𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓗𝓪𝓵𝓼𝓮𝔂 - 𝓒𝓸𝓷𝓽𝓻𝓸𝓵

1919. május 11.

Egy hónap elteltével Maráról tökéletesen elmondható lett, hogy idegronccsá vált. A Volterrában található Volturi székhelyén kegyetlenségek sorozatát kellett végignéznie anélkül, hogy egy mukkot is szólhatott volna. Ahogy kitörték a vámpírok nyakát, megbánást jelei nélkül elkapta a rosszullét. Míg a három vezető lentről élvezték a borzalmas látványt a három trónszerű székről, addig neki az eggyel fentebbi emeletről kellett mindezeket végig állnia.

Minden egyes kivégzés úgy égett agyába, mint volt vőlegényétől kapott gyűrűje az ujjába.

Az ujjaival a korlátot szorította, miközben néha farkasszemet nézett Jane-nel, aki kezdetektől el akarta tenni őt láb alól. A szőke hajú lány minden ilyen kivégzésnél önelégülten mosolygott lefagyott testére, hiszen Jane abban a tudatban volt, ha nem hozakodik elő egy értelmesnek mondható képességgel, akkor kivégzik, s erre a napok múlásával egyre nőtt az esély, mert Mara nemhogy képességet nem mutatott, de még tán beszélni is elfelejtett. Egyedül Aronak adott egyszavas válaszokat, a többiek kérdéseit figyelmen kívül hagyta. Ezzel magára haragítva a gárda nagy részét.

Számolta a lassan telő napokat, úgymond számolta a saját életéből fennmaradt kedvetlen napok sokaságát. Életének ez volt a legrosszabb korszaka; a szilárd teste követte az utasításokat, de belül haldoklott, azért, amivé lett, s a szerelme, nevelt fia elvesztése által. Élőhalottként nézett a mennyezeten kirajzolódó bibliai képekre, Ádámra és Évára, a bűnbeesést hozó kígyóra, vagy a fényesen csillogó márvány padló végtelenségbe nyúló fehérségére. Örült volna, ha testének darabkái ott végzik, miután valaki, jóeséllyel Felix leszakítja néhány testrészét, ezzel örökre száműzve őt a pokol matuzsálemi tűzére.

Fiatalabb korában rajongott az építészetért, ám most a föléje tornyosuló díszes, szélein aranyozott korinthoszi oszlopok sem segítették át a nehéz időkön. A mennyezeten végighúzódó csillárokról visszatükröződött a fény, ezzel az piciny kristályok, mellyel teli voltak a csillárok a szivárvány pompájában tündököltek. A csarnok belső homlokzatán kacifántos betűkkel egy latin mondás ékeskedett, s valahányszor ránézett elkapta egy kisebb félelem, hogy vajon azért tűnik szeme elé állandóan ez a mondat, mert rá vonatkozik. A homlokzaton a Quis facit it a malum mondat szúrta szemeit, azaz Így jár az, aki gonosz. Nem győzte elkapni tekintetét az ember nagyságú vérszínű írástól. A falon lógó festmények szinte taszították őt. Ha a falhoz közel sétált a belső hang a fejében arra késztette, távolodjon el ezektől a szépen megrajzolt, ám letargikus hangulatot árasztott középkori portréktól.

Bár sok kivégzés zajlott itt mégsem érezte a halál a dúsan fémes szagát maga körül. Nyugtató citromfű és menta egyvelege bódította az idelátogató vámpírokat. A fehérre meszelt falakon nyoma sem volt egy penész foltnak, vagy egy piszkos résznek. A tapéta itt-ott leszaggatva csüngött a falakról, de emiatt sem veszített az építmény a szépségéből.

Kórosan öreg épület múzeumi számba mehetett volna, feltéve, ha nem a világ legkegyetlenebb klánja honolt volna itt, akik az önkényes törvényhozásaikkal rövid időn belül eltörölték a legnagyobb klánt – a románt – a föld felszínéről és a helyükre léptek. Erről maga, a Volturi vezetője mesélt Marának.

Míg ezen gondolkodott hangzatos fütyülés ütötte meg füleit. Szép is lehetett volna a fütty kombináció, de Caius szájából ez csak annyit jelentett, hogy őt hívja. A lányra egy csahos ebként tekintet, szívesen eljátszadozott volna Mara csontjaival, sőt ötvenhétféleképpen gyilkolta már meg képzeletben, mindezek mellett, ha Aro engedte volna néhányszor belerúgott volna, kifejezve határtalan ellenszenvét.  Boldog volt Mara állapota láttán, önelégülten vigyorgott, amikor Marának a rosszabbnál is rosszabbak voltak napjai.

