.

Mara felnevetett. Összeráncolt homlokkal nézték a könyvtárba maradt emberek, hogy a lány jól szórakozik egy ősöreg legendán.

Nem gondolta volna, hogy az aggastyán Dracula így szeretett szar verseket költeni. Elképzelte, ahogyan egyik kezével karóba húzza áldozatát másikba pennát tartva gondolkozik egy-egy ritka rossz rímen. Még jobban nevetett, akadályozni próbálta, de nem bírta megállni, hogy ne nevessen.

Caius bosszúsan nézte gyermetegen viselkedő lányt, aztán bocsánatkérő tekintettel az emberekhez fordult. Rövid időn belül csak ők maradtak a könyvtárban.

Mara halántéka rázkódott az asztalon, nevetségesnek tartotta a jóslatot, főleg mert semmi köze nem volt Nessie-hez.

– Ez borzasztó vers lett – törölte meg szemét.

– Komolyodj már meg! Talán egy hónap sincs a Volturi támadásáig, te meg mit csinálsz? Nevetsz egy igenis komoly és valós történeten.

– Valós? Jaj, ne már, hogy te ebben hiszel! Mintha egy gyerekkönyvben olvastam volna. Egyébként is... ezzel mit kezdjünk? Aro és Marcus képe elé toljuk, hogy: Nézzétek! Ez nem lehet Nessie, hiszen neki már tulajdonképpen ott van Jacob.

– Mara, hát nem érted? Ez a... vers nem szólhat Nessie-ről. Biztossá vált, hogy nem lehet a halhatatlan vámpír, ha Aro elnyomja makacsságát beszélhetnénk vele elmesélve a történetet.

Mara elhallgatott, levegőt sem vett, pislogni sem pislogott. Pillanatok alatt elkomorodott és határozottan bólogatott társa javaslatán.

Elővette telefonját és lefényképezte az adott oldalt. Párszor átolvasta a verset, hogy megragadjon memóriájában aztán tovább lapozott. Nem hitt a szemének, mikor elékúszott egy felettébb idegesítő cím fejezet.

A Z E L S Ő I G A Z S Z E R E L E M M I N D E N N E K A K U L C S A

Hálát adott az égnek, hogy legalább nincsen versbe öntve.

Akaratlanul is olvasni kezdte, pedig el akarta hajítani tőle kellő távolságra.

Igaz szerelem becses ajándék, társaddá válik, barátoddá, a lelkeddé. Nincs nap, hogy ne gondolnál rá, vele hálsz vele kelsz, szép dolgokká válnak a csúfságok.

A vámpíri lét legkülönlegesebb varázslata, teljenek el évszázadok, évezredek az igaz szerelem el nem múlhat, ki nem aludhat, csak a lángok alacsonyabban szállhatnak.

Két vámpír igaz szerelme sosem bontható. Mindig egymás karjaiba térnek vissza...

Becsapta a könyvet, olyan elánnal, hogy társa felszisszent, nem akarta, az a könyv tényleg a seggébe kössön ki.

Kitolta magát a székkel és szedelőzködött. Menni akart, mindegy hová, de mennie kellett, nem bírta a könyvtár melegét, a könyvbe ázott vér szagát, a megszámlálhatatlan furcsa dolgot, ami közte és Carlisle között történik.

Megint menekült, akár egy süllyedő hajóról a sikoltozó utasok. Megfogta táskáját és egyet lépett előre, megtorpant.

„Na, és akkor mi van, ha a süllyedő hajón én vagyok a kapitány? Nekem kellene utoljára elhagyni a hajót! Most vagy megfulladok, vagy megmenekülök, már oly mindegy."

Ráült az asztalra háttal a bejáratnak, majd tompán a fiúra nézett.

A lány elé állt, kezeit Mara combjára rakta.

– Azt hiszed, én nem vettem észre? A vak is látja, hogy titeket kézen fogva vezetett vissza egymáshoz a sors. Véletlen találkozások nincsenek. Az igaz szerelem...

Kezdte unni, hogy Mara folyamatosan félbe szakítja buzdító beszédét.

– Az igaz szerelem... – horkantott fel. – Tudod mi a közös a halhatatlan vámpírba és az igaz szerelembe? Hogy egyik sem létezik. Hülyeség, ökörség, pár elmeroggyant... áúúúú, picsába! – kiáltott fel, majd lerázta kezét. Ujja újfent égett, s erősen gondolkodott azon, hogy levágja most már.

– Na tessék! – csapta össze kezeit a fiú. – Olyan vak vagy!

– Csak beképzelem! – legyintett.

– Azt nem hiszem – ingatta fejét a fiú, aztán tenyerébe véve megvizsgálta a lány ujján körvonalazódó hegét. – Ez pirosabb, mint szokott lenni – adott rá puszit.

– A hidegről jöttem! – forgatta szemeit.

– Igen, nagyjából egy órával ezelőtt – ellenkezett.

