𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓔𝓿𝓪𝓷𝓮𝓼𝓬𝓮𝓷𝓬𝓮 - 𝓑𝓻𝓲𝓷𝓰 𝓶𝓮 𝓽𝓸 𝓵𝓲𝓯𝓮

Hat nap. Ennyi idő telt el azóta, hogy Mara majdnem elvesztette társát. Ennyi ideje nem szólalt meg és mozogni is alig-alig mozgott. Pislogás nélkül nézte a vendégszoba élénk kék falait, miközben felhúzott lábait két kezével összekulcsolta. Néha ledőlt az ágyra, átöltözött, lefürdött vagy hagyta, társa megpróbáljon örömet okozni neki, de semmi sem használt, fejében ugyanazok a képkockák pörögtek le a napok sűrűjében.

A kiváltó fél, Vlagyimir is bekéredzkedett hozzá, elmotyogott egy bocsánatot, majd hozzáfűzte, Caius annyira nem is suttyó, de a lány erre is képtelenné vált felelni vagy akármilyen életteli gesztust tenni kezeivel, arcával.

Képtelen volt élve élni.

Leah mindent bevetett, hogy életet leheljen barátnőjébe, de ő sem jutott át Mara traumáján, holott a legviccesebb történetekkel árasztotta el, ami általában be szokott válni, könyörgött neki, szólaljon meg, de Mara nem tudott, egy gátba ütközött, mikor a száját szólásra nyitotta volna, pedig semmi kedve sem volt ahhoz, hogy többiek ilyennek lássák. Sebezhetőnek. Ez volt az egyik oka, amiért nem mozdult ki a szobából, ült, várta, a leghosszabb sokkja eltűnjön és végre teljes erőbedobással oktathassa a vámpírokat, alakváltókat.

Leah és Caius is bent tartózkodott nála a mai borús délutánon. November tizenegyedikét mutatott a naptár, s ennek megfelelően, a napok előrehaladtával folyamatosan csökkent a kinti hőmérséklet. A távoli hegyek csúcsain a köd eloszlott, láttatni engedte a szürkeséget, s a fehér ormokat, amik esténként tökéletes kontrasztban álltak az ég korom feketeségével.

Hűvös szelek jártak, az időjárás zordabb lett, estefelé elolvadó hópelyhek is gazdagították a táj festői szépségét. Marában azonban ennél zordabb idő dúlt, ott alaszkai hóviharok vívtak csatát, megfagyasztva nyelvét és torkát, eltakarva előle a fényt, megfosztva őt a szabadság érzésétől.

Rab volt a saját fejében, lidérces gondolatai pedig őrködtek, hogy még ki se szabadulhasson. S akik ezt megtörhették volna, még csak be sem néztek hozzá, hogy érdeklődjenek hogylétéről, mintha megint el lett volna felejtve.

Egy halovány fény felcsillan, netán azért nem jöttek fel hozzá, mert félők, hogy jobban ártanának, mint használnának. Bár ez a feltételezésük nem állta meg a helyét. A lányon világosan látszott, hogy neki a volt családjára van szüksége, mielőtt belebolondul a némaságba.

– Ez nagyon nem tetszik – mondta Leah, közben Mara nyakát szorosan átölelte. – Ilyen hosszú ideig nem volt még ilyen.

– Ne is mondd – csóválta fejét a fiú. – Ha megfektetem, akkor utána jobb szokott lenni, legalább igennel vagy nemmel válaszol, ha kérdezik, de most... még egy hangot sem adott ki magából, mikor elélvezett, pedig saját maga akarta...

– Túl nyíltan fogalmazol, ha ideges vagy – jegyezte meg fintorogva az alakváltó.

– A társam úgy viselkedik, mint egy zombi, és ezt köszönhetjük Vlagyimirnak és nekem, persze, hogy ideges vagyok! – ült le az ágyra, majd miután Leah elengedte Marát ő kezdte ölelgetni. – Életem, szólalj meg, mindenkit megijesztesz – csókolta meg a lány dermedt arcát.

Leah gyanakvóan nézett a fiúra, összehúzta szemét, majd fejét egyik oldalról a másikra biccentette, felmérve a fiú előbbi becézését. Mara, mintha meg sem hallotta volna ahogyan a fiú szólította, még csak nem is pislogott a különös megszólításon, meredt előre a falak kékségére.

– Miért becézed? – szegezte Leah neki a kérdést, miközben macska szemével végigmérte a fiút.

– Csak kicsúszott – dörmögte, majd Mara fésületlen hajába fúrta arcát.

– Akkor nagyon sikamlós lehet a szád, mert ugyanez kicsúszott az erdőben is.