Mara nagyot sóhajtott, majd széles léptekkel elindult lefelé a három vezetőhöz az előcsarnokba. Cipője sarka miatt léptei visszhangoztak a csempén, mikor leszáguldott a lépcsőn. Útközben összetalálkozott Jane-el, akinek továbbra is róka képére volt rajzolva mosolya, és ma még szélesebben is vigyorgott Mara láttán.

Jane ügyesen fürge ujjaival kinyitotta a reteszeket, majd benyomta a tölgyfa ajtót, és belökte a lányt a három férfi markába. Mikor visszanyerte egyensúlyát a vámpírra nézett, akinek testrészei egymástól nem sokkal heverte széjjel. A Volturi az előbb végeztette ki. Fogalma sem volt milyen szándékkal. Úgy csűrték-csavarták a törvények cikkelyeit, hogy inkább felhagyott megértésükkel. Megszokottá vált a látvány ebben a csarnokban, így közel úgy nézte a széttépett testet, mint egy morfium függő katonára; döbbenten, de unalommal.

A három vezető összekulcsolt kezekkel és keresztbe vetett lábakkal nézte, hogyan távolítják el a elhagyatott testrészeket. A lány erősen gondolkozott azon, megkérdezi, ez a fajta önuralom kialakult-e náluk, vagy csak szimplán ilyen kegyetlenek voltak a kezdetek kezdetén is. Gyorsan elhessegette az ötletet, a saját magának tett némasági fogadalmat nem állt szándékában megszegni.

– Rekordidő alatt vánszorogtál le közénk, Leroy – kezdett bele Caius a napi sértegetésbe.

Mara tompán a fiúra nézett, egyenesen a szemébe. Azokban szemekben a gyilkolási hajlam szinte megszólalt, szenvedélybetegségévé vált a mészárlás, de ő mégis látott némi jóságot vörös íriszeiben. Lehetett naivságára fogni, ám a lány közel állt az igazság kapujához. Már csak meg kellett találnia a hozzá illő kulcsot, mely kinyithatja a masszív kaput.

– Miért hívattattok? – Kérdését Arohoz intézte. Hangja életlenül hatottak a csendes csarnokban. Magabiztosan húzta ki magát, kezét hátul összekulcsolta, lábait tűpontosággal egymás mellé helyezte.

– Van már képességed, vagy még mindig egy nyomorult senki vagy? – emelte fel bal szemöldökét Caius.

Nyomorult senki.

Ez volt, amikor Amerikába jött. Aztán élete ívelt felfelé, majd egy tűzesetnek hála újra egy verembe találta magát, ahol a falakat olajjal is bekenték, hogy még véletlenül se jusson ki a sötét és hideg helyről. Várta, valaki talán kihúzza onnét, de az élet nagy csalódásai most sem kerülték el őt, a fent lévő teremtmények megint bábuként játszottak Mara testével és fáradtan haldokló lelkével.

Változatos életében újra egy nyomorult senki volt. Fájt neki, de jobban fájt az, hogy ő vágta mindezt hozzá. Abban a new yorki lakásban azt hitte egy kicsit megenyhül. Átszakad nála a gonoszság acélból készült buborékja. Badarság volt ez gondolnia. Kate és Tanya annyi mindent mesélt róla, azokban a mesékben még csak fel sem merült, Caius valaha is nobilissá váljon. Nevetve nézett végig egy kisfiú tűzre dobását, megannyi embert ölt meg. Javíthatatlan volt.

– Válaszolj, ha kérdeznek! – csapott a fiú széke karfájára.

A lány összerezzent és észre vehetően hátra hőkölt. Rövid időn belül bekebelezte a félelem ereje. Félt tőlük, de nem ismerte be. Még nem. Előbb önző módon saját magának szeretett volna némi boldogságot szerezni: Fel kellett bosszantania Arot, azzal talán aláírná a halálos ítéletét.

– A nyomorult senkivel még hízelegsz is – szólalt meg több, mint egy hónapnyi némasági fogadalom után.

– A kérdésre nem válaszoltál.

