𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓜𝓪𝓻𝓲𝓷𝓪 𝓪𝓷𝓭 𝓽𝓱𝓮 𝓭𝓲𝓪𝓶𝓸𝓷𝓭𝓼 - 𝓗𝓸𝔀 𝓽𝓸 𝓫𝓮 𝓪 𝓱𝓮𝓪𝓻𝓽𝓫𝓻𝓮𝓪𝓴𝓮𝓻

Valamikor az 1980-as évek elején.

Még mindig furának érezte a város nyugalmát. Az emberek boldogan járkáltak a macskaköves utakon, beszélgettek, néha egy-egy turista megkérte őket, hogy fotózzák őket le, arra pedig nagy örömmel igennel feleltek. Marát el nem múló hála kerítette hatalmába, hiszen harminc éve nem hallott háborúkról, csak pár levert forradalomról. Az emberek itt most boldogok voltak, elfelejtették a háborúk milliónyi vérontó éveit. Járta a várost, betért néhány üzletbe, főként divatüzletekbe, ahol előszeretettel vásárolt a kornak megfelelő ruhát, hiszen megrögzülten követte a divatot.

Most is egy bőszárú farmer és egy rózsaszínre batikol pólót viselt, védjegyévé vált bézs tűsarkúja nem maradhatott el, sminkje teljesen megegyezett a többi olasz lányéval: ajkain tűzpiros rúzs kiemelte fehér bőrét, lila szemhéjait pedig egy királykék árnyalattal dolgozta el. Haját laza lófarokba kötötte, fejtetőjén egy napszemüveg akadályozta, hogy babahajai, illetve állandó buzgó néhány hajtincse a szemébe lógjon.

Sokaknak megakadt szemük Marán, sokszor utána néztek, főleg, mikor egy egyetemi fiúkból álló banda mellett ment el. Fütyültek, kiabáltak utána, azzal a szándékkal, hogy Mara valamelyikükkel elmegy randizni. Nem érezte magát kínosan, sem megalázva, ebben a korszakban, itt Olaszországban ez teljesen természetes volt. Udvariasan leintette őket, majd hamiskás mosollyal folytatta útját.

A sétáló utcákban az embertömeg tódult, mikor delet ütött Volterra templomának nagy, kongó harangja. A nyugalmas délelőttöt felváltotta a kész zűrzavaros kavalkád, mely az este folyamán még inkább a tetőfokára szokott hágni.

Már nem látta a fekete és szürke macskaköves út köveit, helyette emberek cipőit nézte: színesek, feketék, fehérek, voltak újak, régiek, drágák, a piacról beszerezhető ócskák. Őt azonban nem ez foglalkoztatta. A régi bérházak, boltok kőből készült falai között csakis arra koncentrált, hogy a város egyik mellékterére érjen.

A megfakult festés a kőfalakon különlegessé tették a látványt, még az omladozó vakolat sem rontott az összképen. Volterra utcái így voltak tökéletesek, így szerették a turisták. És sokuknak ez lett a veszte, hiszen álmok mélyén sem létezett agyukban, hogy ebben a kicsi, ám minden kétséget kizáróan gyönyörű településen vámpírok várják aznapi ételüket.

Sok boltot látott, ahová be akart volna térni. Egy zöldkeretes kirakatban szemérevaló cipők édesgették beljebb, egy másik üzlet ajtaján rikító rózsaszínnel a szuvenír felirat csalogatta a látogatókat, mely előtt akkora sor állt, hogy Marának át kellett tuszkolnia magát az emberi blokádon túlra. Egy lepukkant kuckóban éppen kinyitották az ajtót, mikor Mara elment mellette. Az édes és sós tészta fenséges illata megkorgatta hasát, ám elszontyolodva vette tudomásul, hogy ő ilyet soha többet nem ehet, leszámítva, ha kihányja, de ahhoz nem volt szíve. Elsétált egy Mozartot hegedülő utcazenész mellett, és bedobta rongyos hegedű tokjába megmaradt pénzét. A tok bővelkedett apróban, de olyan zsenge papírpénz, mint amilyet Mara dobott bele, tán még életében nem látott. A férfi ősz fürtjei tapsoltak a szélben, míg egy széles mosollyal köszönte meg Mara ajándékát. A lány haloványan visszamosolygott a kedves férfire, majd útját a séta utcából kiérve az átellenben lévő magasra ívelő, 15. századi templomba terelte. A ragyogó napsütés sugarai a templom tetején lévő keresztre esett. Az ódon templom málló narancssárga falait munkások reparálták, az állványon dolgozó munkások a délelőtti ebédjüket fogyasztották, néhány olcsó sörrel, vagy felessel megspékelve.

„Valami soha nem változik" gondolta Mara, majd átbújva az állvány alatt a templom régi bükkajtójához lépett. Észre sem vették őt a jókedvűen a Bella ciao-t énekelgető munkások. Az ajtón egy szakadt, megsárgult tábla lógott pirossal írott betűit Mara figyelmen kívül hagyta:

Zárva.