– Ne adj nekem hitet, azzal rosszabb lesz a rossz helyzetem. Nem akarok hinni, az igaz szerelembe pláne nem. Te nem tudod, hogy mennyire szerettem őt, nem tudod milyen érzés őt mással látni, annyira szerettem, bármit megtettem volna érte! Az én egyetlen szerelmem volt, nekem csakis ő volt és mindig ő lesz! Mi a pokolért nem tudom elengedni?

– Mert igaz a szerelmed, amit nekem nem kellene támogatnom lévén, hogy Esme a nevelő anyám, mégis megszakad a szívem érted.

Mara szinte leesett az asztalról, megfordulva Rosalie fehér szövetkabátjában és a hozzá illő sapkájába burkolózva figyelte Mara megtört arcát.

Elhervadt a bűntudattól, amiért pont az előtt akadt ki, aki leginkább gyűlölte őt.

Lesütött szemekkel nem nézett se társára, se Rosalie-ra.

Becsukta a könyvet, majd szedelőzködni kezdett, úgy érezte, hogy a süllyedő hajón már csak egyedül marad, így ezt legalább bűntudatlanul elhagyhatta.

Haragudnia kellett volna társára, amiért nem szólt, hogy a közelében ólálkodik legnagyobb gyűlölője, de képtelen volt rá. Társa tetteinek okai voltak, ennek is volt, ám az nem fejtette még meg, micsoda.

Megaláztatott módon elmenekülni akart, innen is. Mindenhonnan menekült, a házból, az erdőből, sehol sem érezte magát igazán jól, s a könyvtárat sem tudhatta harmóniájának.

– Nem véletlen vagyok itt – nézett Mara szemeibe. – Beszélni akartam veled, megtennéd, hogy nem mész el?

– Marának nincs szüksége egy lealacsonyító beszédre – avatkozott közbe a fiú.

– Nem hozzád beszéltem, és nem akarom bántani. Elmennél? Neked ehhez a beszélgetéshez semmi közöd nem lesz – méregette a fiút.

A két egykori Volturis egymásra néztek. Mara nem szívesen, de bólintott, így Caius megfogta a könyvet és elhagyta a könyvtár ezen területét.

Mara visszaült a székre, vele szembe Rosalie. Levette sapkáját és méregdrága tűzpiros táskáját az asztalra helyezte. Némán nézte Mara elnyúlt arcát. Nem mondott neki semmit, a napok alatt még mindig antipatikusnak tartotta a lányt, ám franciaországi története mélyen érintette.

A néma csendet végül Rosalie törte meg.

– Nem vagy gyáva. Amit hozzád vágtak az nem igaz. Én is átéltem, amit te, persze a te eseted durvább, mint az enyém. Túlélted, nem vesztetted el a fejedet, nem bolondultál bele a fájdalomba, ez bátorságra vall. Nem kedvellek, mert Carlisle túlságosan sok időt tölt veled, de azt állíthatom, hogy nem vagy gyáva. Azért jöttem ide, mert gondoltam boldoggá tesz, ha ezt olyan szájából hallod, aki nem kedvel.

Mara szíve Rosalie beszéde hallatán visszakapott egy újabb darabot, egy jókora darabot. Pontosan onnan jött a segítség, ahonnan nem várta.

– Köszönöm, és bocsánat.

– Miért kérsz bocsánatot? Mert szerelmes vagy?

– Hidd el, próbálok nem az lenni, de nem olyan egyszerű.

– Ne kérj bocsánatot, igaz a szerelmed és sajnálom, hogy nem lehettek együtt. Edward sokat mesélt tegnap a kapcsolatotokról. Még jobban megirigyeltelek, hogy elsőre megtaláltad a szerelmet.

– Még jobban megirigyeltél – kapta fel a fejét. – Miért irigyeltél amúgy?

– Én voltam a legszebb a családban, erre jöttél te, persze, hogy irigyellek, mikor Emmett sóvárogva néz utánad. Gyönyörű vagy, ne mondd azt, hogy nem veszed észre.

– Tudom, hogy az vagyok, de nem voltam mindig ilyen. Emberként teljesen átlagos voltam, nem tartottam magamat szépnek. Vámpírként? Gyűlölöm, hogy mindenki a szépségemről áradozik! Gyűlölöm, hogy szép vagyok! Mindenki meg akar fektetni, mert egy gyönyörű porcelánbabát látnak, csak éppen azt nem veszik észre, hogy el vagyok törve. Darabokra vagyok esve, javíthatatlanul. Ha kicsomagolnak meglátják a valódi énemet, a múltamat. Nem veszik észre, mit rejt a csomagolás, csak a testem kell nekik. Az érzéseim? Tesznek rá, a lényeg, hogy ők jót dugjanak.

Rosalie kezdte átérezni a lány túlzottan mélyen gyökerező fájdalmát.

Mara a karláncával játszott, egyszerű kis arany karkötő volt, rajta egy arany pillangóval. Emlékeztette őt arra a napra, mikor nyáron, az első világháború kitörése előtt egy nappal kivitte babáját a kertbe és az orrára szállt egy nagy fehér pillangó. Kacagott kisfia Mara két karjában, és abban a pillanatban úgy érezte a kisfia lesz a remény az életében.