– Nincs – próbálta fenntartani a szemkontaktust a vámpírokkal. Nagyon rosszul hazudott, hiszen az életben elég kevésszer kellett a hazugság becstelen trükkjéhez folyamodnia. – Leszámítva, hogy senki nem tud a fejembe nézni, de azt tudjátok.

Robusztus hazugsága röhögött fejében, ki akart szakadni belőle az igazság, szétfeszítette testét a benne lévő faktum. Szülei tisztességesnek nevelték, nem holmi hazug hölgynek. Ennek ellenére hazudnia kellett, másként nem ölik meg, neki pedig ez lett volna végcélja.

– Igen, dög unalmas képesség. Mondd minek is vagy itt?

– Azt kérlek, kérdezd a Volturi tisztelt vezetőjétől, megmondtam neki, hogy öljön meg.

– Gúnyolódsz? – Caius hangja önelégülten csengett. Azt gondolta, Mara gúnyolódása vezethet odáig, hogy Aro végre eltávolítja a lányt a Volturitól.

– És mi van, ha igen? – tárta szét kezeit a lány.

– Mara, ha így folytatod megöllek. – Aro olyan tárgyilagosan beszélt, mintha csak azt mondta volna, hogy Kolumbusz Kristóf fedezte fel Amerikát, vagy hogy a Föld nem lapos, hanem geoid alakú.

Marát úgy öntötte el a pulykaméreg, hogy legszívesebben valamit széttépett volna, mondjuk Caius képét, aki továbbra is őrülteket meghazudtolóan vigyorgott a lány elsötétült arca láttán. Megfeszítette állkapcsát és három lépésnyire megközelítette Arot.

– Te nekem ne fenyegetőzzél! Ezerszer mondtam, ölj meg. Nem tetted, csak nézed, ahogy szenvedek! Tudod mit? Szerintem gyáva vagy megölni. – Aro elképedt arca láttán az önbizalma duzzadt a mellkasa környékén. Tovább beszélt, köpködte a szavakat. – Ó, igen gyáva vagy, ti pedig – fordult a másik két ledöbbent vámpírhoz – még gyávábbak. Az istenit! Biztos nem akartok velem egy fedél alatt lenni, szóval öljetek már meg végre! – recsegte. Hangja a csarnokból átterjedt az épület más részeibe is. Rövid időn belül a Volturi gárdájából mindenki odasereglett a nagy ricsaj hallatán. Zihálva vette a levegőt, kezei görcsösen szorították bársony köpenyét, amit minden nap hordania kellett, mutatva a klánja iránt érzett tiszteletet. Lábujjai szintén mereven kapaszkodtak a cipő talpába.

A Volturi vezetőjének szemei kis résbe szűkültek össze, miközben lomhán felállt kényelmesen párnázott székéről és határozottan Mara elé sétált. A lány észrevétlenül nyelt egyet. Meghalni megszeretett volna, de egy tortúrára nem volt szüksége, mielőtt jobb életre szenderül az Alvilágban. Jane látványosan összedörzsölte tenyereit, és készült kínzására.

– Szemtelen vagy – emelte fel Mara állát. Összeszorította fogait, mikor megérezte a száraz ujjakat az állán.  – Senki nem mer velem így beszélni, de te annyira kívánod a halálodat, hogy bármihez folyamodnál. Hát, jól figyelj, nem ölöm meg olyan könnyen azt, aki a saját kezem által lett vámpír.

– Megölnél? – sürgette Mara. – Szeretném üdvözölni a pokolbeli barátaimat.

– Már egyszer üdvözölted, minek akarod még egyszer viszont látni őket?

– Tessék? – Mara hangja kínosan vékonynak hatott.

– Nem érdekes – legyintett hanyagul a férfi. – Ha elárulod mi a képességed, akkor talán megölünk. Ne tagadd, hogy van – tette hozzá, látva Mara ellenkező fejcsóválását.