A nyitást várhatóan jövőre tervezzük.

Osonva kinyitotta az ajtót, majd azzal a lendülettel, hogy belépett isten házába, becsukta. Belépve azonnal megcsapta őt a rothadó virágok és a dohos falak illatkombinációja. A színes ablakokon beszűrődő napsugarak szivárványosan díszítették ki a mélybarna padsorokat és a fehérre meszelt falakat. A padsorokkal szembeni oltárnál egy orgona előtt egy pap állva olvasgatta a Bibliát, a felette lévő Krisztus keresztre feszített teste, mintha csak őt figyelte volna, mint egy büszke tanító a diákot, aki az utasítása szerint hajtja végre a feladatot.

Az idős atya felpillantott Marára, majd egy halk sóhaj után visszatért a könyv tanulmányozására. Mara a félhomályban is látta, hogy a férfinek nincs ellenére jelenléte. A lány szatyrát feligazítota vállára, majd az apró díszitett mosdóhoz ment, és úgy, ahogyan az anyukája tanította neki beleérintette ujját és keresztet vetett testén. Vámpíri énjének nem tetszett tette, érezte, ahogyan a szenteltvíz égeti ujjait, felszisszent, szemeit lecsukta, majd mikor véget ért a kellemetlen, bizsergés, a padok közötti folyosón előre sétált a paphoz. A márványpadló itt-ott betöredezett, Mara cipősarkai kopogása visszhangzottak a négy fal között.

Reverenda ruhájában szinte beleolvadt a gyéren megvilágított oltárba, ahol egy asztalon fehér terítőn két gyertya világította az ott lévő apró Jézus szobrot. A pap kék szemeiben az összes hit és remény tengerként hullámzott. Melegség áradt jéghideg szemeiből. Fekete hajából már alig maradt, fejtetőjén az összes kihullott, pedig nem lehetett több negyvennél. A legnagyobb baj a sok gyónás okozta döbbentség lehetett.

A lány az első padsorok előtt állt meg, majd engedély nélkül leült a bal oldalira. Lábait keresztbe vetette, s várta, hogy a pap végezzen teendőivel.

– Zárva vagyunk – mondta kedves nyugalommal a férfi angolul, miután bezárta a szent könyvet.

– Tudom, de a világom elől nem menekülhettem máshova – nézett angyalian kacérul a férfire.

– Az emberek néha túl individualisták – sóhajtott túlzóan.

– Én nem az emberi világról beszélek.

A férfi teljes nyugalommal fogadta Mara kijelentését. Mara gondolataiban két opció jelent meg: A férfi vagy azt hiszi róla, megörült, vagy tisztában van vele, hogy a templom mögötti főtéren kik élnek a régi városházában.

– Gyónni jött? – lépett le a lépcsőről a pap.

– Nem szeretné, Atyám, ha én neki állnék gyónni, egy hétig itt rostokolna szörnyű tetteimet hallgatva.

– Milyen tettei lehetnek egy ártatlanul idetévedő léleknek?

– Az angyali arc ördögi belsőt takar. Egyébként gyakorlatilag lelkem sincs – húzta el száját.

– Isten mindenkinek adott lelket, az magán áll, kedvesem, hogyan használja.

– A pokolban pedig az ördög elveszi.

– Az csak akkor derül ki, ha meghal.

– Már meghaltam.

– Valamiért mégis e földön él.

– Két harapás okozta szörnyű méreg tett arról, hogy élőhalottként járjam a pusztulásra ítélt világot.

– Szabad? – mutatott Mara mellé a férfi. A lány bólintott, majd balra húzódva helyet adott a papnak. Azonnal érezte, hogy vámpíri énje ellenzi a közelségét. Nyomás nehezedett mellkasára, de bírta. Bírnia kellett, ez a templom volt az utolsó fűszál, amibe kapaszkodhatott, ha meg akarja tartani emberi mivoltából szerzett darabkáit. Bár semmi kedve nem volt egy pappal beszélni – Tudja – folytatta a pap –, mindig is érdekelt, hogy mi által változik a szemük színe, mióta arany és mióta vörös. Fajtától függ? Nemzetiségétől?

Mara elkönyvelte, hogy a pap nagyon is tisztában van Volterra szörnyeivel.

– A vértől – tisztázta Mara. – Állati vagy emberi. Ha állat vért iszunk akkor arany, ha emberit, akkor vörös.

– Hmm... Ez esetben Maga egészen tűrhető a fajtájában – nézett a lány villogó arany szemeibe.

– Csak a látszat, hogy némi emberi maradjon belőlem, ha már a pokolban landolok.

– A hit segíthet, akkor Isten megbékél fajtájával.

– Azt hiszi, hogy rajtam az segíthet? – nevetett fel keserűen. – Mikor meghaltam a lelkem a pokolba került, akkor még nem voltam vámpír. Orvos voltam, embereknek segítettem.