Most az egyszer érezte úgy, inkább megfutamodna, minthogy az alakváltóval kelljen beszélni, a szája megmakacsolva magát el akarta mondani az igazságot, de ehelyett durvább személyiséget vett elő, mielőtt tönkre tenné az életét és társáét is. Elképzelni sem tudta milyen lehetne Marának, ha megtudná, szerelmes belé. Valószínűleg örökre megharagudna rá, illetve saját magát hibáztatná a kialakult helyzet miatt, pedig ő nemigen tehet semmiről, ő csinálta a dolgát, amivel elnyerte a fiú szívét.

– A társam, úgy becézem, ahogyan akarom! Foglalkozz a saját dolgaiddal –emelte fel az orrát, mintha Leah megsértette volna a becsületét.

– Csakhogy nem úgy a társad, ha nem felejtetted volna el, csak megjátszátok, hogy Carlisle még csak véletlenül se érezzen semmit újfent Mara iránt – suttogta rekedtes hangon.

– Akadj le rólam – forgatta szemeit.

– Ha keresztbe teszel neki – szegezte mellkasának mutatóujját – számolj azzal, hogy széttéplek.

– Lehet nem keresztbe akarok neki tenni, hanem meg akarom tisztítani előtte az utat ... – vicsorgott a lányra, mire ő meg morogni kezdett.

Mara inkább befogta fülét az egyre hangosabb szóváltás miatt. Tudta, amit tesz az nem oké, nem némulhat el mindig, ha trauma éri őt, de képtelen volt szabadulni a múlt fogságából, az úgy körzött felette, mint a dögevő madarak a rohad hús felett. Szerette volna úgy maga mögött hagyni a napot, hogy egyszer se gondol a lefejezésekre, családja halálára, de ez pusztán egy távoli álom volt a közeli valóságban.

Leah és Caius öt perc után sem hagyták abba egymás sértegetését, ami átment egy sokkal személyesebb veszekedésbe, és ez Mara idegeit hegedű vonóként pengette egyre gyorsabb ütemű dallamokat húzva.

Mind a két félt odaadóan szerette, s tudta, miatta veszekednek ily harciasan, egymás szemét majdnem kikaparva, ezt hozta ki belőlük a felgyülemlett feszültség, amiért Mara hat napja némán, klinikai esetként viselkedett.

Gyűlölte a veszekedést, a hangzavart, ami betöltötte a nagy hálószoba légterét, a szűkölő falakat szinte magán érezte, összenyomták a mellkasát, tüdejét és az összes létező belső szervét, olyan érzése volt, mintha az óceán legmélyén kapálózna egy fél levegővételért.

– Elég! Ne veszekedjetek – mondta fátyolos hangon, majd visszadőlt az ágyra, a falak újfent tágabbnak bizonyultak.

Caius és Leah azonnal abba hagyták egymás degradálását, sokkal inkább érdekelte őket Mara hogyléte, minthogy öljék egymást bármilyen módszerrel.

Mara a szemét dörzsölte, majd felkelt az ágyból, hogy érezhesse a kemény talajt talpa alatt.

– A farkam tényleg hatásos – eresztett el egy győzedelmi mosolyt a fiú.

– Nem a farkad miatt szólaltam meg, habár, most nagyon élveztem magamban – harapott ajkába, miközben a fiúra nézett, majd elkomolyodott és Leah és Caius között járatta tekintetét. – Rossz hallani, ahogyan veszekedtek. Ne csináljátok, napról napra egyre feszültebbek leszünk mindannyian, de egymást ne marjuk, egy csapat vagyunk, talán a világon először – ült vissza az ágyra.

– Téged meg rossz látni, hogy ilyen szomorú vagy, mondd mi bánt ennyire? – kérdezte barátnője.

– Csak sok volt erre az egy hétre az eseményekből – füllentette, miközben a jégkristályokkal díszített ablakon bámult kifelé.

Azt azért nem akarta mondani, hogy Edward vagy Carlisle még csak be se kukkantott hozzá, jól van-e, holott Alice is beköszönt, magával hozva Jaspert, aki minden vonakodás nélkül kért bocsánatot, sőt még meg is köszönte neki, hogy megszabadította a Földet egy olyan ádáz vámpírtól, mint amilyen Maria volt.

Mindezek mellett tényleg mindenki róla érdeklődött még Rosalie is, bár ő Emmett unszolására. Ennek ellenére pont volt családja felejtette el érdeklődni hogylétéről, s ez bizony megint fájt neki. Hasában halott pillangók lebegtek, várva, csak egyikőjük meglátogassa őt.

Szorongott mikor erre gondolt, égkék farmernadrágját gyűrögette, fehér pólójának garbó részét próbálta minél távolabb húzni magától, mert úgy érezte, hogy körbe fogja nyakát és megfojtja.

Leah ismerte ezeket a mozdulatokat, alakváltóként pedig mindig is figyelt a kisebb jelekre, és Mara szorongása egészen nagy jelnek bizonyult. Tudta, miért van ennyire letörve, s amint rájött a dolgok kulcsára rögtön felhevült a teste, ám tartotta magát, nem változott át, felpattant ökölbe szorított kezekkel és az ajtó felé csörtetett.