Úgy mérlegelte a helyzetet, mintha egy bonyolult kémiai képletet kellene kiszámolnia. Tudta, a férfi nem könnyen ölné meg, bár sejtelme sem volt miért. Azt azonban tudta, ha nem áll elő valami érdemtelen képességgel, akkor bizony életben hagyják, vele együtt elnyűtt lelkének világát is, mely már fél lábbal a pokol kapujában álldogált, várva többi lélekdarabjainak érkezését. Úgy kellett előadnia képességét, mintha teljesen jelentéktelen lenne a Volturinak. Egyenesre húzta ki magát, majd fesztelenül megszólalt:

– Látom a vámpírok érzéseit. – Hangja könnyedén szólt a vámpírok körében. Saját magát is meglepte, hogy ilyen könnyen beszélt lealacsonyított képességéről, ugyanis nem csak erről volt szó, ennél jóval többet láthatott, de persze nem említette meg eme csekély információ darabkát. Akkor már tényleg esélytelen lett volna halála.

– Tovább – biztatta a lányt. Lelkessége röhejes volt, legalábbis Mara szerint. A férfi, mintha saját magának és társainak is bizonyítani akarta volna, a lány nem egy semmirekellő, mentett vámpír.

– Nincs tovább – ingatta a fejét.

– Akkor is ezt mondanád, ha az épületbe kerülne egy kisgyerek? – kérdezte metszőn.

A lány szemei kétszeresre nyíltak ki, mikor a férfi sejtelmesen nézett Felix. A megtermett férfi hátrafésülte gesztenyebarna haját, majd az ajtóhoz ment.

– Jó! Elég! – kiáltott fel Mara harsányan. – Az érzésekből ki tudom venni, ki mond igazat, ki nem! Ennyi! Csak hagyjátok a gyerekeket! – kezdett pánikolni. Ki lehetett kergetni a világból, amikor gyerekekkel fenyegetőztek. Egykori anyukaként ezzel érhették el a legjobban, hogy behódoljon a klánnak.

A férfi büszkén néztek Marára, aki most már biztosra tudhatta, nem fogják megölni, sőt előkelő pozícióba fogják helyezni képességei jóvoltából.

– Ki legyen a tesztalanyunk? – gondolkodott el a férfi, majd fél perc múlva sietősen Caius felé bökött fejével. – Mondjuk te, testvér. – Mara nagyot nyelt, mikor megérezte Caius félelmét, a fiú titkolt valamit, s rajta volt a döntés, elmondja-e a klánnak, vagy belehazudik Aro szemébe, csakhogy azt a vérszívót védje, aki a legutálatosabban bánik vele minden átkozott napon. – Halljam Mara, van Caiusnak valamiféle képessége?

– Nem bízol bennem? – jött a halk kérdés az érintett szájából.

– De, azonban ez nem jelenti azt, hogy nem kételkedhetek, szóval Mara – mosolygott a lányra, megvillantva éles fogait. Azok a rettenetesen fehéren fénylő fogak tették mindezt Marával, s valahányszor a lány ránézett ez a gondolat futott végig agyán.

Caius a mozdulatainál próbálta fenntartani magabiztos tartását, ám Mara képessége ezt nagyban gátolta. Volt egy olyan érzése, beszólásai miatt most visszavág, ami az életébe kerülhet, hiába a Volturi társ vezetője. Vámpír élete során egyetlen egyszer sem érzett ilyen pattogó érzést hasában. Elszorult torokkal szemezett Marával, a lány aprót bólintott, s kérte, mondja ki, nincs képessége. Caius szája kiszáradt, és hangját ellopták a terror percei, szilárd teste míg beszélt vízzé vált.

– Nincs képességem – nyögte ki végül. Hangja zsibbadt volt a rémülettől. A félelem úgy kerítette hatalmába, mint vadmacskák a napi zsákmányukat. Túlságosan félt felemelni a fejét.

Mara szemei előtt egy sötét paca jelent meg, Caius pajzsa, melyet elterelésre használt egészen elképesztő módon nem engedte, hogy láthassa igazat mond-e, vagy sem, érzelmei bosszút mutattak, mégis félelem kísérte végig a másodperceket, már ez a pajzs is lebuktatta, s csak a lányon múlott mit árult el a kíváncsian figyelő Aronak és Marcusnak.

Szíve és agya háborút vívott egymással. Agya minden megbánás nélkül árulta volna el a szőke hajú vámpírt, de szíve megkegyelmezni kívánkozott. Mindenkinek jár még egy esély, ez alól ez a kegyetlen, ám mélyen gáláns vámpír sem volt kivétel.

– Minden kétséget kizáróan igazat mond – húzódott féloldalas mosolyra a lány szája.

