𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓜𝓘𝓘𝓐 - 𝓓𝔂𝓷𝓪𝓼𝓽𝔂

Aznap hajnalban, novemberben először friss hótakaró hullott Forksra. Fehérbe öltöztette Cullenék házát, a tágas ablakok befagytak a csípős hidegnek köszönhetően, s a talajra is egy vékony jégtakaró fagyott a gyémántosan ragyogó hó felé. Szűzies fehérség borította be a fákat, a csupasz ágak nyögtek a gyapjas hó súlya alatt, lágy árnyékot vetettek a hó szőnyegén, közöttük az orkán erejű szél visongva haladt át, majd bánkódva a háznak ütközve elhaltak kiáltásai.

Kint nyugalom uralkodott, egy lélek sem mászkált az erdőben, a szürke felhőkből továbbra is nagy pelyhes hópelyhek hulltak, egyre vastagabb takarót szőve a földre. Cullenék házában azonban a csendes felfordulás vette kezdetét, mihelyt Alice beszámolt rettenetes látomásáról.

Hat óra tájt Alice szólt a többieknek. Előbb nem akart Mara meglehetősen kótyagos állapota miatt, így kivárt, amíg a lánynak a fájdalmai lüktetéssé csillapodnak. Közben Alice és Mara közelebbről is megismerkedtek, pár óra alatt egy egészen fantasztikus barátság alakult ki közöttük. A lány már csak annak örült volna jobban, ha Rosalie is elkezd vele kommunikálni, mert már csak ő volt, aki szóba sem akart állni vele.

Hat órát kellett várni, míg nagyjából túltette magát a gyötrő fájdalmon, s még Alice szóval tartotta , addig Jasper Mara ellenvetése ellenére is lekevert ráadás négy nagy pofont társának.

Caius mereven nézett előre, miközben a pofonokat kapta, s összetömörült agya nem gondolt másra, csak arra az ütésre, amivel társának jókora fájdalmat okozott. Bár életében sok rosszat tett, ártatlanokat ölt bűntudat nélkül, mégis azt tartotta legnagyobb bűnének, hogy a társának földöntúli kínt generált. Így hát tűrte az ütéseket, és reménykedett benne, erősebb ütéseket kap, amivel talán elborult agyát észhez térítik. Nem tudta, hogy ilyen szar érzés a féltékenység, elhomályosítja a látását és megjelenik benne a birtoklási vágy, amivel Marát maga mellett akarta tudni. Életében először undorodott magától, legszívesebben visszament volna a Volturihoz, hogy kivégezzék.

Mikor hallotta, Alice-nak látomása volt és megbeszélést hívtak össze vonakodva sétált a nappaliba, megállt a sarokba és csendes megfigyelőként nézte az aggódó természetfelettieket.

Mara a kanapén ült, Kate és Tanya között, amikor meglátta társát halovány mosollyal invitálta magához, ám Caius látványosan elfordult. Nem mert a lány közelébe menni, s Jasper és Alice szúrós tekintete láttán nem is fordult meg eme gondolatmenete.

A lány fájdalma bár már csak kellemetlen lüktetés volt mind orrában, mind a csuklóiban így is úgy érezte, mintha egy kamiont repítettek volna rá. Nem haragudott társára, hiszen ő is ugyanúgy megkínozta, holott csak jót akart a lánynak, bármennyire is kegyetlenül fogalmazott. Ám kétség nem férhetett hozzá, lelkében ott honolt a félelem.

Kate vállának döntötte fejét, igyekezett teljesen normálisan viselkedni, eltűntetve a fájdalom utóhatásait. Miközben Alice beszélt próbálta társával a kötelékükön keresztül felvenni a kapcsolatot, de falba ütközött, társa nem kívánt vele beszélgetni, amit egy csalódott sóhajjal vett tudomásul.

– Szóval a Volturi december végén fog támadni – zárta le mondandóját Alice. Apja felé fordult, hogy tőle várjon némi segítséget.

Carlisle Marára pillantott, ismerte őt annyira, hogy rájöjjön, egykori menyasszonya pillanatnyilag nincs jól. Lomhán pislogott, valahányszor levegőt vett egy apró fintor jelent meg szája szélén. Mikor hason szúrták fátyolos volt a tekintete, nem beszélt sokat és a világáról is csekélyt tudott, ugyanilyen volt a kanapén lazasággal elnyúló mostani Mara is.

Látta, egykori vőlegénye lopva rásandított, így minden erejét összeszedve legerősebb oldalát mutatta, persze szerencsétlenségére csak haloványan tündökölt az erős énje. Mintha a sors nem akarná, hogy erősnek mutatkozzék Cullenék körében.

Rossz közérzetére rátett a lapáttal a Volturi december végére kitervelt támadása. Olyan közel volt, szinte kezeivel érinthette azt a gyásznapot. Félt Aro arcáról, nem akarta látni benne a csalódottságot, a gyűlöletet. Tudta, ha harcra kerül sor nem engedi megöletni, túl hasznos volt a Volturinak, hogy egy ilyen hibája miatt a sírba küldjék, ám tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Jane önfejűen végezni akar vele, amibe belehal, megsérül, ám ez volt az utolsó gondolat, ami legkevésbé izgatta.

