𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓛𝓲𝓷𝓴𝓲𝓷 𝓟𝓪𝓻𝓴 - 𝓘𝓷 𝓽𝓱𝓮 𝓮𝓷𝓭

18+

Tw: szókimondó tartalom!

•••

Hangos nyögéssel veszett homályba látása, mikor társa a csúcsra juttatta, Caius párszor még lökött rajta, aztán követte Marát. Csókot lehelt a lány csupasz hasára, majd legurulva róla mély levegő vétekkel próbálta visszanyerni eszét, amit szokás szerint megint eldobott, mikor a lány csupasz bőréhez ért.

Miután a lány túlságosan üres tekintettel állított vissza a házba, azonnal tudta, megint történt közte és Carlisle között valami intim szituáció. Ekkor a féltékenység már egész testét felfalta, így nem maradt más hátra, mint a feltűnést kerülve elráncigálja a lányt a férfi közeliből és forró csókokkal figyelmeztesse a férfit, hogy Mara az övé, senki sem érhet hozzá, főleg ő nem az álszent kezeivel.

A konyhában estek egymásnak a férfi szeme láttára, s nem bírt elnézni a vadul csókolózó párról, magát képzelte Caius helyébe, ha tehette volna, elmondja, a lány mindig is gyűlölte, ha a csípőjét fogják, miközben csókolják, s végképp nem szerette, ha nem ő irányít csók közben, ennek ellenére egy hang se jött ki torkán, lábai a kőburkolathoz tapadtak, onnan elmozdulni képtelenség volt. Nézte, ahogyan egykori szerelme bebizonyítja neki, tényleg szereti társát, ezzel pedig a férfi szívéből újfent lemállott egy darabka. Annyira szerette a feleségét, de itt volt Mara, az első szerelme, életének egykori értelme, s féltékeny volt. Féltékeny volt minden csókra, minden mosolyra, amit annak a fiúnak adott, s nem neki.

Mara és Carlisle nem is sejtették, ezen a napon egymás szívét összetörték azzal, hogy azt hitték, mind a ketten mást szeretnek. A férfi győzködte magát, csak egy hirtelen fellángolást érez a lány iránt, de agya és szíve teljesen másként vélekedett. Mikor lábait emelni tudta a látottak után még egyszer a párra nézett, és Caius önelégült tekintete láttán kifordult a konyhából, az erdőbe igyekezett megkeresni családját, szövetségeseket.

Így kötött ki Mara és Caius a vendégszoba papírvékony falai között.

Odabújt a fiúhoz, a mámor melegsége folyt végig combján, kezét a fiú mellkasán, hasán vezette geometriai alakzatokat rajzolva drasztikus gyorsasággal emelkedő és süllyedő testére.

Caius Mara hajába túrt, kellemes fuvallatra emlékeztető kecseséggel simogatta haját, arcát és nyakát, utóbbit nem engedte sokáig, nyöszörögve húzódott el a fiútól, mikor hideg kezeit megérezte a nyakán.

„Bezzeg annak az álszent pojácának engedi!" dühöngött magában. Közelebb húzta magához, kezeit a lány mellére helyezte, a nagy kezek selyem takaróként borították be a kis kebleket, szinte elvesztek a fiú tenyere alatt. Csókot lehelt mellkasára, s lágy ajkai feljebb törtek, következett az áll, orr és homlok. Mara arcára szelíd mosolyt festettek a fiú csókjai, melyet oly sok év után most élvezett a legjobban, ám ez csakis a mai napnak köszönhette.

Azt követően, hogy a sír felett mesélt a férfinek drága kisfiáról, többe között zokogva, visszamentek az autóhoz. Ez volt az a pont, amikor tudatosult benne, a férfi megcsókolta, minden előzmény nélkül ajkaik mágneskén összetapadtak, hacsak egy kis időre is.

Visszafelé menet a Cullen házhoz tért magához a nap őrült álmából, kezdte érezni a férfi édes csókját, ahogy egy aprót ajkába is harapott, a férfi halk sóhaját, mikor a rögtönzött csók a végére ért. Sajnálta, hogy abban a pillanatban nem foglalkozott ezekkel a gesztusokkal, hiszen ezek is mind-mind arról szóltak, hogy nem felejtette őt el. Marát régen is megszédítette, amikor az ajkába harapott, a férfi sóhajai fokozták benne a feltörekvő vágyat.