A fiú éppen, hogy nem esett le a székéről. Lehetetlen volt fellélegezni, hiszen azzal lebuktatta volna magát is és a lányt is, aki meglepő módon megmentette őt egy kivégzéstől. Az a lány, akiért mérhetetlen gyűlöletet érzett, és legnagyobb meglepetésére fogalma sem volt, miért. Talán, mert vonzónak találta, vagy továbbra is pikkelt rá, mert nem ehetett véréből.

– Gondolom esélyem sincs, hogy kivégezzetek – terelte a témát a lány, mielőtt Caius elfolyt arca láttán valamelyik vezető gyanút fog.

– Nem, nincs – mondta ki a Volturi vezetője habozás nélkül. – Ez a képesség a klán legnagyobb fegyvere lehet.

– És ha véletlenül nagy meggondolatlanságot csinálok? – rebegtette meg hosszú szempilláit.

– Akkor számolja vele, sok ártatlan ember hal meg, a te önzőséged miatt. De téged nem öllek meg, végig kell majd nézned, ahogyan meghalnak.

– Nem ez a Volturi törvénye! – csattant fel a lány.

– Én hozom a törvényeket! – emelte fel hangját a férfi. – És miattad akár külön paragrafust is előállítok.

Mara szemei villámokat szórtak, majd' kiégették a férfi kabátszerű fekete ingjét. Elege volt az életéből, kisgyerekeket megdöntve toporzékolt volna haláláért, de ez sem segített volna rajta. Az emberek védelmét előbbre tartotta halálánál, s inkább szenved huzamosabb ideig, minthogy több ember haljon meg önzősége miatt. Félrelökte útjából a férfit, majd a szobájának nevezett nagy hálóba ment, ahol elrejtőzhetett a bámészkodó szemek elől. Még épp idejében, mielőtt felszínre tört volna ereje.

***

❗️18+❗️
(TW: ha nem bírod a piros karikás részeket, kérlek lapozd át! Nem maradsz le semmiről :) )

Üres tekintettel ült a baldachinos ágyon, és nézte a kanárisárga falakat melyek erősen kontrasztban álltak a baldachinos ágy bíborvörös függönyével. A szobában uralkodó áporodott levegő nyomasztotta hangulatát. A kintről beviharzó sietős emberi léptek a hosszú életére és rabságára emlékeztették.

Ha a Volturi vezetőjén múlik, soha nem léphet ki az utcára egymagában. Soha nem ehet emberi ételt, nem élhet hivatásának, az orvoslásnak. Utóbbiért nagyon el volt keseredve. Embereknek szeretett volna segíteni, nem Dracula- falván egy régi épületben raboskodni.

Ledőlt a puha párnákra, hogy így kémlelje tovább a falat, hátha találj rajta valamilyen tökéletlenséget, amivel elterelheti gondolatait. Egy szó táncolt gúnyosan szemei előtt: Nincsen.

Nincsen szerelme, nevelt fia, étel, amit ehet, folyadék, mellyel csillapíthatja szomjúságát egy rettenetesen meleg nyári délután, nincsen szívverése, vére, s talán lelke is eltávozott belőle, nincsen szabadsága, csakis ebben a nagy, palotára emlékeztető halált ígérő épületben járhatott, azt sem egyedül, minden mozdulatait árgus szemekkel figyelték. Lassacskán azt hitte, valami különleges vámpírrá vált, akit minden áron a Volturi kegyeibe akarnak tartani.

Hát, ha tudta volna, hogy közel áll az igazsághoz...

Ritmustalan kopogás szakította félbe gondolatmenetét. Szinte némán invitálta be váratlan látogatóját a szobája négy fala közé. Arra azonban nem számított, hogy pont a szőke fiú látogatja meg egymagában. Miután a fiú becsukta az ajtót, megállt előtte. Kezeit kényszeredetten hátra tette, míg lábai elfelejtkeztek arról, hogy általánosságban mind a két lábat a földön szokták tartani, ugyanis hol az egyik, hol pedig a másik lábára helyezte testsúlyát, míg a másik a levegőben megállt.

– Úgy állsz itt, mintha pisilned kellene – mondta Mara egy halovány mosoly kíséretében.

– Nem tudom mit mondhatnék – szólalt meg gyenge hangon.

– Mondjuk egy köszönöm, vagy egy bocsánatkérés versként szólna füleimnek.

– Köszönöm és bocsánat.

– Azért vihettél volna bele némi érzést is – jegyezte fanyarul Mara.