– Mara, Caius ti mit tanácsoltok? – kérdezte a férfi, mire a lány élesebben kezdte látni a dolgokat.

Carlisle  hangja gyógyító növényként hatott hangulatára, lágy hangszálai simogatta őt, mulasztva a lüktetést testében.

Caius egy fél lépéssel előrébb vonszolta magát a sarokból, előkelően kihúzta magát, csak úgy törtek elő belőle a szavak, amivel piacra vitte a Volturit, hogy a Cullenék szabadon válogassanak kényük kedve szerint, hogy nekik melyik a megfelelő információ.

– Jane-t kell legelőször kiiktatni, utána ikertestvérét Alecet. – Mivel Alec képességéről sokan semmit nem tudtak, ezért magyarázatot adott. – Alec képes elvenni a látást, hallást, akármelyik érzékszerv funkcióját. Tehát ha ők ketten nincsenek a közvetlen támadástól nem kell tartani.

– Bella pajzsát erősíteni kell, így, ha Jane-t nem is tudjuk likvidálni, a képessége hasznavehetetlen lesz, de csak ha Bella képes lesz kivetíteni több emberre a pajzsát – nézett Bellára, ő pedig elszántan bólintott. ­­­­­­­­­­­­ ­– Ebben segíthetek én is és... – társat akart mondani, de a szó a torka és szája között elakadt. –... Caius is – motyogta, míg figyelem elterelően megigazította újonnan magára vett fehér kötött garbóját. Nem is kellett a fiúra néznie, hogy tudja, szarul esett neki.

– És mi van Chelsea-vel? – fordult a lányhoz Caius. – Nem lenne rossz ötlet őt sem kiiktatni.

– Az az egész vámpír világra katasztrófát hozna, esélyes, hogy még egy vezető elhagyná a Volturit, annak beláthatatlan következményei lehetnek – ellenvetett a lány.

Minden vágya lett volna, ha a Volturi megsemmisül, de ez a vámpír világban olyan nyomot hagyna, akit már nem lehetne lemosni csak vérrel és áldozatok árán. Fenntartották az emberek és a vámpírok közötti egyensúlyt, a Volturi megsemmisülése sötét, el nem múló éjszakát hozna az emberiségre, hiszen senki sem kontrollálná a vámpírok éhségét. Mara ezt borzasztóbbnak vélte, mint magát a Volturit. Ám látszólag társa nem értett vele egyet, nyelvével csettintett, miközben visszabújt a sarok árnyékába, ezzel elvonva magáról a ráirányult figyelmet.

– Ki ez a Chelsea? – tudakolta Stefan, várta, valami szaftos pletykát halljon a Volturi felől, de választ egyik vámpírból sem szedett ki.

– Senki. Ha úgy áll a szénánk kiiktatom, máskülönben nem – zárta le a témát Mara.

Mara egyszerre gyűlölte és kedvelte a lányt. Kedvelte, mert a kegyesebb vámpírok csoportjába tartozott, de a gyűlölet így is felütötte nála a fejét, hiszen nyílt titok volt a Volturiban, hogy Chelsea parancsot kapva a nap minden szakaszában képességével manipulálta Marcust, hogy maradjon a Volturinál. Kedvese halála után, – akit Aro végeztetett ki, ráadásul az ő húga volt – teljes letargiába esett és a klán elhagyására készült.

– Csak nem félted a klánod? – gúnyolta őt.

– A volt klánom! És nem féltem őket... – bújt közelebb Kate karjaihoz. Nem jó irányba folyt tovább a beszélgetés, érezték, akik kicsit is tisztában voltak a Mara és a Volturi vezetője közti kapocsról.

– Nem-e? – Stefan nevetése mély dörmögésre emlékeztetett. – Hallottunk ám pletykákat – húzta oldalra száját, mire Marában a harag kezdett felforrni. – Rettentően erős kapocs van közted és Aro között, őt félted, le se tagadd. Hogyan fogsz a szemébe nézni, mikor kiállsz elé? Bírni fogod, vagy megfutamodsz? Mara Leroy lehet akármilyen erős és kegyetlen egy valami igaz róla: egyfolytában megfutamodik, ha a félelem a közelében ólálkodik. Gyáva vagy, de mit vártunk tőled? A Volturi tagjai örökösen gyávák voltak és azok is maradnak.