– Valami oka mégis volt, hogy oda száműzték.

– Persze, hogy volt! – horkantott fel. – A szerelem vaksága, ami engedte, hogy szerelmes legyek egy vámpírba.

– Szerette őt?

– Szerettem, ő már más utakat jár be, ahogyan én is. Úgy tudja meghaltam.

– Olvastam egyszer egy cikket egy újságban, Romániában. Ott úgy hiszik, hogy egy vámpír első szerelme lesz neki az egyetlen, akit igazán mélyről jövően tud szeretni.

– Érdekes egy cikk lehetett, és valószínűleg egy zártosztályról szabadult írhatta, ugyanis az én szerelmem teljes őszinteséggel szereti mostani feleségét.

„Mellékesen engem meg elfelejtett..."

– Nem nagyon tetszik ez Magának.

– Nem szerelmemet jöttek elpityeregni. Nyugalomra vágyok, Isten háza pedig emlékeim szerint mindenki előtt nyitva áll, még ha most zárva is van.  És partizán dalt énekelnek a kinti aprón illuminált munkások.

– Ha boldogok, hát tegyék, nincs okom megfosztani őket a boldogságtól.

– Csak aztán nehogy ez a fajta boldogság az életükbe kerüljön. Kemény a beton még egy magamfajta is meghalhat, ha magasról esünk a mélybe.

– Újabb ok, amiért Maga más, mint a többi; érdeklik az emberek.

Hallgatott. Ujjai a fán doboltak, s nézte a késekkel belevésett szitkokat, néhol bibliai részleteket. Mózes parancsolatai tévedtek szeme elé, szinte olvashatatlanok voltak az írások, de ha több időt fordított megértésére el tudta olvasni:

Ne gyilkolj. Ne lopj. Ne hazudj. Mások tulajdonát ne kívánd.

Mara felnevetett, miközben az egymás alá írt mondatokat olvasta. Így már érthető volt miért is fog újra a pokolba jutni, hiszen, ha emberi életekor nem is, de vámpír életében ezt mind-mind napi rendszerességgel tette, bűntudat nélkül.

A Volturinál még kérdése is hazugság volt, bár miután megtapasztalták valódi erejét azonnal negyedik vezetőnek választották, így sem barátkozott meg a gondolattal, hogy mivé is vált, azzal végképp nem, hogy mit művel a klánja. Minél többször próbált kibúvót keresni, s ha nem mentek vadászni a többiek, akkor próbálta a turistákat menteni a menthetetlenből, hiszen székhelyükre nem is egyszer hoztak külföldi embereket, hogy megízleljék vérüket. Mara kimerültségig hajszolta magát, mert megmenekítette azokat az embereket, akik ártatlanok voltak. A többi embert hagyta, nem volt ereje őket is menteni. Ez a legtöbb esetben sikerült, sőt elérte a Volturinál, hogy gyerekeket ne öljenek. Ennek ellenére mikor a klánja vadászni ment mindig ártatlanokat öltek, s ezt sehogy sem tudta megakadályozni, vegaként nem ment velük. Általános problémának tekintette azt, hogy a Volturi ártatlan vámpírokat is szívesen öl. (És legtöbbször Marának kellett végeznie velük). Összefoglalva gyűlölte őket, de családjaként tekintet rájuk. Kedvesek voltak vele, megnevettették, vigasztalták. Két év után egyedül is bárhová elengedték őt, így került most is a templom falai közé.

– Az a gond magával, hogy ellenségként tekint saját magára – mondta a pap némi töprengés után.

– A Bibliai azt mondja szeresd ellenségedet, szóval sínen vagyok.

– Valóban? Szereti önmagát? Nem úgy vettem észre.

Mara tekintete újra Mózes parancsolatait vették szemügyre. Ez volt az első alkalom, vámpírrá válása után, hogy ilyen hosszú ideig beszélgetett egy emberrel. És azt kellett mondania, hogy el is felejtette már, hogy az ember milyen bölcs is lehet.

– Hiányzik az emberi életem. Ahogyan a szívem dobog, a melegség, ami belőlem árad, a vérem, de sehogyan sem térhet már vissza, így hogyan képzeljem azt magamról, hogy alapjaiban ember maradtam? Csak egy szörnyet látok, akinek az a feladata, hogy vámpírokat öljön le, a kibaszott... – köhögött, majd bocsánat kérően nézett a papra. – Bocsánat... – motyogta. – Tehát az érthetetlen vámpírtörvények miatt.

– Maga ember volt, és ahogy elnézem egy rettentően rendes ember. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és higgye el Magát nem véletlenül a pokolba küldték. Volt oka, és nem arra gondolok, hogy viszonya volt egy vámpírral, hiszen visszajött az Alvilágból.

– Tehát Istennek célja volt velem? – kérdezte kételkedve.