– Mit vártál tőlem? Nyakadba ugorva körbe csókollak? – horkantott fel. – Nem mondtam, hogy hazudj miattam.

– Mégis megtettem, és most itt állsz, valószínűleg okkal.

Újra felhorkantott, mire Mara csüggedten felsóhajtott. Nehéz eset, egy áttörhetetlen jégpáncél. De szívesen lett volna a fiú tűző napja, mely felmelegíti őt, hogy egy nap végleg leolvadjon róla a jéghidege rosszindulat, vagy csak el kezdjen olvadni, Már azért is örömtáncot lejtett volna. Ha át kell vergődnie a zárkózott hidegségen még azzal is könnyen megbirkózót volna. Eredményében lehetett volna egy barátja, akinek kegyetlenségétől mindenki rettegett.

Visszafeküdt párnájára, hasánál összekulcsolta kezeit és behunyt szemmel várta, bezáruljon az ajtó.

Öt percig türelmesen várta Caius távozását, ám ő abban a testhelyzetben állt, mint amikor belépett a szobába.

Aztán egy láthatatlan erő Mara ágyához csalogatta. Letérdelt az ágy elé, majd vonakodás nélkül a lány hasára helyezte egyik kezét. Mara szemei kipattantak az érintésnél, majd mit sem foglalkozva ezzel a bensőséges érintéssel visszacsukta szemeit. A fiú ösztönösen simogatni kezdte a lány hasát. Fel-le tett mozdulattól Marában bájos súlytalanság növekedett. Megcirógatta a fiú állát és orcáját, miközben érzéki sóhajok csúsztak ki telten vörösödő ajkain.

– Van valami jelentősége, hogy pont ott simogatsz, ahol egy hónappal ezelőtt kihúztam magamból egy vasrudat? – érdeklődött Mara.

Nem tervezte elmondani a lánynak, hogy a vasrúd hegeit saját szemeivel látta, mikor megszabadította szétszakadt, véres ruhájától. Csodálta a lány akaratát és kitartását. Bár meghalt így is az akaratereje visszatért az élők közé, reménykedve, egyszer újra láthatja vőlegényét. Mindezek mellett most meg akart halni, tudván, mi lett belőle, illetve mert soha nem élheti már párjával a boldog életet.

– Talán van, de az is lehet, hogy nincs – felelte misztikusan, mire a lány megint elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy nem ehettél a véremből, én tényleg meg akartam halni.

„Még mindig meg akarok" tette hozzá magában.

– Azt hiszem most már nem érdekel, hogy egykoron csábított a véred.

– Akkor mi érdekel?

– Az ok, amiért nem köptél be – fogta suttogóra.

– Ne csináljunk belőle rendszert, jó?

– Válaszolj a kérdésemre, jó?

Nehezen erőszakolta rá magát, hogy felkeljen, s ezzel együtt a fiú keze lehulljon hasáról. Kíméletlenül sóvárgott az érintéséért, bármit megadott volna az élményért, de jobbnak látta, ha nem enged akaratának, hiszen vőlegénye valószínűleg gyászolta, s ő sem akart meghitt dolgot ezzel a fiúval, csak eredően hasonlítottak érintései a vőlegényéhez. Ráült az ágy peremére, majd ködös tekintete ellenére magyarázatot adott:

– Anyukám mindig azt ismételgette, hogy a leggonoszabbaknak is jár egy második esély, ez ötlött fel fejembe, mikor gondolkodtam.

– Anyukád bölcs ember.

– Volt. Meghalt... – Mara hangja elakadt, mikor folytatni szerette volna mondatát. Hat év távlatában sem tudta feldolgozni szülei, testvére elvesztését. Mikor már enyhült volna fájdalma elvesztette fiát. És mikor ennek a fájdalomnak is kezdett vége szakadni elvesztette nevelt fiát és szerelmét, ha csak képletesen is.

A fiú bamba tekintete láttán gyomra emelkedésbe kezdett, majd gyorsan visszasüllyedt eredeti helyére. Megérintette a fiú papírszerű bőrét, majd enyhén megszorította kezét, hogy felnézzen rá.

– Elfelejtetted mit kell ilyenkor mondani, igaz? – kérdezte Mara minden együttérzését elő véve.

– Nem csak elfelejtettem – masszírozta orrnyergét –, azt sem tudom, hogyan kell ilyenkor reagálni.