Átkozta magát, amiért úgy vélte, elfelejtették, átkozta a napot, mikor szörnyeteggé vált, s majdnem örökre elszakadt a szerelmétől. Megbocsátotta magának monumentális hibáját, és megesküdött, mielőtt ítélkezne meggyőződik az igazáról. A csók körül határolta gondolatait, még mindig nem fejtette meg, miért csókolta őt meg a férfi, s továbbra sem találta ki, hogyan fog eltávolodni Forkstól ezzel együtt volt családjától, hiszen itt volt a fia sírja! A szülei és tesója sírját pár évvel ezelőtt New Yorkba hozatta, mert a bordeaux-i temetőbe már nem bízott, hiába volt őre, mindig rongáltak. Olyan bánatosan szép látványt nyújtana, ha a családját egy helyre temethetné! De a fia sírja itt volt a megfelelő helyen, a megfelelő vámpírokkal körülvéve, így még mindig gondolkodnia kellett, hogyan oldja meg, a fia sírját látogassa, de Cullenékkal ne fusson össze, illetve hogyan fog megszabadulni a szerelemtől és mi lesz a Volturi ellen. Összesűrűsödtek körülötte a dolgok, egy probléma, a Volturi bőven elég lett volna egy életre is, erre nyakába kapott még három-négyet csakhogy ne legyen olyan könnyű a dolga.

– Többet kellene mosolyognod – szólalt meg a társa a mosolyát csodálva. – A gyerekek akkor talán nem ijednének meg a csúnya, gonosz nénitől, aki szikével a kezében, maszkkal az arcán meg akarja őket műteni.

Belekönyökölt társa hasába, Caius fintorgó arca láttán elnevette magát.

– Csúnya, gonosz néninek neveztél? – szűkültek össze szemei.

– Mondjam azt, hogy vadító luvnya, aki mindenkit az ujjai köré csavar, és utána mindenki úgy táncol, ahogyan ő fütyül? – Mara rányújtotta a nyelvét. – Tudom bizonyítani, hogy így van, engem is magadhoz láncoltál.

– Zsebembe a kulcs, nyisd ki a lakatot és ha akarsz mehetsz is – mosolygott féloldalasan. – Mi tart vissza?

„Az, hogy kurvára beléd szerettem"

– A dugás, az istentelenül hiányozna. Ha nem lennél... – sóhajtott tetetett lemondással a hangjában – A Voluriban nincsenek dekoratív hölgyek, kit kefélnék állandóan...

Mara grimaszolt, egy szemforgatás kíséretében megcsóválta fejét. Haja légiesen az arcába hullott, amit a fiú azonnal eligazított füle mögé. Szerette a selymesen könnyű haját, de most takarta a lány tündérszép arcát. A sötét szobában világított fehér alakja, a kintről beszűrődő Hold fényében egy angyalra emlékeztetett ragyogó bőrével és ellenállhatatlan mosolyával. Megbabonázva nézte őt a fiú, miközben Mara haját tekergette. A lány ujjai a fiú arcán játszottak, megérintve száját és végighúzta egyenesen a fiú alhasáig. Felsóhajtott, órákon keresztül csókolta volna a lányt, ám most mégis csak homlokára nyomott egy erős csókot.

Mara érezte, hogy ez fura. Fura, ahogyan itt fekszenek, teljesen meztelenül egymást szeretgetve. Sosem csináltak ilyet, légyottjuk után mindig felöltözek, nem simogatták egymást, szex közben sosem néztek egymás szemébe most ez is megtörtént. A mai nap más volt. Meghitt.

– Hogy lehetsz ilyen... tökéletes? – sóhajtotta a fiú.

Mara észre sem vette, hogy a kérdés bóknak készült. Nem jutott el tudatáig, hogy a fiú fülig oda van érte.

– Hah, a kis melleim is azok, amiket lefitymáltál?

– Nem mondtam, hogy nem szépek, csak azt, hogy kicsik, ez az igazság – mentegetőzött.

– Kapd be! – öltötte rá nyelvét, majd sértődötten a másik oldalára fordult. Magára húzta a fehér takarót, ám hátát így is mutatni engedte. Gerincoszlopa ijesztően kiemelkedett hátából, dereka magasságában a vasrúd által okozott heg még mindig gúnyosan vicsorgott, emellett megannyi harapás nyom hege éktelenkedett vállán és lapockáján. Jónéhányat Mariától szerzett, vagy a saját szándékkal megölt vámpíroktól.