Az esőcseppre gondolt, a villámokra, amik pórázon vezették Carlisle felé. Aztán a tűzeset, ahová csak véletlenül csöppentek a Volturi vezetői. Bármennyire konzekvens volt, ezeket nem lehetett a véletlen lapjára írni. Ezeknek oka volt, mélyről jövő oka, amit még ő sem értett.

– Biztos vagyok benne. Hiszen visszajött. Talán meg akarta magán keresztül mutatni, hogy a köztünk lévő nagyobb hatalommal rendelkező lények között is akadnak jók szép számmal. Mondja csak, a vámpír, akit szeretett jó volt?

– Jobb, mint bármelyik ember – felelte azonnal.

– Kedvesem, Maga tán gonosz vámpírnak gondolja Magát, de én csak egy lelkiismeretes embert látok magam mellett. Maga lehet a szivárvány egy esős napot követően. Mi a leghőbb vágya?

– Ezt Lucifer szokta mondani – nevetett Mara. – Kérdésére válaszolva, őszintén? – gondolkodott el. – Orvos akarok újra lenni.

– És visszatartja valami?

Vajon mi tartotta vissza? A klánja oda engedte, ahová menni kíván, feltéve, ha nem a klán ellen szól. Önkontrollja egy emberével vetekszik. Inkább csak az tartotta vissza, hogy újra emberekkel kelljen kommunikálnia, de templomban minden félelme elszállt, a nagy Jézus szobor előtte elszívta félelmét.

– Nem, azt hiszem nem. A vér nekem csak azért kell, hogy ne haljak éhen, máskülönben nem szomjazok rá.

– Maga előtt az élet hosszú göröngyös útja. Az magán múlik, hogy rohanva fogja a távot megtenni és aztán magát sajnálva beér a célba, vagy erőt vesz magán és lassan végigjárja az utat, amit megírtak Önnek, néha tán elesik, de fel tud majd állni, fel kell majd állnia. Ezen a lassú úton történhet megannyi csoda, melyet talán Maga fog véghez vinni. Miért ne történhetne ez az orvoslásba? Azt tanácsolom kezdjen élni, halála ellenére is. Esélyt kapott az élettől, ne pocsékolja el arra, hogy ostorozza Magát minden balgaság miatt.

– Nyugalomért jöttem ide, mégis kaptam egy pszichológus papot a nyakamba – sóhajtott fel, majd megkérte a papot, hogy engedje őt ki a padból. Felállt, megigazította ruháját, s sietve a templom ajtajához ment. – Az idetévedő turistáknak mondja meg, hogy ne menjenek a főtérre bármennyire is szép, s ha szándékoznak is odamenni a volt városházába be ne merjenek menni.

– Maga jóságos. Bizonyítsa be saját magának; álljon orvosnak és kezdjen el élni! – szólt utána a pap.

Mara alig hallhatta, hiszen fél lábbal már kilépett a nagy monstrumból. Fáradt lelkével indult vissza klánjához, azonban mikor a sétálóutcába ért hátrafordult. Hallotta a pap dorgáló hangnemét, ahogyan a munkásokkal vitatkozik, majd megkéri őket, fejezzék be a fenti munkát. Mintha a pap azt akarta volna sugallni, hogy ez is Mara műve, s a lányt ez boldogsággal töltötte el. Ez a pap elindította benne az önmegbocsátás útját, mégsem ment kárba napja, jóllehet nyugalom helyett társaságot kapott, de minden pillanatot megért. Szinte szökellve ment vissza a Volturihoz. S fejében megfogalmazódott a gondolat:

Orvos leszek. Újra. Élni kezdek. Újra.

                                               ***

Szinte boldogan tért vissza klánjához. A főtéren át elsétált a most üzemen kívüli szökőkútnál, mely sziporkázó fényben szokott úszni estefelé, miközben olasz klasszikusokat játszik. A szökőkutat közrefogó padokon most alig ültek, s megkönnyebbülten tapasztalta, hogy turisták nincsenek a közelben, ugyanis a Volturi kizárólag azokra vadászott, hiszen félő volt, ha Volterrai embert ölnek meg, annak híre megy, s kitudódik a vámpírok valódisága.

Délután öt felé járhatott, a nap valahol a horizont tájékán járhatott, az emberek eltűntek, hogy rákészüljenek az éjszakai életre. Fellépett a városháza két fokos lépcsőjére, majd kezét kopogásra emelte, amivel jelezhette, hogy be akar térni. (Külön volt egy ritmusos kopogásuk, amivel jelezhették, hogy vámpír akar belépni). Ám keze félúton megállt, s csak érintették az ajtót. Egy kisfiú ült háttal támaszkodva a fehér falnak, nagyjából három méterrel mellette. Kezében foci labdáját forgatta, egy kedves gyermekdalt dúdolgatott. Feketén csillogó haja az arcába omlott, bár egyáltalán nem zavarta, hogy semmit sem lát.