Sosem fájtak neki ennyire az igazság mondatai. Stefan tényeket közölt és nem gúnyolt. Marát valahányszor megérintették a félelem vékony, csontos ujjai elfutott vagy elmenekült. Elszökött Franciaországból, mert félt a vérben úszó háborútól. Elmenekült a részeg férfiak elől, akik a megerőszakolásához készültek, mert borzongott az újabb élménytől, amit tőlük kapott volna abba a lerokkant sikátorban. Nyúlcipőt húzott a pokolból, mert rettegett haláltól s annak gondolatától. S ha mindennek vége el fog menekülni Forksból, mert félt a viszonzatlan szerelemtől. Az egész élete nem állt másból, mint futni a halál és félelem elől. Ez a két meghatározatlan fogalom egész életében csúfolták és a lány nem mert kiállni ellenük, inkább a rövidebb utat választva eliszkolt. Talán ez vezetett ahhoz, hogy még mindig félt és üldözte őt a sors ezernyi bajjal.

Lyukat véstek fagyos szívébe a mondatok, sírt, kiabált, ölt volna, de kongó némaságú fejében érzelmek nem keletkeztek. Helyeslően bólintott, majd leszegett fejjel a puha lila, vastag zokniját kémlelte, ez adott neki egyedül meleget. A meleg szoba hidegnek bizonyult, volt vőlegénye láttán sem olvadt a lelke, holott ő rendre megmelengette elfajzott szívét.

Eddig nem fogalmazta meg magában mi hiányzik belőle, miért érzi úgy, hogy nem való ide, a vámpírok közé. Most azonban rájött miért is érzett így; nem volt benne bátorság, a tomboló tűz, mely benne égett nem a bátorság jelképe volt, hanem a gyávaságáé. S ekkor kezdte érezni, hogy tomboló lángjai inkább pislákoltak, mint törtek előre az ég felé.

Míg ő ezen gondolkozott a többiek melegebb éghajlatra kárhozatták Stefant. Még Vlagyimir is nem tetszését nyilvánította ki, miszerint Mara minden csak gyáva nem. Mara egy pillanatra felemelte fejét, megtornásztatva elgémberedett nyakát, s mikor egyenesen előre nézett nem volt visszaút volt vőlegénye szemétől, mely megint megigézte őt. Ő nem veszekedett Stefannal, nézte a lány megkeményedett arcizmait, ahogyan a mindig mosolyra húzódott szája lekonyul, s próbálta kizárni a hangos szóváltást maga körül.

Caius sem szólalt meg, bár ő azért nem, mert olyat mondott volna Stefannak, amit ezer év múlva is bánna, és abban a pillanatban legkevésbé akart egy klánt megbántani, akik segíthetnek a Volturi ellen.

Bámulta, ahogyan Mara és Carlisle tekintete egymáséba fonódik egy végtelen szerelmet alkotva, amit csak ketten érthettek meg. Csodálva, mélyebben gyűlölködve nézte, ahogyan egy pillantás is elég kettőjük között, hogy megértsék egymást. Szinte egy komplett beszélgetés lezajlott közöttük néhány pislogással és oldalra billentett fejekkel.

Mara is meglepődött, hogy ennyi év távlatából milyen könnyen megértik egymást volt vőlegényével. Biztosította a férfit, jól van, semmi baja és nem vette magára Stefan kijelentését, bár utóbbi nem teljesen volt igaz.

Caius vette a bátorságot, és megszólalt:

– Ha Mara annyira gyáva lenni, ahogyan te gondolod, akkor képtelen lett volna elhagynia a Volturit. Igazak a pletykák, Aro és Mara között szoros kötelék van, mint apa-lánya között. De Mara így is vette a bátorságot és elhagyta a Volturit, hogy volt családjának segítsen. Mi ez, ha nem bátorság? Nevezz engem gyávának, én tényleg az vagyok, a kegyetlenségbe menekültem, hogy a gyávaság ne látszódjon rajtam. A társam nem gyáva, csak fél bizonyos dolgoktól. Higgyétek el, senki nem élte át azt, amit ő. Életemben nem láttam ilyen bátor lányt.

Mélyen a szemébe nézett, miközben a tőle nem megszokott mosollyal kedveskedett a lánynak.

Szeretett volna odamenni a fiúhoz, és megölelgetni, fülébe súgni, hogy milyen nagyszerű vámpírrá vált mostanára, de nem tette, legbelül viszolygott a fiú érintéseitől, túl közelinek érezte azt az ütést, agya még nem barátkozott meg a gondolattal, hogy akiben megbízott az gyakorlatilag elárulta őt, azzal, hogy mérhetetlen fájdalmat okozott neki. 

A szobára újfent a némaság csendje ült, törték a fejüket, mivel szolgáltathatnak új információt, mely segíthet a rohamos tempóban közeledő Volturival szemben. Ám csak csekély információ foszlányok voltak mindenki tarsolyában. Ez volt a Volturi legnagyobb erőssége: mindenki tudott róluk mindent, mégis lehetetlen volt legyőzésük, ahhoz túlságosan jó képességekkel megáldott vámpírjaik voltak.

Mara töprengett vajon meg-e lenne oldható, hogy mégse harcoljanak a klánnak, hiszen azért ők többen voltak, ráadásul a portugálok, franciák, spanyolok is segítették őket. Ők lehettek úgy százötvenen, ők alig ötvenen. Háromszoros kisebbségben pediglen nem érdemes harcolni, abból vérfürdő válna, Aro nagy örömére. Lelki szemei előtt látta gonosz mosolyát, ahogyan egyenkén végzik ki a vámpírokat és alakváltókat.