A fiú ezek mellett is gyönyörűnek találta, hiszen ezek a hegek bizonyítják, mekkora túlélő. Mara sem takarta őket, meg akarta mutatni a világnak, a fájdalmak ellenére is kitart, bármit is hoz neki a rejtélyekkel tele tűzdelt jövő, ő küzdeni fog haláláig, küzdeni fog egy becses cél érdekében. És most küzdeni fog volt családjáért.

– Azt előbb te tetted meg – simította végig Mara gerincén az ujját, majd sebeit egyet sem kihagyva végigcsókolta. – Ezek is csodálatosak – ismételte meg az előző csók hadjáratot, míg Mara a kezét hátra tette, megtalálva a fiú puha haját, simogatni kezdte.

„Mi a nyavalyát csinálunk?" fogalmazódott meg benne a kérdés, de hagyta, tovább szállni a felforrósodó levegőben.

– Rettentően élvezem, amit csinálsz, de le kellene mennünk a többiekhez... szerintem senki sem nézi jó szemmel, hogy mi itt fent kufircolunk.

– Még ne, és fogd be a szád! – suttogta gyengéden a lány fülébe, kezei utat törtek lábai között.

– Azt hittem, szereted, ha nyitva van – nevetett. – Az előbb legalábbis nagyon élvezted.

– Te is nagyon fogod élvezni, amit csinálok majd veled.

– Az lehet, de nem most – pördült le az ágyról, majd a padlón széthányt ruhákért kapott. A fiú ruháit a fiúhoz dobta, nadrágja ölébe esett, eltakarva a csalódottan lekonyuló férfiasságát. – Öltözz, lemegyünk – kapkodta magára a ruhát. Egy belső hang a fülében baljósan susogta, hogy ami kettőjük között történik az nem normális.

Rohamos tempóban kapkodta magára a ruhát, miközben társa komótos lassúsággal fordította meg ruháit, és vette fel.

Mikor Mara végzett sürgető tempóba kopogott magassarkújával a padlón, míg türelmetlenül egymásba fogta karjait.

– Mintha élnél! – csettintett hármat, ezzel a fiú gondolait hessegetve.

– Mi van, félsz, hogy drága szerelmednek összetöröd a szívét? – méregette idegesen, az utolsó ruhadarabját is magára húzta.

Mara önkéntelenül is nyelt egyet, ledermedt a kérdéstől. Ő nem láthatta, hogy egykori vőlegénye, hogy nézett rájuk, amikor Caius és ő egymásba fonódva csókolóztak, de volt egy megérzése, hogy rosszat tett a férfivel.

– Mit csináltatok? Gondolom nem csak kocsikázni mentetek – faggatózott a fiú, hangjába tömény gyűlölet vegyült.

– Hagyjuk – motyogta legyintve és magabiztosan az ajtóhoz sétált.

Árny suhant át háta mögött, társa óvatosan az ajtónak nyomta, s onnan nem engedte. Ónixfekete szemében ocsmány düh dübörgött, a szobában lévő sötétség vészjóslóan feketébb lett; az óriási viharfelhők mögött a Hold küzdött, hogy fényét újra a Földre vetítse.

– Utoljára kérdezem, mit csinált? – sziszegte, fogait csikorgatta, mire a lány egérre emlékeztető cincogással megszólalt:

– Megcsókolt – tekintete elvált a fiútól.

– Hogy mit csinált!? – Caiusból őrjöngő szörnyeteggé lett, mihelyt a lány kimondta azt az átkozott szót. Elhúzta a lányt az ajtótól, szinte feltépve azt kirontott a szobából.

Csak Mara lélek jelenlétén múlott, hogy vissza tudta toloncolni a szobába. Két kezébe vette a fiú vicsorgó arcát, majd rekedten megszólalt:

– De nem baj! Jólesett, és csak egy ártalmatlan csók volt!

– Hogy lehet egy csókot ártalmatlannak nevezni? – kiabált rá. – Hozzád ért úgy?