– Hé – szólította meg Mara –, itt nem szabad lenned. Hol vannak szüleid? – kérdezte olaszul.

A fiú kedvesen rámosolygott, mire Mara közelebb érve hozzá leguggolt melléje.

– Azt mondta egy lány nekik, hogy bemehetnek megnézni a volt városházát, de gyerekek nem jöhetnek. Én mondtam nekik, hogy addig játszok az új labdámmal, és leülök ide ni, és szépen megvárom őket.

„Jane, te ribanc!"

Mara önkéntelenül is hangosan nyelt, szemei úgy nézték a városháza ajtaját, mintha megbabonázni akarná.

Most mit tegyen? Hol kezdje kutatni a kisfiú szüleit? Mi van, ha már meghaltak? Nem az nem lehet! Hallotta volna a sikolyokat. Pánikolva fogta a fejét, de miután rájött, hogy pánikol összekapta magát megfogta gyengéden a fiú kezét és az egyik szökőkútra néző padhoz vezette.

– Jéghideg a kezed! – jegyezte meg álmélkodva a kisfiú. Szemeibe a fekete íriszek cseresznye nagyságúra tágultak. Babonázva nézte Mara porcelánbaba arcát, még végig is simította apró kezét a lány jobb orcáján. – És az arcod is.

– Rossz a vérkeringésem, de ne aggódj semmi bajom! – erőltetett mosolyt gyötrődni kívánó arcára. – Lenne számodra egy játékom, mit szólsz? – borzolta össze a kisfiú fekete, selymes haját. A kisfiú serényen bólogatott. – Játszunk egy játékot: Neked itt kell ülnöd, nem mozdulhatsz sehova és ,miután visszajövök a szüleiddel – Remélem velük és nem az árvaház egyik dolgozójával, tette hozzá magában –, akkor meggyőzöm anyukádékat, hogy vegyenek meg neked akármit.

– Te varázsló vagy? – hüledezett tátott szájjal a fiú.

– Így is mondhatjuk, tudom az emberek érzéseit befolyásolni, te pszt – tette mutatóujját szája elé. – Ez nagy titok ám!

Futólépésben indult el az ajtóhoz, majd bekopogott az ajtón. Jane közömbösséggel nyitott ajtót. Mara szívesen megtépte volna haját, ám feszes kontya miatt és Mara egyéb fontosabb teendői miatt nem volt rá ideje. Majd később elrendezi.

Összejárta az összes labirintusra emlékeztető keskeny folyosót, lement lifttel még a pincébe is, amit tán utoljára kétszáz évvel ezelőtt használtak börtönként. Visszafelé sietett, útközben Demetrivel szembe találkozott, és Mara bánatára nem hagyta, hogy a lány életeket mentsen. Megállt, csípőjénél fogva elkapta Marát és puhán a falhoz lökte. A férfi kezei rövid idő alatt bejárták Mara hátsófelét, ajkai a lány arcát.

– Még nincs este – lökte el magától a férfit.

– Szóval áll az este? – csókolta meg a lányt.

– Áll, de most dolgom van – rázta le magáról a néhányszor ágyba vitt vámpírt.

Elég sok baja lett, amiért a három vezetőn kívül mindenkivel lefeküdt a klánba. Jane gyűlölte emiatt, a vámpírok többsége pedig egymást gyűlölték, ha Mara nem őket választotta arra a napra. Marát azonban ez nem hatotta meg, örült a ténynek, hogy tettei húzzák szét a klán összetartó erejét.

Futólépéseit futás követte, valahányszor vámpírok elé ért lassított tempóján, majd újra gyorsított. Pánikba esett, csőlátása nem engedte megmozgatni agytekervényeit. Az utolsó reményfoszlányba kapaszkodva visszatért a földszintre, befordulva az egyik folyosón élete ellenségével találta szembe magát.

Caius és a kisfiú két szülei.

A fiúval azóta nem beszélt személyesebbről, hogy elvitte őt New Yorkba, ahol látnia kellett, hogy volt vőlegénye újra szerelembe esik. Azon a napon Mara a nyakába csüngött az egész hajóút alatt, nem beszéltek, a fiú hagyta, hogy a lány belecsimpaszkodjon a nyakába, s elpanaszolja bánatát. Erre a fiúnak kegyetlenül csak egy mondata volt: Én megmondtam, hogy tovább lépnek rajtad. E mondat akkora sebeket ütött Marában, s tán a fiúban is, hogy egymás közelébe sem mentek negyven éven keresztül. S most meg kellene győznie a kegyetlenség fogalmának feltalálóját, hogy engedje el a két boldog vigyorral nézelődő két embert.

– Caius... – tette össze két kezét a lány, mintha imádkozna. – Kérlek... kint a fiúk.