– Te hova mégy? – kérdezte Mara.

– Mindjárt jövök, csak előtte lesz egy-két szép szavam valakikhez – ezzel becsukta az ajtót és szökdelve lement a lépcsőn.

A lépcső vége felé már trappolt, és csak a szerencsén múlott, hogy nem szántotta fel a padlót erejével. Rövid haja lebegett a huzatban, míg egyik helyiségből a másikba járt.

Míg Mara bent a szobában durcásan vette tudomásul, hogy társa nem fogja kiengedni az ajtón, hogy megállítsa Leah tervét, addig a lány elérte a konyhát, ahol barátnője volt vőlegénye a feleségével vígan beszélgetett.

A lány erőteljesen megköszörülte a torkát, a gyér megvilágításban fenyegetőbben nem is hathatott volna. A két vámpír menten odakapták a fejüket, kíváncsian nézték az alakváló megfeszült testét. Leah úgy, ahogyan Sam is, sejtette, hogy Esme nem az a fajta hősszerelmes, akit a férfi megálmodott, s Mara ezért érez néha undort a nő miatt, de mivel nem volt benne biztos, ezért nem említette Marának a feltevését, főleg mert Leah egyáltalán nem szívlelte Carlisle-t.

– Leah! – mosolygott szélesen Esme – Segíthetünk?

Nem akarta azt mondani, azzal segíthetnének, ha ásnának a kert végében egy lyukat és eltemetnék saját magukat. Kifejezetten ellenszenves volt neki a család, nem értette, Mara mit látott a férfiben száz évvel ezelőtt. Jóképű volt, udvarias, ám rettentően álszentek gondolta őt.

– Nem felejtettél el valamit? – nézett a férfire. – Például, hogy hat nappal ezelőtt Mara sokkot kapott és nem beszélt? Néhány perccel ezelőtt szólalt meg először, ha érdekel, de ahogy látom teljesen elvagy anélkül, hogy érdekelne.

– Leah, szerintem ő nem szeretne velem egy ideig találkozni, úgy ahogy Edwarddal sem, nem véletlenül nem mentünk fel hozzá. Nem akartuk rosszabbá tenni az állapotát, de ha megnyugtat, igen is érdekelt hogy van – felelte kimérten a férfi, ám hangjában felcsillant a bizonytalanság.

Vajon Mara tényleg nem akarta őket látni?

Leah erőltetetten felnevetett, majd megcsóválta fejét.

– Te tényleg azt gondolod, Mara ilyen... – fordult sarkon lemondóan, hogy legalább Edwardot meggyőzze, látogassa meg a lányt, azonban a férfi halkan utána szólt:

– Ha felmegyek hozzá, nem lesz rosszabb az állapota?

– Több éve ismerem őt, a legjobb barátnőm, a farkasok bizalmasa, szóval nyugodt szívvel állíthatom, rátok van szüksége, nem rám, nem a társára, hanem rátok, mert ti vagytok az egyetlenek, akik megmaradtak az emberi életéből.

– Felmegyek hozzá – nézett feleségére, majd homlokon csókolta.

– Jó, de ha megbántod arra számíts, hogy apa nélkül maradnak a gyerekeid – szólt utána Leah egykedvűen.

Leah büszkén sétált át a konyhán, majd ment ki a kertbe megkeresni Edwardot, hogy rávegye őt is, boldogítsa egy kicsit volt nevelő anyját, míg a férfi nehézkesen vette rá magát, hogy a lépcső melletti szobába kopogjon és lássa a lány elgyötört arcát.

Határozatlanul kopogott, a folyosón az üresség most hangosabbnak hatott, mint egy toronyóra kongása. Apró neszek szálltak ki Marék szobájából, a férfi ezekből a hangtalan szavakból is hallotta, volt menyasszonya még mindig nem tette túl magát a hat nappal ezelőtti eseményen.

Mara társa nyitott ajtót, tetőtől talpig felmérte a férfit, csak azután tárta ki az ajtót.

– Hat napos késéssel végre ideértél – jegyezte meg a fiú, majd a férfi vállát alig kifejtve erőt meglökte sajátjával, majd eltűnt a lépcső alján.

Mara továbbra is az ágyon ült, törökülésben. Kezeivel az állát támasztotta, hogy feje ne boruljon előre a fáradtság miatt. Bár vámpír volt, így is halovány félkörben lehetett látni szemei alatt a piros karikákat.

– Szia! – dörzsölte a szemeit a lány, majd illemtudóan száját eltakarva ásított.

A férfi piszmogó mozdulatokkal csukta be az ajtót. Nehézkesen ült le az ágy szélére, kerülte Mara álmos tekintetét, egy hang szerű köszönés sem buggyant ki száján. Egyenesen előre nézett az éjfekete gardrób együttesre, kezeivel ő is állát támasztotta.