Mara arra a finom simogatásra gondolt, amitől belső combja még mindig kellemesen bizsergett. Félt a fiú fekete szemébe nézni, megijesztette a látvány. Benne volt minden kegyetlenség, brutalitás, amivel régen annyi vámpírt kivégzett, s ahogy zihálva vette a levegőt erősen biztos volt, hogy két kezével széttépne valakit, például azt, aki hozzáért ezen a napon Marához.

– Hozzád ért Mara? – Egyre hangosabban beszélt, mire a lány nyugtatóan befogta a száját.

– Ha a többiek nem is, de Alistair meghallja! – szidta meg, majd nyugtatóan hasára fektette kezét. – Csendesedj le! Igen, hozzám ért és élveztem, nagyon jó volt.

– Hol ért hozzád?

– Caius...

– Hol ért hozzád? – ismételte tagolva minden szót.

Mara ujjaival a belső combjára mutatott, végigsimította a területet, a fiú a kezével követte a mozdulatot. Megfogta a lány két csuklóját és a falhoz nyomta, csókot lehelt hajába, szájára, aztán komolyan a lányra nézett.

– Miért kínzod magadat, drága Mara? Nem lehet soha többet a tiéd, de te hagyod, hogy fogdosson, mint valami útszéli kurvát – grimaszolt. – Mikor kiléptem a szobából is történtek dolgok... Mit csinált? Csókolgatta a nyakadat? Esetleg simogatta a formás seggedet? – szorított Mara csuklóján, a lány felnyögött a csuklóiba nyilalló fájdalomtól.

– Bántasz... – szólalt meg fojtott hangon. – Nagyon fáj.

Caius kezei elernyedtek és csókot lehelt a lány csuklóira. Megbánóan nézett a lány ijedt szemébe. Nem akarta őt bántani, de a fasza tele volt, hogy minden Carlisle körül forog, s a lány nem vette észre, hogy beleszeretett. Ha a lány őt szeretné és nem az elérhetetlen álom pasiját minden gondja meg lenne oldva.

– Sajnálom, de nem akarom, hogy hozzád érjen!

– De én szeretném!

– Az istenit! Nem lehet a tiéd, nem lesz sohasem már a te szerelmed! Mást szereted, érted? Lépj tovább te is rajta, ez nem egy kibaszott tündérmese, amiben visszatalál hozzád. De tudod mit? – nevetett cinikusan. – Segítek, lemegyek hozzájuk és elmesélem, hogy a kétszínű nőszemély csalja a te kis szerelmedet. Carlisle megtudja biztosan visszakönyörgi magát hozzád vagy – feltette mutatóujját – örökre összetöröm a szívét. Na, mit szólsz? Ez olyan, mint a műtét vagy sikerül vagy nem. Vagy eléred, újra beléd szeressen, vagy összetöröd, úgy ahogyan téged törtek össze anno. – Ezzel indult az ajtó felé.

Mara egy valamire összpontosított, meg kellett állítania Caius tettét, hiszen ő még nem tudta, Caius milyen kirívó elszólást tett.

Bármennyire is tudta, fájni fog a fiúnak, abban a pillanatban nem érdekelte. Alkalmazta az egyik démoni képességét.

– Szenvedj – suttogta.

Égető fájdalom nyilallt a fiú bordái közé, térddel a padlóra rogyott, egy hang sem hagyta el torkát. Gyászos képpel nézett a felette lévő Mara démoni szemeibe. Soha életében nem tapasztal olyan heves kínokat, amiket most. Összehúzták csontjait, mintha a pokol lángjai egymáshoz akarnák olvasztani a csontokat. Égett belülről a teste, s rosszabb volt, mikor a méreg vámpírrá változtatta.

– Ha egy szót is mersz szólni akárkinek arról, hogy a nő mit tett, istenemre esküszöm, a halálodig kínozlak! – sziszegte a fiúnak, majd kezébe vette állát és erősen megszorította. – Megértetted, te faszkalap?

Feszülten bólogatott, így Mara befejezte a kínzását. A fiú fájdalma kellemetlen lüktetéssé vált. Alig volt ereje felkecmeregni a padlóról, mikor felállt megrogytak lábai, s visszaesett a padlóra. A lány nem segített társa szenvedő alakján, élvezte, ahogyan küszködve próbálja magát függőlegesbe helyezni. Pár másodperc után ez sikerült is neki, s délceg lépésekkel Mara elé állt.