Megérzése súgott neki; mi van, ha Alice mutatna egy látomást Aronak? És abban a látomásban Aro jóeséllyel meghal. Felállt a kanapéról, s mint általában, mikor ideges fel-alá járkált hátra kulcsolt kezekkel. Ránézett Alice félrebillentett fejére, aztán az aggódó Edwardra.

A lány fejében megszületett a nagybetűs terv, bár szíve kettéhasadt, szeme helyette zokogott, mégis meg kellett tennie, ha eljön az ideje. A Volturi a családja volt, Aro felkarolta és jól bánt vele. Gyűlölte kegyetlensége miatt, ám felnézett rá tekintélye miatt. Soha életében nem bántották egymást, fizikailag pláne nem, azonban most erre készült. Volt családja, Edward és Carlisle épsége minden áldozatot megért, még ha ezzel örökre sebet vág magán is, mely sosem fog beforrni.

– Alice – bámult a lányra –, te a pillanatnyi döntéseket látod, így látod a jövőt is, jól gondolom?

– Igen – válaszolta vékonyka hangján.

Biztossá vált döntése. Bármit hoz a jelen, a jövő döntését maga az ördög vagy Isten sem változtathatta meg benne.

– Caius – a fiú felé pördült –, képes lennék felvenni a versenyt Aroval?

– Te lennék az egyetlen közölünk, aki végezni tudna vele – bólintott helyeslően és eggyel előrébb lépett. Miután Jasper fenyegető morgásából rájött, hogy nem lenne szabad a lány közelében lenni, visszament az árnyékba, s szellemként figyelte tovább társa töprengő arcát.

A lány fejében körvonalazódott, majd saját magát megrajzolta a terve.

– Ha a Volturi támadását láttad, azt is fogod látni , mi fog történni a csatában, ezt is jól gondolom?

– Pontosan. Mara, mit tervezel? – aggódott a lány.

–  Nem akartam megölni Arot – harapta be alsó ajkát –, de én lehetnék az egyetlen, akinek ez sikerülhet. Aroról tudni kell, hogy félti az életét, ez az egyetlen dolog, amit tényleg félt... Szóval, ha Alice a látomásában azt látja, hogy éppen megölöm, akkor talán eltekint attól, hogy ellenünk forduljon. Ha a támadás előtt megmutatod neki a látomást, feltéve, ha abban én ölöm meg és nem fordítva, az talán megmenthet minket.

Elismerően bólogattak a többiek, a büszkeségtől duzzadt a mellkasa. Büszke volt magára, amiért képes volt megváltoztatni döntését. Talán mégsem volt annyira gyáva, mint amilyennek Stefan képzelte.

– Nyuszi leszel megtenni – folytatta a gúnyolódást Stefan –, az elhatározás kevés, akarni kell.

– Akarom – szólt magabiztosan.

– Látom a döntéseit, tényleg akarja, sőt kívánja Aro halálát – intette le Stefan további gúnyjait.

– Köszönöm, Alice – vigyorgott rá, eltűntetve a vigyort az arcáról Stefan és Vlagyimir felé fordult. – Mostmár szálljatok le rólam! – förmedt rájuk - Egyébként is gyakorlatilag miattatok vagyunk itt, a hülye román klán jóslata miatt – morgott.

– A-a – emelték föl egyszerre védekezően a kezüket –, a jóslat nálunk nem gyerekről szól! Az nem a mi hibánk, hogy a Volturi félreértelmezte.

– Milyen jóslat? – kérdezett bele a veszekedés felé haladó beszélgetésbe Bella.

– A Volturi azért akarja megölni a lányod, mert pár ezer évvel ezelőtt a román klánnak jóslata érkezett. Egy halhatatlan vámpírról – kezdte Mara, majd hagyta társát szóhoz jutni.

– Akit nem pusztít el se tűz, se természetfeletti. Kizárólag magát tudja megölni. A román klánnál nem gyerekről beszéltek, viszont Aronak meggyőződése volt, hogy csak egy erejében teli gyerek vámpír lehet ily mértékben erős, ezért öli a Volturi a gyerek vámpírokat. Az, hogy csillapíthatatlan a szomjuk csak egy ürügy, hogy senki se szerezzen tudomást a halhatatlan vámpírról.

– Ezért ölték meg anyánkat... átváltoztatott egy gyereket. Az életébe került – csatlakozott a meséléshez Tanya. Lesütötte szemét, visszaemlékezett arra a napra, amikor anyját megölték. Akkor megfogadta, megöli Caiust, amiért belevigyorgott képébe miközben anyját fejezték, ám most szövetségesként kísérelték megakadályozni a Volturi megtorlását.

– Szóval egy jóslat miatt szenvedünk, pompás – szólalt meg monoton hangon Rosalie.