Töprengett, vajon mit mondhatna a lánynak. Ismerték egymást, mégis úgy érezték, néha egészen idegenen kezelik egymást, mintha csak köszönőviszonyban lettek volna egy kisvárosban.

– Elnézést Leah túlzó viselkedéséért, nagyon szeretne engem felvidítani, bármit megtenne értem – szólalt meg a lány.

– Catherine-re hasonlít, a habitusa teljes mértékben – felelte a férfi.

– A fiú, aki randizni akart vele öngyilkos lett, miután megtudta a halálát, főbe lőtte magát – mesélte Mara teljes nyugalommal a hangjában.

Abszolút elfelejtette, hogyan nézett ki egykori barátnője, arca formáját, mosolyát, de néha, amikor visszaemlékezett rá azt is nehezen tudta milyen színű volt barátnője haja, szeme.

– Hozzám hozták be, már halott volt, semmit sem tehettünk érte.

– A szerelem tébolyodott dolgokra késztet minket és észre sem vesszük milyen mérgező is lehet, de a szerelem pillanatában nem érezzük, akkor minden szépnek tűnik, még egy háború is.

– Mert abban a pillanatban szépnek látunk mindent, csak utána történik valami, ami visszavezet minket a valóságba.

– Szóval úgy gondolod, a szerelem nem szép? – vonta fel szemöldökét.

– Nem. Én csak azt mondom, a szerelem nem tart örökké. Szépnek szép, de a szép dolgok múlandók.

A lány leplezetten lepődött meg a férfi kijelentése hallatán. Mikor még vele volt ez a gondolat egyáltalán nem fogalmazódott meg a férfiben, akkor úgy gondolta, hogy a szerelem egy kiolthatatlan fáklya, amit még egy özönvizet is túlélne.

– Érdekes gondolat egy nős embertől – mondta szemrehányóan.

– Nem gondolkodtam mindig így – nézett sejtelmesen a lányra.

– Azt akarod nekem ezzel mondani, hogy miattam tértél át erre az elméletre?

Mara a legtávolabb akart a szobától mászni. Pár perccel ezelőtt az ördögnek is eladta volna a lelkét, hogy Carlisle vagy Edward bekukkantson hozzá, de most már kiabálva terelte volna el a férfit valahova a távoli hegyekbe.

– Nem fogok hazudni – válaszolta kíméletlen őszinteséggel.

Dühös volt a férfire és magára is, amiért így megkínozta a férfit eltűnésével.

Mara arcán keserűség suhan át, de pillanatokon belül a harag lángjai borították el testét. A harag forrón, s megállíthatatlanul gördült át testében, mint a pokol, ami megunva eredeti helyét kijjebb akar területet foglalni.

– Nem én akartam, hogy pár önkényes igazságosztó néhány nőre gyújtsa a bárt, végképp nem akartam Aro fogai által vámpír lenni! – akadt ki, ökölbe szorította a kezeit, annyira, hogy hosszú körmei a bőrébe vájtak.

– Végképp nem akartál Caiusba szeretni? – A férfi is kezdett haragos lenni, bár ő nem a lányra pikkelt, hanem a kialakult helyzetre, amiért idáig jutott a beszélgetésük.

El kellett jönnie annak a napnak, amikor kiadják magukból az elfojtott érzelmeket, de nem ma és nem ilyen körülmények között szerették volna ezt megtenni. A sors mégis ezt küldte nekik.

A lány vékony vonalba préselte ajkait, orrlyukai kitágultak, gyomra megugrott.

– És te, hogy szerettél Esmébe? – kérdezte lángoló tekintettel.

– Ne bosszants fel, Mara. A két eset teljesen más.

– Mégis miért lenne más? – emelte fel a hangját, miközben felpattant az ágyról.

– Azért, mert én veled ellentétben nem tudtam, hogy élsz.

– Mi a fenét kellett volna csinálnom? Várni újfent rád, mikor már családod volt? Éltem az életem, fáj neked? Boldog vagyok, te is az vagy, akkor miért kotorászunk a múltba? A mi szerelmünk a múlt, de mi a kibaszott jelenben élünk! Nem akartam a Volturihoz kerülni, minden vágyam volt, hogy nyugodt körülmények között te változtass át, de nem így történt. Boldog vagyok Caiusal, mi bajod ezzel?

– Az, hogy nem vagy boldog! Ne játszd meg magad – forrongott, szemét elvéve a lánytól.

Mara tátott szájjal hallgatta a férfi hangját, hiszen az a dühtől és a feszültségtől hangja olyan éles volt, hogy gerincét bizsergette, szinte megbénította. Soha nem hallotta még ilyen összetörten beszélni, hangjában mindig felfedezhető volt a játékosság, ám a beszélgetésükkor ez a homályba veszett.