A harag elvakította, nem fogta fel mit tesz, ökle önkénytelen záródott össze, fellendítette azt és a lány orrába vágta teljes erőből.

Mara érzékelte, hogy a szobába még sötétebb lett, ám agyában vakító fehérség gyúlt, élesen sípoló hang költözött fülébe, majd ezt követően felváltotta egy mély búgás, miközben a társa valami bocsánatkérés félét motyogott neki, de ő addigra már arccal a padlónak esett. Száján keresztül nem győzte falni a levegőt, köpni-nyelni sem tudott, vett egy mély levegőt orrán, de fájt neki és a fájdalom mellett ott matatott a fejében még valami: a félelem. Félt a társától, rettegett, hogy újra megüti őt. Tovább hasalt a földön, kezével a tarkóját védelmezte, ha netán a fiúnak nem lett volna elég egy ütés. Sűrű folyadék folyt ki az orrából, benedvesítve száját, majd állát és lemászott egészen nyakáig. Ahol érte a nedv égette bőrét, gyorsan le akarta magáról törölni, de félt megmozdulni. Pár perccel ezelőtt teste még a gyönyör hullámai miatt remegett ily veszettül, ez a remegés már a félelem jéghideg forrásaiból származott.

A fiú rettegve guggolt a lány mellé, látta ahogyan az a fekete valami beteríti a lány nyakát, s a tölgyfa burkolatú padlón is tovább kúszik egyenesen az ő lába elé. Megérintette a lány haját, s ez lehetett a legrosszabb dolog, amit tehetett, a lány halkan felsikoltott és minden erejét rászánva elkúszott a fiútól.

– Ne haragudj! Istenem, mi a faszt tettem? Mara, kérlek mondj valamit! Vagy tőlem kínozhatsz is egy életen át, de szólalj meg! – hangja minden szónál megakadt.

Az szurokra emlékeztető feketeség, ami a lány orrából jött, vér volt. Démoni vér, ami csak akkor eredt el, ha a lánynak gyötrelmes fájdalmai voltak, s vagy a szájból buggyant ki, vagy az orrából. Ilyenre száz éve alatt kétszer volt példa, Maria harapásai voltak az egyik okozói, s most egy nem várt helyről, a társától szenvedett ilyen mértékű sérülést, pedig csak az orrát ütötte meg.

Kétségbeesetten próbálta a lányt szóra bírni, ő azonban erőtlenül nyöszörgött, s haját tépte a fájdalom egyre nagyobb lángjai miatt. Szemei démoni feketesége visszatért, de a kegyetlenség tüzes szikrái helyett csak a kín jéghideg sötétsége honolt. A közelében sem volt az a fájdalom, mikor a franciák Forksban megtámadták őket.

– Oké, idehívom Carlisle-t, vagy Alisairt, vagy mindenkit... fasz tudja ki tud neked segíteni! – A lány elkapta a csuklóját és mélázva megrázta a fejét.

Nem akarta, hogy Carlisle ilyen állapotban lássa, végképp nem akarta, hogy a többiek kérdéseket tegyenek fel neki, vajon mi történt vele. Nem mondhatta, hogy társa teljes erejéből megütötte! Hiszen az, hogy nézne már ki? Ráadásul Edward minden bizonnyal széttépte volna a fiút, s most az egyszer Carlisle sem a bölcsebb, s könyörületes utat választotta volna.

Így hát kezeivel ülő helyzetbe tolta magát és kezével letörölgette magáról vérét. Az ütéstől fájt az egész feje, két csuklója a társa előbbi szorításától lüktetett, mégis bebeszélte magának, hogy az égvilágon minden a legnagyobb rendben. Nem dobolnak őslakosok a fülében, nem szakítja szét a szúró fájdalom, s nem zsibbadnak végtagjai a görcsös összehúzódástól.

– Adnál egy zsebkendőt, kérlek? – szorította fejét fájdalmában.

Caius kérdés nélkül sietett az ággyal szembeni éjfekete komódhoz majd vett el egy tíz darabos papírzsebkendő csomagot. Nem adta át a lánynak, bármennyire is kapálózva nyújtózkodott érte. Kinyitotta, majd kezében összehajtogatott egyet és a lány feketébe úszó arcához emelte. Felnyögött a látványtól, most nézte meg tüzetesebben a lány vérben álló testét, s csak ekkor tudatosult benne, hogy az ütés milyen kárt tett a lány szépséges arcában.