– Tisztában vagyok vele – adta a közömböset, majd elmenve Mara előtt vezette tovább a két vígan beszélgető szülőt. Szinte megszólalt a rajtuk lévő hasonlóság. Gyönyörű fiúk fekete haja az övékkel egyöntetűen fekete volt, olyan fekete, mint a halál, mely rájuk vár, ha nem segít rajtuk. A fiú után futott és bociszemekkel nézett rá, ő csak forgatta szemét, majd mondott valamit a két vacsorának, aztán mint előzőleg Demetri ő is a falhoz nyomta a lányt, de ő cseppet sem finoman, a lány felszisszent.

– Bocsánat – lazított a szorításon –, nem tudom hogyan kell viselkedni ilyenkor.

– Kint a fiúk... – ismételte magát a lány. Reszketett a hangja, de még két kezei is. Lábai csak azért nem mondták fel a szolgálatot, mert Caius hozzásimuló teste valamennyire segített helyzetén.

– Tudom, de ha hisztizni kezdesz nem segíthetünk rajtuk.

– Hooogy? –  döbbent meg Mara.

– Bízz bennem. Tudom, nem érdemlem meg, de adj egy esélyt.

Mara képtelen volt másra csak bólintott. A fiú igazat mondott, de agyába ez még nem teljesen tisztázódott, a félelem uralkodott testén.

A két ember mellett ment, miközben a fiú, mint egy idegenvezető magyarázott, közben pedig Marát is bemutatta nekik.

A lány értetlenkedve állt a fiú tettéhez. Vajon így akarja bemártani Aronál és Marcusnál? Hinnie kellett volna ennek, de olyan elánnal kerülte ki a vámpírokat egy szó nélkül, hogy nem hitt ebben a tézisében. Egy dologban hitt: a fiú megváltozott. Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat tettére.

Mikor a szabadságot jelentő ajtóhoz értek Jane-t elküldte, mondván hívatja őt Aro, ő pedig nagy büszkeséggel fejet hajtott és ment talpnyalóként a Volturi vezetőjéhez, szabad utat biztosítva a két embernek. Mielőtt hálálkodva, mit sem sejtve halálközeli élményükről kiléptek az ajtón Mara tartotta ígéretét, egy parányit manipulálta a kisfiú szüleinek érzéseit, hogy ezáltal sok-sok ajándékkal halmozzák őt el. Mosolyogva, ugrálva nézte, ahogyan a fiút a két szülő közrefogja és szorosan átölelik.

– Annyira köszönöm! – sóhajtott a lány, majd hátát a falon csúsztatva leült a kőre.

– Egyedül akartam csinálni, így baromi nagy bajban vagyunk. Szereted elrontani a terveimet – dühöngött a fiú, miközben becsapta az ajtó, majd leült Mara mellé.

– Miért segítettél nekik? Atyaég, mi a szent szar van veled? Ez nem te vagy. Beléd szállt valami angyal?

– Idejött egy angyal és azóta változni akarok, de csak most jutottam el odáig, hogy ne hátráljak meg. Jesszus, ezt az én számból még saját magamnak is szar hallani.

– Ki volt az az angyal?

Caius a vörös szemeivel Mara arany szemeit keresték. Ez volt az első nap, mikor huzamosabb ideig a lány szemébe tudott nézni. Igazából gyűlölte a lány szeme színét, irigyelte, hogy neki nem lehetnek ilyenek a szemei önkontrollja miatt. Aztán ahogy teltek az évek és viszonylag közel volt hozzá egy vega vámpír úgy hitte el magáról is, hogy változhat, s ez a pillanat pont jókor jött annak a kis családnak, akik most már egy közeli játékboltban választják ki együtt a kisfiú egyik kedvenc szuperhős figuráját.

– Mara, olyan vak vagy – nevetett, és a lány hajába fűzte ujjait. – Te vagy az!

– Én? – lepődött meg. – Szerelmes vagy belém? – hangja három oktávval feljebb emelkedett.

Képtelen volt eldönteni, hogy örülne-e annak, ha a fiú azt mondaná, hogy igen. Ő nem volt szerelmes belé, soha nem is lenne, ha a fiú igennel felelne valószínűleg dühösen hagyná itt.

Neki nem kellett a szerelem. Neki egy valaki szerelme kellett, de az is mást választott.

– Nem – csóválta meg a fejét. Ekkor még ez volt az igazság. – De, ha az lennék számítana valamit?

A lány nem leplezte megkönnyebbülését. Hangosan sóhajtott, majd a fiú kezeibe tette az övét. Ormótlanul mutattak egymás mellett kezeik, s Mara ebből tudta, hogy ezzel a fiúval a szerelem nem jöhetne össze.

– Soha nem leszek már szerelmes – biggyesztette le alsó ajkát.

– Carlisle elintézte... – feszítette meg állkapcsát. Kezeit ökölbe szorította, de nem engedte, hogy a lány rálásson.

– És most mi lesz? Oda a vacsitok.

– Én azon aggódnék, hogy mit fog szólni Aro, Jane kettőnket látott és nem csak engem, tudni fogja mit tettünk. Van egy ötletem, de... kimondva kimondatlanul az egész életedre ki fog hatni.