– A Volturi ilyen, szeretnek a jóslatokra és legendákra hagyatkozni – sóhajtott Caius.

– Csak az a baj, hogy az egyik vezető pont azt a legendát veszi semmibe, ami igenis létezik, ugye Mara? – hahotázott Vlagyimir.

– Vlagyimir, fogd be a szád, mert kitépem a nyelvedet! – fenyegette meg a lány. Érezte, hogy teste a puha kanapéba süllyed, ha már a padló nem tudott megnyílni alatta, ámbár önként vetette volna magát a kibogozhatatlan sötétségbe. Megfeszült izmait Kate és Tanya is megérezte, nyugtatóan helyezték két vállára kezeiket. Vörös, barna és arany szempárok kísérték figyelemmel. Ha tehette volna a kanapé alá bújik, míg a többiek elfelejtik Vlagyimir mondatát. Elfogyott körülötte a levegő, vastag garbóját elhúzta nyakától annyira melegítette. Szikrázott szemeiben a gyűlölet és ezt ne rejtette véka alá; Vlagyimir felé fordult, megejtette a kegyetlen vigyorát. A férfi arcára azonnal ráfagyott a mosoly.

Illedelmesen a többiek nem kérdezték Vlagyimirt arról a bizonyos legendáról. Marát, ha kínozták volna sem mert volna Carlisle szemeibe nézni, egyszerűen tudta, a férfi tisztában vele Vlagyimir milyen legendáról fecsegett.

– Azt hiszem... mindent megbeszéltünk, szóval én most... ha... megbocsátotok... elmennék... – akadozott Mara. Pillanatokon belül a vendégszoba falai között találta magát. Letérdelt a parkettára, térdei hatalmas koppanással érintkeztek a kemény felülettel, halántékát a hideg fának döntötte, tenyerei rásimultak a lakkozott felületre.

Két választása volt; vagy elmenekül innen egy kis időre, hogy erejét a felszínre hozva lenyugodjon, vagy a nehezebb utat választva emberi módon próbál lenyugodni; nagy levegővételekkel árasztja el felforrósodott testét, szép dolgokra gondol, például arra a mezőre, ami addig volt szép, még föl nem égette.

A nehezebb út mellett döntött.

***

16+

Nem jött fel senki hozzá, a legtöbben tudták, ilyenkor egyedül kellett őt hagyni. A csend fogságában, az ágyon magzatpózban lenyugodott. A türkiz bársony lepedőt simogatta, hol sötétebb, hol világosabb színt kapva. Emlékeztette őt a ruhára, amit az a pár részeg szétkaszabolt rajta, mikor azon a napon megpillantotta a nagy Őt. Kedvenc ruháját elvesztette, helyette megkapta álmai férfiját, egészen három évig birtokolhatta őt.

Az a rohadt tűzeset!

Felnyögött az emléktől, kezdte érezni, hogy belebolondul a szerelem fájdalmától. Konkrét elutasítást nem kapott a férfitől, mégis határozottan mondta, Esmével fogja leélni az életét.

Forróak voltak belső szervei, a megaláztatás, amit Vlagyimirtól kapott pofonként vágták szájba. S ez elviekben jobban fájt neki, mint a társától kapott pofon. Látta Vlagyimir érzéseit, az övét megnézte, féltékeny volt, mivel már sosem kaphatta meg egyetlen egy éjszakára sem. Ezért úgy döntött megalázza, nem is sejtve, hogy a lánynak már amúgy is tele volt az agya a fájdalom rohamosan nővő berkével. Úgy tornyosultak feléje a megoldatlan problémák, mint a hatalmas fenyőfák La Push partjain, szinte felfalták őt, lassan, hogy kínlódjon, mert a fentiek szerint nem volt elég a pokol tüze, amit az Alvilágban kapott.

Felállt az ágyról, s bár megszédült a gardróbhoz ment, hogy kihalásszon belőle egy vékonyabb ruhadarabot. Választása egy kényelmes babarózsaszín hosszú ujjura esett, bár csak a melltartója pereme alatt két hüvelykkel ért véget hossza így is jónak találta, főleg, mert hallotta a többieket, délután kimennek az erdőbe gyakorolni a közelharcot.

Ledobta az ágyra, az ajtó melletti komódhoz sétált, és a felette lévő egyszerű, derékmagasságig érő tükörben megnézte, arca mennyire hajaz egy zombiéra. Nagyon hasonlított. Szeme alatti karikái visszatértek, s talán orra is egy fokkal ferdébben állt Caius erős ütésétől. Szájában a cseresznyés vörösségét a szilva lilasága váltotta fel, ujjbegyével próbálta mosolyra húzni száját, de mihelyt elengedte lekonyult egészen álla határáig. Szemeiben sötétség pislákolt, a régi Mara kezdett végleg megszűnni. Levette pulcsiját, lehajította a földre, majd a másikért nyúlt.