Megütötte a társát.

Mara arca vérben úszott, orrából szüntelenül folyt a fekete massza, beterítve az egész száját, nyakát, és baloldalon az arcát is.

Elhúzódott a fiú arcától, mikor a zsebkendővel hozzáért, félt tőle, az egész helyzettől félt, a meghitt hangulattól, ami nem olyan régen köztük uralkodott, s a mostani bántalmazástól is.

– Majd én – vette el a fiú kezéből a papírt, de ő megmakacsolva magát visszavette. – Caius, a vérem éget, fájni fog, ha a bőrödhöz ér – figyelmeztette.

– Szarok bele, megérdemlem! Annyira sajnálom Mara, nem tudom mi ütött belém. Csak... tönkre baszod magadat egy férfi miatt, aki nem is szeret téged, te pedig bele vagy habarodva. Miért teszed magaddal? Miért engeded, hogy hozzád érjen? Ő nem érdemel meg téged, érted?

– Akkor ki érdemel meg? Te? Aki most ütött meg? – morgott a fiúra.

Elkapta a tekintetét a lánytól. Teljesen igazat adott neki... Hiszen megütötte, akit szeretett! Mara nem hozzá való volt, nem érdemelte meg a lány szeretetét, s igen jól tudta, Carlisle megérdemelné a lányt, ahogyan Edward mesélt a kapcsolatukról körvonalazódott benne a legenda, amit még zsenge vámpír korában olvasott. Az első szerelem mindent túlél. Akkor kinevette ezt az állítást, de ahogyan a lány arcára nézett bebizonyosodott, hogy ez nem legenda, ez létezik, s lehetett ő féltékeny, magáévá tehette a lányt számtalan alkalommal, Mara szíve egy valakit szeretett, és ez nem fog változni, nem háborúzhatott az eleve elrendeltetéssel, azzal senki sem bírt, még az ő húsz éve kifejlődő szerelme sem. Boldognak akarta látni a lányt, ehhez hozzájárult annyival, hogy egy igen érdekes elszólással felkelltette a gyanút Edwardban.

Az önzőség és a féltékenység üvöltött a fejében, kalapáccsal verte az agyát, hogy ne tegye, de megint új döntésre jutott, a féltékenység és az önzőség duójával háborúba tudott szállni: A lánynak megadja, amit szeretett volna, ha belehal, ha a lány megharagszik akkor is elfogja mondani Cullenéknek, Esme mit művel a hátuk mögött. Nem mostanság, mert Mara erejére szükség lesz, ha a Volturi támad, de mindenféleképpen elmondja.

Törölgetni kezdte a lány véres arcát, égette a vér, de nagyobb volt az a mentális fájdalom, amivel saját magát bántotta, azzal, hogy megütötte a szerelmét.

Füst és elégett fa szaga volt a vérnek. A pokol szaga járta át a lány fekete vérét.

– Caius, utoljára kérdezem meg: Szerelmes vagy belém? – emelte fel a fiú arcát.

– Nem, miért kérdezed állandóan? – kapta fel a vizet.

– Mert sosem nézel a szemembe, mikor azt mondod, hogy nem. Mostanság úgy érsz hozzám, mint egy porcelánbabához, nem dugsz keményen, gyengéd vagy velem, és a szemembe nézel, mikor élvezel. Utána meg csókokkal árasztod el a testemet. Az előbb gyakorlatilag féltékenységi rohamot kapál, mikor nagyon jól tudod, hogy szerelmes vagyok Carlisle-ba. Életemnek szólítottál, kétszer is. Furán viselkedtél a repülőm, mikor rád másztam, több napig nem is beszéltünk, illetve nagyon azt érzem, hogy a konyhában az a csók ma este nem nekem szólt, hanem a minket végignéző Carlisle-nak.

Átkozta a napot, mikor Aro megtanította Marának, hogyan figyeljen az apró részletekre.

– Van egy képességed, ami megállapítja, igazat mondtam-e vagy sem. Nem használnád?

– Használom, az azt mondja, igazat mondasz, de én már nem hiszek neki... nem hiszek neked... fogadjunk, kitanultad, hogyan kell kijátszani a képességem.

– Én nem te vagyok... Én nem tudok képességet kitanulni, ellentétben veled.