– Mi lenne az?

– Nos, remélem nagy színészi tehetséggel vagy megáldva, mert nyomban kiderül – pattant fel a fiú a kő burkolatról, mikor meghallotta a Volturi vezetőjének közeledő lépteit. Elkapta a lány csuklóját és felhúzta magához, aztán az előbbinél gyengébben a falnak döntötte. – Nem fog tetszeni, de csókolj meg.

Sejtette mit akar, így Mara két kezét a fiú arcára tette, s a fiú ölébe ugrott. Egy láthatatlan fintor kíséretében pedig megcsókolta a fiú ajkait. Kemény volt a csók, s egyáltalán nem élvezte, mintha egy vizes követ csókolt volna, de mentségére legyen mondva próbálta élvezni. A fiú legalább olyan bénán csókolt, mintha most tenné először.

– Bocsánat, ezt is elfelejtettem, hogyan kell – suttogta Mara szájába, míg kezei lassú mozdulatokkal bejárták Mara hátsófelét. Jobban esett neki, mint amikor más vámpírok érnek hozzá, kedvesebb volt szívének ez az érintés, de mégsem volt az a tökéletes érintés, hiszen nem volt vőlegénye ölében ült.

– Csak lazulj el – suttogta vissza a lány. – Ha az ujjaid nem felejtették el mit kell csinálni, akkor a szád sem – harapott a fiú ajkába.

– Ez... ez tetszik – mosolygott a fiú, mire Mara újból harapdálni kezdte a fiú kemény ajkait.

– A vámpíroknak ez bejön – kuncogott a lány, majd nyelvével bekéredzkedett a fiú szájába.

Nevetve csókolták egymást, Mara több, mint hatvan éve nem érezte ilyen jól magát egy fiú társaságában. Kezeivel átkulcsolta a fiú nyakát, majd haját cirógatta. Aro lépteit már-már magán érezte, s néhány másodperc múlva a folyosó fordulójából fél szemmel megpillantotta a leesett állú vezetőt. Maráék úgy tettek, mintha észre sem vették volna Jane és Aro jelenlétét. Kényelmetlenül érezték magukat, Mara ficánkolt a fiú ölébe, s várta, hogy valaki megszólaljon.

A Volturi vezetője erőszakosan megköszörülte torkát, mire a pár szétrebbent. Zihálva vették a levegőt, a fiú haja össze-vissza állt, Mara rúzsa elkenődött.

– Hol van a két ember? – szegezte nekik a kérdést Aro.

Elkerekedett szemekkel nézett egymásra Caius és Mara, aztán lesütött szemükkel próbálták tartani a színészi darabjuk legmeghatározóbb teljesítményét.

– Ti elengedtétek őket? – háborodott fel Jane. – Miközben itt estetek egymásnak? Mester, meg kellene őket büntetned! – okoskodott. 

Mara szemeiben megjelent a feketeség, amitől még Jane is félt, ha a Volturi vezetője a közelben volt. Fenyegetően lépdelt a szőkeség megfeszült testéhez és kegyetlenül rávillantotta fogsorát.

– Hogy merészelsz így beszélni velünk? – ragadta meg Jane arcát, majd erőteljesen megszorította. – A kis Jane nem bír magával. A Volturi társ vezetője vagyok, ahogyan Caius is és így beszélsz rólunk? – vicsorgott. – Takarodj a szemem elől, mielőtt kárt teszek pofikádba – ezzel megfogta Jane nyakát és fejét a falba verte. – Késő.

Jane-en az ártatlan pillantások sem segítettek, amivel a Volturi vezetőjét illette, Aro ugyanis egyetértően bólintott, így a lány feldúltan, az arcát dörzsölve eltűnt a folyosó kanyarulatába.

– Sajnáljuk, azt hiszem túlságosan el voltunk egymással foglalva, ezt pedig nem néztél jó szemmel az emberek – ölelte át a fiú Marát.

– Mióta tart ez a... tulajdonképpen mi is, az ami köztetek van? – kérdezte a férfi.

– Szerelem – vágták rá.

– Ááá a szerelem... talán ez az egyetlen érzés, mely megmaradt a vámpírokban – kalandozott el a férfi.

– Tényleg sajnáljuk, jóvá tehetjük azzal, hogy hozunk mást? – kérdezte Mara.

– Nem kell jóvá tennetek. A legnagyobb fegyverem boldog és abból a klán csak jól jöhet ki. Viszont, ha szeretnétek menjetek vadászni.

Aro nem vett észre semmit. A lányban túlságosan bízott, mellesleg úgy tudta, hogy Mara a pajzsát nem tudja leereszteni, ezen felül Caius képességéről sem sejtett semmit, így bármit elhitethetett vele.

– Megyünk! Legalább jobban megismerjük egymást! – puszilta meg a lány Caius arcát, majd elrángatta onnan.