A lány a plafon felé nézve megingatta fejét, majd ujjaival hanyagul elfésülte kócosan szétálló haját. Az ajtóhoz lépett, hogy elmenjen onnan, nem tolerálta a veszekedést, nem is feltétlenül volt benne kiemelkedően jó, soha nem veszekedett még a férfivel, még egy jelentéktelen vitájuk sem volt abban a három évben, itt azonban bepótolták.

Nyitotta az ajtót, de az ellenállt valaminek, a férfi tartotta a lábával, így Mara nem menekülhetett oly könnyedén.

– Nem fogsz elengedni, igaz? – sóhajtotta, majd tett egy lépést el az ajtótól.

– Így nem, nem veszekedni jöttem – válaszolta, miközben Mara haját ujjaival birizgálta, felcsavarta mutatóujjára, aztán lazán elengedte hullámot hagyva a lány fényes hajában.

– Akkor tegyük fel, itt nem történt semmi, és te engem innen most szépen kiengedsz – lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan a férfi a hajával babrált és került közelebb ajkaihoz. Fejében megszólalt egy kis vészharang, ami hátrálásra késztette, de az ajtó ebben nem volt segítségére, neki dőlt annak és kezeivel feszült gyorsasággal matatott a rézkilincs után, ám feladta, sodródott inkább az árral, tekintete tűhegynyire szűkült, s nem volt más csak a férfi vágyakozó arany szemei.

– Még mindig gyönyörű vagy – mormolta a lány fülébe és csípőjénél foga jobban magához húzta.

Mara felnyögött, olyan hangosan, hogy szájára kellett tapasztania kezét, ha nem akarnak lebukni.

– Te sem panaszkodhatsz – nevetett, keze végigvándorolt a férfi arcán, mire ő gyengéden eltolta kezét arcától, és az ajtóhoz szorította, hogy minden akadály nélkül birtokba vehesse a lány kecses nyakát. Mara oldalra billentette fejét, szabad utat biztosítva a sóvárgó ajkaknak, és várta a lágy csókot, amit meg is kapott.

Nyöszörögve vette tudomásul, hogy még mindig élvezi a, csípőjét előrébb nyomta, ezzel is közelebb kerülve a férfihez.

– Miért van az, hogy mindig megtalálod azt a pontot, ahol nem tudok ellenállni neked? – nyögte, míg a férfi további csókokat zúdított a lány nyakára.

Lágy és kemény csókok sokasága érte nyakát, valamelyiknél halkan felszisszent, vagy nyögött, de csak oly hangosan, hogy ők hallhassák egyedüliként.

Mara gondolva egyet kihámozta kezeit a férfiéből, majd vele együtt hátrálva az ágyra ültette, és az ölébe ült. Egy pillanatra sem vették el egymásról a tekintetüket, elvesztek egymás szemeiben. Mara átkulcsolta a férfi nyakát és hagyta, hogy Carlisle kezei felfedezzék testét.

Engedték, hogy a másik elmerüljön a sóhajok, nyögések egyvelegében. A falak visszaverték a lány nyöszörgését, a férfi pedig szinte falta magába ezeket a hangokat, hiszen tudta, ennek hamarosan vége lesz, anélkül, hogy ennél komolyabb dolog is történt volna köztük; simogatta a hátát, lopva megragadta Mara hátsófelét, mire a lány jobban a férfire mászott, már-már összeolvadtak a szoros öleléstől.

– Mara... – hajolt közel a lány szájához, majd a szája szélén megpuszilta.

Lassan nyitotta ki szemeit, félig nyitott száján továbbra is nyögések szivárogtak ki, amit a férfi egyre inkább élvezett, s dobott volna mindent, hogy Marával legyen, ha csupán egy éjszakára is.

– Tudom – húzta el a száját –, le kell állnunk. – Leszállni azonban a férfiról nem volt olyan könnyű, a férfi vasmarokkal tartotta őt térdein.

– Előbb kérem vissza a csókomat, anélkül nem engedlek – mosolygott a lányra, míg kezei aprót szorítottak a lány fenekén.

– Amit a szám szélére adtál? – mosolygott vissza, mire Carlisle bólintott.

A lány varázslatosnak érezte, ahogyan szája megtalálta a férfiét és egy gyors csókot nyom a puha ajkakra.

Legördült a férfiről, és visszamászott az ágy támlájához, kezébe vette a puha díszpárnát, ölelni kezdte, nehogy véletlenül a férfi ölébe kössön ki újra.

Perceken keresztül nézték egymást, nem is sejtve, hogy nem csak egy pillantást vetettek egymásra. Mara gondolatai vízesésként csobogtak agyába, annyi kérdése volt, ami megmagyarázásra várt, például, hogy miért tette megint azt, amit, hiszen megígértette saját magával, hogy nem rondít bele Carlisle életében, mégis megtette. A felismerés futótűzként terjedt szét agyában és lassacskán újfent égették a szemét a könnyek, ám megmakacsolva azokat visszaterelte az egyébként halott könnycsatornájába.