Marát az őrületbe kergette, hogy képessége megint a fiú oldalára állt.

– Az orrodból még mindig dögivel ömlik a vér, szólnom kell Carlisle-nak, nem vagyok orvos – itatta közben a lány arcáról a nedvességet. Kezei a fekete masszába áztak, egészen a könyökéig felcsúszott.

– De én igen! Csak valami hideg kellene rá, hogy az ideg, amit olyan szépen megszűntettél létezni az orromba, bezáruljon. Biztos azt akarod, hogy megtudja mit műveltél velem? Nem szerelmes belém, attól még véd.

Kétes érzelmei voltak ezzel kapcsolatban. Örült volna, ha most valaki pofon vágja, de azért nagyon jól tudta, hogy nemcsak Carlisle és Edward pikkelne rá, ha megtudnák, mit művelt Marával. Bele se mert gondolni Leah vagy Seth hogyan játszadozna összetört gerincével.

– Megengeded, hogy letöröljem a nyakadról?

– Azt majd én – vett egy újabb zsebkendőt a kezébe, s gondosan törölgetni kezdte nyakát. – Sajnálom, hogy azt mondtam, szenvedj, de nem akarom, hogy Carlisle rájöjjön, mit tett a felesége.

– Sajnálod? Mara, itt nekem kell milliószor bocsánatot kérnem! Akkora fájdalmat okoztam neked, hogy vérzel! Szóval ne haragudj!

– Kis hülyém – próbált nevetni –, nem haragszom, megérdemeltem.

– Nem, főleg nem tőlem. Félsz, igaz?

– Már nem – ingatta továbbra is vérben ázó arcát. – Bevallom, miután megütöttél nagyon féltem, azt hittem visszajön a régi Caius, aki abban a new yorki házban majdnem kitörte a nyakamat.

– Sosem fogok többet ártani neked, jó? – húzta végig tiszta kezét a lány orcáján.

– Azzal is ártasz nekem, ha elszólod magad valaki előtt, arról a dologról...

– Miért véded azt a nőszemélyt? Egy kétszínű...

Jasper szinte feltépte az ajtót, úgy rontott be Alice-al a háta mögött. Mara megint elfelejtkezett Alice jövőbe látó képességéről.

Jasper a nyakánál fogva húzta el Mara társát tőle, miközben félelmetesen vicsorgott rá. Mara hirtelen azt sem tudta merre van az előre, Alice guggolt le hozzá, majd kezdte el leápolni vérző orrát. Caius még csak meg sem próbált kitérni Jasper ütése elől, szinte kívánta, hogy valaki jól kupán vágja.

– Jasper, már megbeszéltük, ne bántsd! – kérlelte Mara.

– Tudom, hogy megbeszéltétek, de megérdemelte, ennél többet is, de nem bántom, ha nem szeretnéd.

– Nem szeretném, ereszd őt el...

– Nem. Ma már jobb, ha nem lesz a közeledbe – simogatta nyugtatóan Alice Mara haját. – Vidd ki őt innen – szólt társának, mire az a fiú nyakát megragadva, mint egy kutyát kivezette a szobából.

Mara orrából a vér még mindig végeláthatatlanul folyt, arcáról már lekerült a nagy mennyiség, de nyaka jobb oldalán még mindig égette.

– Alice – szólította meg –, a vérem...

– Éget, igen, de nem vészes – vágott közbe. – Nagyon csúnyán megütött – emelte gyengéden állát a plafon felé, így jobban megvizsgálva a vérző orrát. – Hoztam egy jégzselét – mutatott a kis kék párnára. – Az hiszem ilyenkor ezt szokták használni – mosolygott szelíden.

– Pontosan azt! – nevetett , de a fájdalom miatt hamar grimaszba húzódtak izmai.

– Nézd, nem szóltunk a többieknek, de ha nem javul kénytelenek leszünk.

– Jól leszek – biztosította bizonytalanul – Csak egy kis hideg kell neki – bizakodott.

– Máskor is ütött meg? – nézett sejtelmesen Mara vörös szemébe.

– Akkor még ellenségek voltunk, de ezt megérdemeltem, én is bántottam. Megkínoztam a társamat, milyen társ az ilyen?