Egész életében szokásává vált a tévedés...

– Az egy Chopard a csuklódon? – csillantak fel arany szemei. Meg akarta érinteni, magához emelni azt a csodát, mely Mara kezén csüngött, viszont ezzel valami barátságféle indulhatott volna el náluk, amit semmiképpen nem akart.

– Igen – mosolygott a lányra. – Látom értesz az ékszerekhez.

– A világ legdrágább ékszerét hordod, eléggé szembetűnő.

Lenézett karkötőjére, majd Rosalie-re. Úgy gondolta, a lánynak nagyobb örömet okozna viselése, neki csak a fájdalom jutott belőle, így ügyes mozdulatokkal, szinte sebészi pontossággal kapcsolta ki, majd felfordítva Rosalie tenyerét a markába helyezte és ökölbe csukta.

– A tiéd lehet, én úgyse hordom sokat a munkáim miatt.

A lány álla az asztalon koppant, hallani lehetett a néma megdöbbentséget a könyvtár csendességében.

– Ezt nem fogadhatom el! Egy ilyen minimum 1500 dollár! – Visszacsúsztatni azonban kezei nem engedték. Úgy szerette volna, mint koldus az egy hetes szárazkenyeret.

– Gazdagabb vagyok apádnál, egy óra alatt keresek 1500 dollárt, szóval ne aggódj nem adósodok el, egyébként is nálad valószínűleg boldogabb helye lehet. A kórházban, ahol dolgozom rettentő sok megerőszakolt lányt kezelnek. Bejárok hozzájuk mindenkinek személyes karkötőt veszek, hogy érezzék, nincsenek egyedül. Mondjuk rá, hogy te is közéjük tartozol.

A szőkeség felnézett a lányra, aztán a markában lévő karkötőre. Két kezébe vette és szorosan a mellkasához szorította.

Idegen volt számára a lány, s ilyen kedves volt vele. Kezdett másként vélekedni a lány szándékairól. Most már csak egy összetört lányt látott, akinek végig kellett néznie, hogy szerelme másba szeret bele. Bele se mert gondolni mennyire fájhatott neki látni egykori vőlegényét egy másik lány társaságában.

– Köszönöm! Már most a kedvencem lett, viszont ezt az ajándékozósdit nem csak te találtad ki – nyúlt a táskájáért, majd kivett belőle egy halványkék, tenyérnyi méretű dobozt. Mara térfelére csúsztatta, és majdnem tapsolt örömében, mikor látta Mara felragyogott arcát. – Egy nyaklánc, az én ajándékom nem került egy vagyonba, de remélem szerencsét hoz.

Mara felemelte a doboz tetejét és gyermeki mosolyával kivette belőle a gyönyörű ékszer. Arany nyaklánc volt egy gombnyi türkiz medállal.

– Rosalie, ez csodálatos! A kedvenc színem!

– Tudom, Edward súgott. Én csak Tiffany & Co-t tudtam szerezni – nevetett.

– Ezt én nem fogadhatom el! Te tényleg vetted, én meg nem!

– De el kell fogadnod – mondta szórakozott komolysággal. – Feltegyem?

Mara buzgón bólintott, rövid időn belül felkerült rá a nyaklánc, Rosalie-re a karkötő.

– Mostantól barátkoznom kell veled? – kérdezte Cullenék legszebbje.

– Ha nem szeretnéd, nem. Én csak arra vágyom, hogy ne utálj.

– Igazából, azt hiszem, tudat alatt barátkozni szeretnék, azért jöttem ide, de... ugye nem akarsz Esme helyébe lépni?

– Eszem ágában sincs! Nem rontok bele egy bimbózó kapcsolatba.

Főleg úgy nem akart, hogy a látszólagos bimbózó kapcsolat inkább volt elhervadó és elszáradó kapcsolat Carlisle feleségének köszönhetően.

Marának fogalma sem volt mit kellene kezdeni magával. Adott volna ölelést a lánynak, de kétségei voltak, díjazná-e.

A lány tényleg utálta az öleléseket, akkor azonban egy ügyetlen mozdulattal megölelte Marát. Gyorsan eltolta magát a lánytól, és a szemébe nézett.

– Visszamegyünk? A többiek hiányolnak titeket, Garrett és Kate szét fogják szedni egymást.

– Mehetünk. Igaz a mondás – nevetett –, szerelem és utálat között tűhegynyi távolság van.

Átkarolva egymást, nevetve hagyták el a könyvtárat és Mara megint sejtette, ráfázott.

Újabb barátot szerzett.

Újabb ok, hogy ne hagyja itt a családot.

•••
Halihó! Meghoztak a kövi részt, remélem ez is tetszett Nektek. 😊
‼️Hamarosan cél egyenesbe fordulunk (legalábbis úgy tervezem, hogy 8-10 fejezet múlva vége lesz a történetnek)

‼️❤️ Szóval, hogy tetszik nektek eddig a történet? Írjátok meg, ha van valami gondolatotok, feltevésetek hogy milyen meglepetések várhatnak még Marára. ❤️