A kinti szél felerősödött, kopogtatott az ablaküvegen, megzörgette a lehullott, avas faleveleket, s magával hozta a hidegebb időt. S még kint a hideg tombolt, addig a lány jeges szíve olvadni kezdett, rohamos gyorsasággal. Tértek vissza a vidám emlékek, a 20. század első feléből.

– Nem vagy boldog vele – mondta a férfi a hosszas szünet után. – Amikor őt csókolod olyan, mintha kényszerből tennéd, nem úgy nézel rá, mintha szerelmes lennél belé. Azt hittem, hogy csak ilyenné váltál, de ez nem így van, velem másként viselkedsz, amikor hozzád érek boldog vagy, ragyogsz. Ha Caius ér hozzád elhalványul a ragyogás.

Mara a párna anyagát markolászta, hasa görcsösen ugrott össze, lábai már készültek, hogy megfutamodjanak.

Hihetetlen volt számára, hogy ennyire kiismeri őt, hiszen Aro sem fogott gyanút, pedig neki még az is gyanús volt, ha valaki máshogyan hordta haját.

– Boldog vagyok vele, Carlisle, azért viselkedek veled másként, mert te vagy az első igaz szerelmem. Beléd szerettem elsőnek, és az első szerelmet nem lehet csak úgy kirázni az életből, megteheted, de porszemcse méretű emlékek így is maradni fognak, egy csók, egy nevetés, egy mozdulat, mindegy mi, az első szerelem az nem múlik el, örökre veled marad. Bármennyire is szabadulnál tőle az kitörölhetetlen.

– Mi maradt meg neked belőlem?

– Minden... Mintha tapinthatnám minden nap, mert ezek az emlékek itt vannak – tette szívére kezét – és nem itt – bökött a fejére. – A szív azokat az emlékeket őrzi meg, amik a legközelebb állnak hozzá, az agy pedig minden mást, a tudást, tapasztalatot. Nem akartam elveszíteni az emlékeidet, de azt sem akartam, hogy fogságban tartsanak.

Félt megkérdezni, belőle mi maradt meg, már cseppet sem volt benne biztos, hogy a férfi elfelejtette.

Carlisle megdörzsölte homlokát, próbálta az idegességet az agya legmélyére süllyeszteni, lába fel, s alá rugózott, míg összekulcsolt kezeit figyelte, mintha azoktól várna egy megválás félét.

– Miért fáj, hogy már nem velem vagy? Miért fáj annyira nagyon, hogy már mást szeretsz? – tört elő a férfiből.

– Mert igaz volt a szerelmünk, derűs, szenvedélyes, és semmi köze nem volt a valósághoz. Mégis, hogyan hihettük el, hogy ez örökké tarthat? – nevetett fel keseredetten. – Hiszen igazad van, a szép dolgok mulandóak, a mi szerelmünk pedig gyönyörű volt – rágcsálta a körmét, a vörös géllakk már nem egy helyen lekopott, a megmaradt lakk olyan volt, mint a pacákba gyülemlett vértócsák.

Fogalma sem volt hány óra lehetett, az időérzékét abban a hat napban elhagyta, a távolból hangos farkas vonyítás jelezte, elkezdődött a vadászatuk. A szobában forró levegő keringőt táncolt, átjárta a két vámpír testét, benyomódott a takaró alá, amivel Mara betakarta magát, elrejtve remegő végtagjait.

Mind a ketten túlzónak találták a csendet, ami minden beszélgetésüknél előkerül, nem volt olyan helyzet, amiben ez a hangtalan lélek ne kapjon egy hangyánál nagyobb szerepet, mindig elrontotta, tovább rontotta a hangulatot a két fél között.

Kopogtattak. Edwardot Leah nagy nehezen rávette, hogy nézzen be Marához, bár még mindig nem tartotta jó ötletnek, de így is első dolga volt, mikor apja kinyitotta neki az ajtót, hogy Mara mellé huppanjon a rugós ágyon és átölelve egy cuppanós puszit nyomjon az arcára. A lány felnevetett, őszinte volt nevetése, visszacsókolta a fiút, majd átkarolta.

– Nem baj, ha itt vagyunk? Nem szeretnék, hogy rosszabb legyen az állapotod – szólalt meg a fiú.

– Istenem, dehogy baj! – kuncogott a lány. – Örülök, hogy itt vagytok.

– Nem hiszem, hogy sokat segítene, ha történeteket elevenítenénk föl, de ha van valami, amit szívesen megtudnál, én állok rendelkezésedre. – mondta a fiú.

– Van! Nagyon érdekelne, hogy ismerted meg Bellát, mert egy alakváltó szemszögéből fura volt hallani.

Nevettek, hárman, mint egy kis család leültek az ágyra és beszélgettek arról, hogyan alakult a gyönyörűnek indult helyzet katasztrofálisba.