Egymás kezét fogva sétáltak végig a folyosón, s Demetri már ebből leszűrhette, hogy a beígért éjszakából nem lesz semmi, legalábbis vele biztosan nem. Útközben Mara gyorsan és halkan elmondta a fiúnak, hogy ha vadászni mennek olyan embereket hozzanak, akik bűnt követtek el. A fiú helyeselte Mara gondolkodását, és elmondta neki, hogy miután Mara a Volurihoz került azóta ért egyet nézeteivel.

Miután beértek Mara szobájába és leültek az ágyra Mara feltette azt a kérdést, amit soha nem mert volna feltenni pont ennek a fiúnak.

– Jobb hellyé tesszük ezt a leprát?

– Mondd hol kezdjük?

– Képtelenek vagyunk meggátolni, hogy ártatlan vámpírokat öljenek, ha Aronak úgy tartja kedve, de azt meg tudjuk akadályozni, hogy kevesebb ártatlan ember legyen áldozata a Volturinak.

– Belevágunk egy lehetetlen vállalkozásba, de miért ne? Túl sokáig ültem és néztem tétlenül a gonoszságot. Hálás vagyok, hogy idekerültél.

– Én annyira nem – feküdt le az ágyra, majd a fiú követte Marát. A lány átkarolta a fiú nyakát, majd közelebb húzta magához. Érezni szerette volna a kiáramló levegőt, a légzését. Nem tekintett rá társként, csupán egy jó baráttá vált rövid időn belül. Kapott egy barátot, s kezdte elhinni, hogy odafent terveik vannak vele, hiszen a mellette fekvő züllött vámpírt is megváltoztatta.

– Te jó ég! – nevetett a fiú minden előzmény nélkül. – Elárulom a Volturit.

– Csak jobbá teszed, nekem is a családom, de gyakran csinálnak nem megfelelő dolgokat. Ezen változtatni kell, és nagyon örülök, hogy már nem vagyok egyedül.

A fiú keze lassan elveszett Mara nadrágja alatt, a lány pedig mindennél jobban élvezte.

– Le kell majd feküdnünk egymással? – kérdezte.

– Izé... – túrt a hajába – ebbe nem gondoltam még bele, de igen... A vámpírok megérzik, ha az az utáni pillanatban vagy. Ha Aro nem érzi gyanút fog, akkor pedig nekünk végünk.

– Neki állhatnánk most is bebizonyítani, hogy nagyon szeretjük egymást – mászott rá a lány.

– Biztos? Azt is gyakorlatilag elfelejtettem...

– Teljesen biztos vagyok benne! Demetri már amúgy is uncsi, de előre szólok, attól még, hogy veled vagyok nem teszek le a kalandjaimról más vámpírokkal.

– Nem mintha érdekelne – csókolta meg a lányt. – Az azonban nagyon is foglalkoztat, hogy miért adod oda magad mindenkinek.

– Próbálok felejteni – válaszolta röviden, majd a fiú övét kikapcsolva, ezzel is terelve a beszélgetés folyását.

– Carlisle-t? – Most a fiún volt a sor, hogy megszabadítsa a lányt pólójától.

– Ugye tudod, hogy ezentúl vagy állatvért iszol, vagy bűnösök vérét? – kérdezte válasz helyet, majd lehúzta a fiú nadrágját.

– Eddig is próbáltam a bűnösökét – tette Mara hasára a kezét, majd közelebb húzta magához. – Annyira gyönyörű vagy!

– Ne mondj ilyeneket, mert azt hiszem, hogy belém szerettél! – Szája sarkai mosolyra emelkedtek.

– A volt vőlegényedet próbálod felejteni, de ha hatvan év alatt képtelen voltál rá a jövőben se fog menni – jelentette ki a fiú, miközben Marát a melltartójától is megszabadította.

– De, mert élni akarok, a saját életemet akarom élni – lehelt csókot a fiú orrára.

– Nagyon bölcs gondolat, ki mondta ezt neked?

– Egy pap, ma templomban voltam.

– Ki jár vámpírként templomba? – hahotázott a fiú olyan elánnal, hogy belesajdult az oldala, a lány egy csattanós pofont kevert le neki, majd elnevette magát, majd grimaszolva újra csókolni kezdte a fiút. 

– Egy jó vámpír, aki nem akar olyan lenni, mint a többi.

Bár Mara ezentúl a saját életét élte, s orvosként több száz ember életét megmentette, felejteni nem tudott. Fejében ott motoszkált szerelem, a csókok, ölelések, éjszakák hármasa, melytől úgy érezte megfosztották odafent őt, s bár utóbbi kettőből sokszor volt életében, mégsem érezte azt, hogy igazán élvezné is, de legalább nem tette a világa őt idegronccsá.

S reménytelenül hitt benne, hogy egyszer talán...talán eléri, hogy újra az a boldog Mara legyen, mint réges-régen.