A zár kattanását hallotta, megpördülve tengelye körül egykori vőlegényével szembesült. Halkan elkáromkodta magát, amiért elfelejtette kulcsra zárni az ajtót.

Magához kapta a rózsaszín pulóvert, eltakarta fekete melltartóját az epekedő tekintete elől. A lány felhorkantott, miután a férfi bocsánatot kérve nem kiment, hanem bezárta maga előtt az ajtót, és tett néhány apró lépést a lány felé.

Bár Mara takarta, Carlisle látta, egykoron porcelánszerű testét megszámlálhatatlan mennyiségben borítják harapásnyomok, illetve a tűzből emlékül maradó égési sérülések.

Toporogva várta, hogy Carlisle kimenjen a szobából, hogy békében tudjon öltözni, anélkül, hogy Carlisle méregetné magának.

– Nem szokás nálatok kopogni? Beosonni egy lány szobájába eléggé, nos... udvariatlan – szorította erősebben magához a pulcsit.

A férfi megrázta a fejét, mintha ki akarná verni fejéből a lány látványát, újabb arasznyi lépéseket tett a lány felé, mire a lány ugyanannyit hátrált.

– Csak meg akartam köszönni az ötleted, és hogy miattunk képes lennél végezni Aroval. Egyébként Caius kérte, hogy nézzek rád– erőtlen volt hangja, megtört.

– Ó, igazán? – a pulykaméreg megint elöntötte. Lecsapta a mellkasához szorított ruhát a bevetett ágyra, majd ökölbeszorított kezeivel, kettőt előre lépett. – Szóval ennyit érek, hogy magadtól nem jöttél volna ide? – döfött mellkasára.

– Dehogyis nem! De nem akartalak zavarni. Rám nincs szükséged – simogatta hüvelykujjával a lány kulcscsontját, mire megenyhülve kiengedte befeszült izmait.

– Pedig pontosan rád van szükségem – suttogta, mire rájött, ezt magába akarta kimondani, addigra a másik fél füléhez is eljutottak a szavak. – Mindegy, mindjárt lemegyek. – Azzal nyúlt az ágyra hajított pulcsiért.

Carlisle gyors mozzanattal elkapta csuklóját, a pulcsit visszahajította az ágyra.

Mara erőtlenül felsikoltott, elrántotta kezét, és mintha érne is valamit dörzsölni kezdte.

– Fáj? – kérdezte a férfi, Mara hadonászása ellenére is szeme elé emelte a csuklóit. – Mi történt?

– Carlisle, nincs erőm magyarázkodni, elengednél kérlek? – Tompa hangját saját maga alig hallotta. 

– Bántott... – nézett féloldalasan az ajtó felé.

– Kérlek ne érj hozzám! – rázta le kezéről a férfiét. – Nem szeretnéd, ha egyszer azon kapnám magam, hogy nem tudom visszafogni magam.

– Én nagyon szeretném megnézni, milyen az, amikor nem tudod magad visszafogni – flörtölt a lánnyal, oldalra fordítva a komódnak támasztotta és elé állt. Ajkaik közé egy papírlapot sem lehetett beékelni.  Mara hátsóját kereste, megtalálva birtokba vette. – Tudom, hogy bántott, Életem – dörmögte fülébe.

– Én is őt – préselte ki magából, Carlisle hajába fűzte ujjait. – Megint túl intim a helyzetünk – figyelmeztette, bár ő is tudta.

– Még mindig boldog vagy mellette? Elmondta mit tett. 

Lekevert volna társának pár pofont, amiért elmondta Carlisle-nak mit tett vele. Nem értette, miért számol be mindenkinek arról, hogy az éjszaka mi zajlott le kettőjük között. Úgy érezte, mintha Caius beengedné Carlisle-t a maganéletükbe.

– Csak egy félreértés volt – mondta hanyagul, mintha természetes lenne egymást késő este pofozgatni.

Megcsókolta a férfi nyakát, s ahogyan a nagy levegőt vett még egyszer.

– Ne mondd azt, hogy félreértés volt, mert akkor hiába ütöttem meg – Csókolta vissza a lány nyakát, majd szájával lejjebb utat tőrt mellkasa felé.

– Ne üsd meg többet – meg akarta szidni, amiért kezet emelt társára, de olyan elánnal kezdte falni őt nyakától egészen a mellkasáig, hogy dorgálásból egy jelentéktelen kijelentés lett.

– Szerintem akarta is, lelkiismeret furdalása végre előjött nála.

– Mostmár fejezzük be, túlságosan... – elakadt.

Összeszorította ajkait és a férfi mellkasának döntötte halántékát. Elhúzódott tőle, megérezte az tavaszi virágok illatát az égkék pólóján.

– Túlságosan, mi? – szívta meg a lány nyakát.

– Akarlak – vágta rá. – Minden részedet újra fel akarom fedezni! – futtatta végig felsőtestén kezét, a két combja közé érve cirógatni kezdte férfiasságát. – Ezt a legjobban – fogta meg határozottan. Életre kelt kezében, ficánkolva akarta, hogy Mara a csupasz kezével fogja, kényeztesse szájával és kezeivel.