Bella története egyáltalán nem hasonlított az övére, mégis közel érezte magához azt. Bella vámpír akart lenni egyetlen egy fiú miatt, Mara szintúgy, ez volt az egyetlen közös pontjuk. Bármit megtettek volna a férfiér, akit szívből jövően szerettek. Átgázoltak volna a Níluson, megmászták volna a Mont Everestet, bármit, hogy szerelmükkel legyenek. Bellának ez bejött, Marának nem, őt elragadták a halál éles csápjai, majd egy félvér szörnyeteget csináltak belőle.

Egyértelmű volt a lány számára, Jacob túlzottan kiszínezte a történetet, amikor Bella és Edward történetéről beszélt. Ő egy átoknak élte meg, míg Mara pusztán a szerelem erejét látta bennük.

Hol nevetett, hol sajnálkozóan pillantott a két férfire. Elmesélte nekik, hogy szemmel tartotta Victoriát, viszont a harc során, melyet Cullenék az újszülöttekkel vívtak nem lehetett ott, pedig akkor megakadályozta volna Jane döntését, miszerint Bree Tannernek meg kell halnia. Korholta magát mindezért, de aznap sürgősen segítenie kellett egy műtét során, így eljönni a kórházból nem tudott.

Két órán keresztül megállás nélkül beszéltek, s mire Edward elmesélte Bella történetét az alkonyat leszállt. A horizonton a sárga és rózsaszínre színezett felhők egyre nagyobb területet kebeleztek be maguknak. Az óriási sárga korong leereszkedőben volt a hegyek és erdők mögött, helyén a pár fokkal mellette lévő haloványan ragyogó telihold vette át a helyét. Hamarosan leszáll az est, az örökkévaló csillagok pontozzák ki az eget, a szellő vadul kapálózik majd a fák között.

Carlisle és Edward egymásra néztek, a lány úgy tett, mintha észre sem vette volna a gesztust. Három év alatt nem fejtette meg, hogyan értik meg egymást pusztán nézésből. Carlisle aprót biccentett és Edward vállára fektette kezét, a fiú elhúzva száját megcsóválta a fejét, mire apja megértően bólintott. Ugyan azzal az ütemmel fordultak Mara felé, mire a lány aprót nyelt.

Mit tervezhetnek vele?

– Mara, ezelőtti héten beszéltük, hogy eljössz velem valahova, nagy baj lenne, ha az ma lenne? – kérdezte a férfi, közben Mara kezére tette sajátját.

Gyanakvóan nézte Carlisle-t és Edwardot, tekintete ide-oda cikázott közöttük, méregette őket, hátha kielemzi mit akarnak tőle, a fejükbe nem nézett, nem akart szembesülni az ott látottakkal.

– Ha nem a Volturihoz visztek nekem mindegy – rántotta meg hanyagul a vállát. – Csak adj egy kis időt, a hajammal kezdenem kell valamit.

A férfi rábólintott és kiment a szobából, Edward azonban még maradt, és mikor Mara végzett haja rendbe rakásával (egy feszes kontyba fogta haját, a kiálló babahajakat hullámcsattal eltűzte), utána a fiú hátulról átfogta nyakát és közelebb húzta magához.

– Még mindig nagyon szeretlek, és ő is – mondta halkan.

Mara szíve majd' kiugrott a helyéről.

Szeretlek.

A szó, amit száz éve nem mondtak neki, jelentéktelen szó egy elfajzott világban, ám Mara szíve már-már lassacskán dobogott, úgy érezte szerve meg fog szökni testéből.

– Én is nagyon szeretlek titeket! – adott puszit a fiú arcára.

– Iszonyú dühös vagyok magamra, amit mondtam... a konyhában... hogy meg kellett volna inkább halnod... sajnálom, nem gondoltam komolyan, rossz volt látni azt a Marát.

– Nem haragszom! Akivel akkor szembesültél az a volturis Mara volt, de ő most nincs, a régi Mara van kicsit rosszabb állapotban – nevetett, de a fiú komolya arckifejezése láttán elkomorodott.

– Tudom, hogy titkolsz valamit előlünk – jelentette ki a fiú.

A csuklóján lévő arany karkötővel kezdett játszani, aztán mikor rájött, ezzel lebuktathatja magát abbahagyta, kihúzott testtel egyenesen a fiú élénken aranyló szemeibe nézett.

– Ha arra gondolsz, hogy én a Volturi kémje vagyok... – próbálta más irányba vinni a témát. A fiú heves gesztusokkal leintette.

– Nem erre gondolok, és ezt te is nagyon jól tudod, arra gondolok, hogy próbálsz valamitől óvni minket.

Kezdte azt hinni, hogy gondolataiba Edward belemászott, ám a pajzsán egy rés sem volt, ahol Edward a képességével benyomakodhatott volna.

Akkor tán ennyire átlátszó volna?