– Mondd őt inkább barátnak, tudom, hogy nem a társad – fejezte be a lány arcának tisztítását, majd a nyakához tévedtek ujjai, megállt, majd a lányra nézett. – Baj lenne, ha megtörölném a nyakadat? Ha jól sejtem, nem szereted, ha ott hozzáérnek.

– Töröld nyugodtan – adta meg magát. – Te egy enciklopédia vagy! – csóválta hitetlenül a fejét.

– Sajnos – sóhajtott bánatosan. – Akkor nem én lennék az egyetlen, akinek elsőnek kellene szembesülnie a rossz dolgokkal – Újra Mara szemeibe nézett, úgy, mintha közös titkuk lenne.

Szájába sivatagi szárazság keletkezett, jó ideje nem ivott már vizet, de most minden vágyálma lett egy nagyadag hideg szódavíz, ami kaparva csúszik le a torkán.

Alice kezei Maráét érintették, együttérzően paskolta meg majd folytatta a vér törlését.

– Alice, ugye nem...

– De, Mara sajnos tudom, néha átok ez a képesség.

– Ne mondd el Carlisle-nak! Kérlek szépen, nem akarom összetörten látni – nyomta homlokát a lány mellkasához.

Alice rámosolygott, ám ez a mosoly hamiskásan villogott a lány mindig bohókás arcán.

– Mondd, hogy tudtál ilyen emberi maradni a Volturinál? A kezedbe a hatalom, vegyük például az erődet, egy hatalmas klánt is uralhatnál vele, vagy vegyük a tudomásodra jutott titkot, miért nem mondod el Carlisle-nak? Biztos vagyok benne, hogy téged választana mindezek után. Bármit megkaphatnál mégis inkább engeded, hogy neked fájjon. Miért?

– Mert életem szerelme boldog, ha használom a kezembe jutott titkot mire mennék vele? Összetörném őt, szétrombolnám a családi idillt. Nekem az nem jó, ha az apád összetörik. A boldogsága mindennél többet ér, az én fájdalmamat ez elnyomja.

– Őszintén szólva jobban örülnék, ha te lennél a nevelőanyám. Sugárzik belőled az, ami Carlisle-nak kellene.

Nagyokat pislogott a lányra, ha nem a fájdalom lett volna testén, talán a mostanság olyan sokszor visszatérő könnyekkel is megköszönte volna a mondatával tett gesztust. Ehelyett csak próbált egy mosoly félét megejteni.

– Ne mondd el senkinek, hogy Esme... szóval érted, nem akarom magyarázni.

– Nem fogom, de Mara... meg fogja tudni, láttam, azt nem, hogyan, miért, kitől és mikor, de meg fogja tudni.

Csend szállt le közéjük, Alice rendbe hozta Mara arcát, majd óvatosan lefektette a szőnyegre, s jegelni kezdte vérző orrát, negyedóra elteltével a vérzés csillapodni látszott.

Negyedóra alatt Marában már megint több száz megválaszolhatatlan kérdés gyűlt össze, gyűrűje helye megint égett, ám a vértől most az egész feje is szinte lángolt. Alice fehér pólója, ami Marán volt teljesen átitta a fekete rémség. Mara nem vérezhetett el, hiszen ezek a vérzések csak annak a jelei voltak, hogy nagyon fáj neki, így több deci vér is szabadon távozhatott orrlyukaiból, anélkül, hogy rosszul lett volna.

A fájdalom továbbra sem csökkent, sem a fejéből, sem a csuklóiból, a vérzés azonban elállt. Miközben Alice törökülésben ült mellette elmesélte Marának, hogy Jasper nem tud a képességéről, viszont valamit gyanít, ezért nem foglalkozott a lány fekete vérben ázott arcával.

Éjfélt ütött az orra, amikor Alice pislogásai megszűntek és egyenesen a kék falra szegezte tekintetét. Mara feltolta magát nyújtott ülésbe, majd készségesen megvárta, hogy Alice látomása véget érjen.

Elkapta tekintetét a falról, majd gyors levegővételek között ijedten Marához fordult.

– A Volturi... – zihálta – decemberben támadnak.

•••

Halihó, hát kezdenek az események durvábbá válni, nem lett olyan izgalmas rész, ettől függetlenül remélem így is tetszett:)

Nagyon köszönöm, hogy továbbra is sokan olvassátok, szavaztok!

Puszi Mindenkinek! 🧡