– Előbb én fedezlek fel téged – duruzsolta a fülébe. Egy határozott mozdulattal a komódnak fordította. Mara a kezeit a komód peremébe vájta, míg a férfi rácsúsztatta sajátjait.

Csókolgatni kezdte hegeit.

Hegei égtek a csók bűvöletében, elvették a hegek által okozott fájdalmak emlékét, megszerette azokat az csúf ovális alakú sebhelyeket.

– Levehetem? – kérdezte végisimítva kezét a melltartó szegélyén.

Mara vágytól ködösen bólintott.

A férfi kezei melltartója kapcsához ért, kikapcsolta és gyengéd mozdulatokkal lerántotta a lányról, szórakozottan a háta mögé dobta, kezei visszatáncoltak a lány reszkető karjaihoz. Csípőjét a lány hátsójának nyomta, s amint Mara megérezte a egykori vőlegénye vágyát a hátsóján. Elkáromkodta magát, kijjebb nyomta fenekét, s hozzá dörgölőzött fel-le aztán jobbra-balra.

– Ez nem ér! Hölgyeké az elsőbbség, nekem kellene téged felfedeznem – lihegte Mara.

– Ebben a szobában most nem – beszélt markánsan és csókot lehelt a lány vállán lévő hatalmas harapásra.

– Azt Mariától szereztem – mesélte elmosódott látással. – Nem volt a kedvenc hegem... ezidáig. – Kezeit hátra húzta megérintve a férfi hasa alját.

– És ez? – simított meg egy harapásra egyáltalán nem hajazó kör alakú heget.

Megborzongott az érintéstől, dereka görcsbe rándult.

– A tűzben berobbant minden, a detonáció belém döfött egy vasrudat. Tudtam, nem élhetem túl, ezért kihúztam magamból, hogy a lehető leggyorsabban vérezzek el.

Lehajolt, azt is megcsókolta, talán ezt a legdinamikusabban, hiszen állította, Mara „halála" egyedül az ő hibája.

– Ezek a hegek még gyönyörűbbé tesznek – harapdálta a lány nyakát, majd hasánál fogva már-már magába olvasztotta.  – Annyira vágyom rád! – Kezeit Mara mellére helyezte és finom mozdulatokkal játszadozott rajta ujjaival. A lány kuncogott, néhányszor halkan felsikkantott a pajzán érintésektől.

Ahogy Mara a tükörben magukra nézett két vámpírt látott, akik szeretik egymást, mégsem lehetnek együtt. Szomorúan vette tudomásul, bármennyire is vágyakozik, a férfi nem lehet az övé, és ha ennél több történik közöttük a férfi megbánja.

– Engedj el, kérlek! – követelte.

– Tudom, nem helyes, csak még egy kicsit, jó? Hadd érezzelek magamon! Megesküszöm neked, utána soha többet nem érek hozzád.

Miután kimondta azonnal vissza is szívta volna ezt a bolondságot. Normális körülmények között nem esküdözött volna, ám a lány közelsége mámorba fojtotta, s nem akart szabadulni a nyakára tekeredett bódító kötelektől.

– Biztos? – Mara nem volt biztos benne, akarja-e, hogy soha többet ne érjen hozzá.

Carlisle kivárt a válasszal, ezzel döntésképtelenséget sugárzott.

– Biztos – adott puszit a lány szájára, kisvártatva újra kedvenc helyére terelte vissza száját.

– Akkor egy kicsit még belefér – mosolygott a tükörképükre.

Érezték, nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor egymásnak esnek.

Mara életvidám volt. S tudta, hogyha ő örökre boldog akar maradni, Carlisle kell neki. Vele tényleg mindent szépnek látott, vagy nem vette észre a rossz dolgokat. Sóvárgott érte, levette volna az összes ruháját, hogy érezhesse a testét magán.

Vadabbak lettek a nyakára kapott csókok, Mara nézte magukat a tükörben, időközönként Carlisle is oda pillantott, nézve volt menyasszonya elalélt arcát. Közben olyan mondatokat suttogott a lány fülébe, hogy minden csók után többre vágyott.

– Carlisle?

– Hm? – búgta a csókok között.

– Az úgy nem fair, ha én nem adok neked semmit – fogta meg a férfi kezeit és helyezte vissza mellére.

– Ne mondj ilyet! Csókolhatlak és foghatlak, minden vágyam teljesíted. – Egyik kezét bevezette a lány bőrhatású nadrágjába, majd beirányította Mara két combja közé. Forróság áradt a lányból, s mikor megérezte a férfi ujjait kéjes nyögés futott ki száján. Könnyedén fogadta be az ujjakat, rég látott ismerősöket üdvözölt. A férfi kuncogásba tört ki, megérezve, a lány mennyire vágyik rá. – Jólesik? – nyomta beljebb ujjait.

– Túlságosan is, de ez súrolja a határokat – válaszolta kiszáradt torokkal, miközben az ujjak fel-le járkáltak benne.