Az igazság az volt, hogy a két vámpír nagyon jól ismerték a lányt, nem lehetett előttünk titkok, Mara balszerencséjére pedig erre akkor kellett rájönnie, mikor már itt volt Forksban.

– Nézd, nem titkolok semmi, óvni egyedül a Volturitól akarlak titeket – hazudta, majd elköszönve a fiútól kisietett a szobából.

Majdnem lebukott, ezzel lebuktatva Edward nevelőanyját.

Elege volt a titkolózásból, elege volt, hogy egy olyan nőt véd, aki minden megbánás nélkül kufircol mással, de nem tehetett mást, remélte a nőnél csak egy hirtelen fellángolás, az, amit érez egy másik vega vámpír iránt, s hamarosan minden megoldódik.

Vlagyimir köhécselése zökkentette ki a gondolatából, s csak akkor vette észre, hogy elérte a nappaliból nyíló garázsba vezető ajtót.

Zsebre dugott kézzel ácsorgott az ajtó mellett.

– Engem is le akarsz fejezni? – kérdezte közömbösen a férfitől.

– Ne haragudjál, sejtelmem sem volt, hogy jó fiú lett.

– Nem jó fiú, én sem vagyok jó kislány, csak jól akarunk élni. Együtt.

– Együtt, mi? – nevetett gúnyosan a férfi. – Mara, sosem lesz ő az igaz szerelmed, neked más valaki az. Carlisle. Nálunk úgy tartják, hogy az a vámpír, aki megtalálja első igaz szerelmét, csakis őt tudja teljes szívből szeretni.

Csak segíteni szeretett volna a lánynak, bíztatni, baráti kezet adni, de a lány villogó szemmel nézett rá.

– Jaj, ne gyere te is ezzel a dumával, elég volt egyszer megkapnom ezt, egy paptól... Ez egy hülyeség, amit a mostanra porig alázott, megcsonkított klánod talált ki, hogy az emberi faj vámpírokba szeressen!

– Bella és Edward, Jasper és Alice, Eleazar és Carmen, Benjamin és Tia. Elég élő bizonyíték, hogy ez igenis létezik?

Ahogyan a férfi gépiesen sorolta a neveket, Mara úgy jött rá, hogy mennyi első szerelmespár van a világon, ezeknek a vámpírok csakis egymás szeretik, senkijük nem volt előzőleg nekik, akiket igazán szerettek volna.

Úgy, mint neki Carlisle.

– Unlak – mondta a lány, majd a férfi orra előtt becsapta az ajtót.

– A végzeted elől nem menekülhetsz, Leroy, az ott köröz feletted, és egyszer elragad, és visszadob az első szerelmednek – hallotta suttogó hangját a férfinek.

– Baszd meg! – ütött egy erőteljeset az ajtóba. Közel volt ahhoz, hogy beráncigálja a garázsba a férfit és lefejezze.

Mégis, hogy jön ő a szerelmi életéhez? Semmi köze hozzá, senkinek semmi köze ahhoz, ő mit érez a másik iránt, még talán magát sem kérdezheti meg a szerelmi életéről.

De akkor miért érezte úgy, a férfinek igaza van?

Gyorsan jött a válasz, egy lehetetlennek tűnő választ repült lelkiszeme elé.

– Mert Carlisle és én egymásnak vagyunk teremtve. – felnevetett. – Akkora egy hülye vagyok, hogy gondolhatom ezt? – suttogta.

Nem telt bele pár pillanatban a volt gyűrű helye égette ujját, elkáromkodva magát, szeme elé emelte gyűrűsujját, de semmi sem volt rajta, ami az égető érzést válthatta ki belőle, pár másodperc múlva egyébként is hűlt helye volt.

„Remek mostmár Harry Potter is vagyok, van egy hegem, ami éget, ha valami történik. Már csak egy orratlan lény kéne, akinek felnyomhatok egy pálcát a seggébe."

„Miért játszadozik velem az Élet? Miért látok minden szösszenetbe jeleket?"

Újra égni kezdett az ujja.

„Nem vagyok komplett, csak bebeszélem magamnak"

Újabb égető érzése, fájdalmasabb, amitől felszisszent.

„Vagy talán tényleg egymásnak vagyunk teremtve az időtlen szerelemben"

***
Halihó❤️ Ahogy láttátok a mostani fejezetet külön szedtem, mert harminc-negyven oldalt lett volna, egyszerre pedig soknak tartom, a következő részt hétfőre, keddre megpróbálom hozni.

Egyre jobban kezdem érezni, hogy a legrosszabb, ha vámpírokról írok😂 Nincs szívverésük, nem pirulnak, nincs vérük sem, gyakorlatilag csak megszokásból vesznek levegőt, így elég nehéz érzelmekkel hatni az olvasóra, de mindent beleadok, esküszöm! Remélem ez még mindig átjön💕😂

Remélem tetszik ez a rész, továbbra is várom az észrevételeiteket! ❤️

Szép napot mindenkinek! 😘