– Abbahagyjam?

Szándékosan nem válaszolt azonnal, addig is érezhette a hideg ujjakat magában, amit oly nehezen szokott meg mikor még emberként szeretkeztek.

Várt.

Nem tudta mennyit, megint elveszítette az időérzékét, azt viszont tudta, hogy nyögéseivel a férfiben is feltörekvőben voltak a vágy féktelen hullámai. Ő is felnyögött, Mara hátának támasztotta homlokát és fülelte a lány válaszát.

– Igen, ez már tényleg sok. – Az ujjak könnyedén csúsztak ki a lány combjai közül. Mara csalódottan sóhajtott, mikor érezte, semmi nem tölti ki őt belülről. Szerve lüktetett az üresség miatt, gondolatban megrótta magát, amiért nem engedte, hogy Carlisle befejezze, amit elkezdett.  – Ettől függetlenül továbbra is fantasztikusan mozognak az ujjaid – fordult a férfi felé.

– Neked legalább tetszik – vonta meg vállát.

Segített Marának bekapcsolni a melltartóját, ám előtte nyomott egy-egy puszit a kis keblek közepére.

– Neki nem tetszik?! – adott hangot megdöbbentségének. – Pedig, mintha varázsolnál odalent!

Megdöbbenve nézte arcát, majd puha mozdulatokkal végigsimítatta ujjait a férfi állán.

Kezdtek tisztábban látni, kezdték érzékelni, megint olyan dolog történt közöttük, ami megint nem illő, főleg, ha mind a ketten foglaltak.

– Jaj, már megint mit csináltunk? – huppant le az ágyra Mara, két kezével eltakarta fejét.

– Fogalmam sincs – ült mellé. – Valahányszor kettesben ragadunk elkap a vágy, szeretnélek csókolni, szeretném, hogy a nevemmel töltsd meg a csendes szobát. Úgy érzem, nem bírok nélküled élni, akarlak... csúnyábban fogalmazva kellesz nekem, és tudom, fordítva is így van. Elvesztem a fejemet, mikor látom, hogy boldog vagy egy érintésemtől. Hozzád érek és már boldogabb vagy, mintha én hiányoznék az életedből. – Marára nézett. – Így van, Mara? Én hiányzok az életedből?

Vállának dőlt, összefonta kezeiket, s hallgatta mind a kettőjük nehéz légzését.

– Mit érne az, ha azt mondanám, igen? Feleséged van, és tisztán megmondtad, vele akarod leélni az életedet.

– Egyszer adnál egyértelmű választ – bújt a lány hajához.

– Nekem ott van Caius és...

– Ki ne mondd annak a féregnek a nevét! – A lány szemei háromszor akkorára kerekedtek Carlisle beszéde hallatán. Sosem hallotta ilyen csúnyán, illetlenül beszélni. – Megütött téged! Melyik társ üti meg a másik felét?

– Én is bántottam! – makacskodott. – Sőt én bántottam elsőnek.

– Ezt nem hiszem el. Sose tennél ilyet.

„Dehogynem! Ha neked akar azzal ártani félholtra is kínoznám"

– Ne felejtsd, én már nem az a Mara Leroy vagyok, aki voltam.

– Akkor sem bántasz ok nélkül valakit, megvolt rá az okod.

– Mennem kell! – tette kezét a férfi combjára, s mikor látta, ágyéka csillapíthatatlanul duzzad a vágytól, fesztelenül megsimította. – Ezzel kezdj valamit, vámpíroknak könnyen nem kókad – kacsintott, ám ő csak bambán követte a lányt a szemeivel.

– Miért van az, hogy bevallom az érzéseimet, te pedig megfutamodsz?

– Stefan monológjában benne volt kérdésedre a válasz; mert gyáva vagyok.

– Nem vagy gyáva – csóválta fejét, mikor látta, hogy Mara az ajtó kilincséért nyúl tovább beszélt. – Most hova mész?

– Caiushoz. Van egy olyan érzésem, hogy a többiek szétverték.

Kilépett az ajtón, megint megfutamodott. Gyáva lélekként nem vallotta be Carlisle-nak valódi érzéseit.

Megtört szívvel és ütött-kopott lélekkel vonszolta le magát a társához.

Már megint hagyta, hogy a szerelem irányítsa őt, piszkosul átkozta magát, amiért szeretni mert.

***

Halihó! ❤️
Ahogy látjátok meghoztam egy csepp késéssel a fejezetet, ez is két részre lett szedve terjedelme miatt.
És hoztam egy képet, hogy én hogy képzelem el a karakteremet, szembe jött velem Pinteresten és rájöttem, hogy igen, én így képzelem el Marát, kicsit megszerkeztettem, hogy hajazzon is egy vámpírra.

Ugyanitt: ha valaki tud jó oldalt/ tippet, hogyan tanulhatnám a jelzők, költői képek használatát azt szívesen meghallgatom. Úgy érzem kezdek kifogyni ezekből :(