Próbált kézenfekvő válasz találni a kijelentésére. Megdöbbentette, hogy a kegyetlenség ilyen mélyre gyömöszölte őt. Az odáig rendben lett volna, ha nem akar reagálni, de a fiú képtelen volt bármiféle emberi reakciót mutatni. Unottsága megsérthette volna Marát, de ő csak két kezébe vette a fiú arcát, s edukált hangon megszólalt:

– Ilyenkor azt szokták mondani, részvétem, vagy sajnálom, ha még meg is akarod nyugtatni a gyászolót, akkor mondhatod még, hogy az illető biztosan fentről tekint rád, biztosan boldog a mennyben, vagy az angyalok vigyáznak rá.

A fiú keze a lány combjára vándorolt, mire elkapta a vágy andalító érzése.

– Részvétem, Mara. Biztos vagyok benne, boldog odafent.

Mara szerint inkább szomorú volt tettei miatt. Majdnem hozzáment egy vámpírhoz, ráadásul egy vámpírral töltötte az éjszakáját, anyukája nagyot csalódott benne.

– Miért nem tudsz így viselkedni a nap minden percében?

– Itt engem inkább az foglalkoztat, miért viselkedek veled így, amikor ez a magatartás áll tőlem a legtávolabb.

Egyikőjük sem válaszolt. Mind a ketten tudták, legalábbis sejtették legbelül, hogy a lány valamit elindított. Az olvadást. Lenézett combjára, ahol továbbra is a fiú keze takarta vékony testrészét. Képtelen volt azt mondani, hagyja őt békén. Hagyta, hogy lágy mozdulatokkal fel-alá simítsa combját, majd egyre beljebb menjen, ahol körkörös mozdulatokkal a belső combját vette birtokba.

Boldoggá akarta tenni a lányt. És mivel más nem volt a birtokában, ezért olyan dologhoz folyamodott, mely biztos okoz néhány boldog pillanatot a lánynak: a vágyat.

– Mit csinálsz? – nyögte Mara.

– Próbállak nyugtatni.

– Tapizol...

– Nyugtatlak.

– Meg ne sértődj, de ezt hívják tapizásnak, ezzel nem megnyugtatsz, hanem ideges leszek tőle... nagyon feszült...

– Azt hittem a feszült helyett mást mondasz, mondjuk... izgató? – búgta Mara fülébe, mire a lány teljesen elvesztette a kontrollt maga felett. Lehunyta szemeit, száját apró résben kitárta és elmerült a szenvedély szédületében.

Csillagokat látott maga körül, amik szentjánosbogarak fényeivel fokozták a benne gyűlő örömmámort. A két combja közötti melegség fokozatosan vált kellemetlenből kellemes melegséggé. A vágy émelyítő illata közrefogta a szobát. Mara alig hallhatóan felnyögött.

Caius kuncogva emelkedett fel, és puszilta meg a lány homlokát, majd visszaereszkedett térdére, feltolta a lány szoknyáját a dereka magasságáig, aztán mind a két belső combjára illékony puszit nyomott. A lány elkáromkodta magát, és visszairányította Caius fejét két combja magasságáig.

Beakasztotta két ujját Mara alsóneműjébe, majd óvatos mozdulatokkal félretolta azt, szabad utat biztosítva szájának. A lány száján egy hang sem jött ki, mikor megérezte a fiú nyelvét erogén zónájában. Eltűnt körülötte a tér, csak maga volt egyes egymagában a fiúval egy sötétségbe burkolózó helyen. Elveszett ítélő képessége kívülről figyelte Mara görcsbe tekeredett testét. Szorosan magához húzta a fiút, két lábával átkulcsolta nyakát, majd a halk kéj utat tört vágyakozó testében.

– Nekem végem – nyöszörögte.

– Igen? – szaladt fel mind a két szemöldöke. – Pedig még el sem kezdtem, akkor úgy tűnik én itt be is fejeztem – incselkedett tovább.

– Ne! – húzta vissza magához. – Fejezd be, amit elkezdtél! – parancsolt rá.

– Ezer örömmel! – vigyorgott. Apró mozdulatokkal hámozta le Maráról a fehérneműt. Megpuszilta arcát, és szája tovább kereste az utat nyaka felé, míg ujjai lent megtalálták Mara pillanatnyi boldogságához vezető utat. Szabad kezével körbefogta vékony derekát, hogy jobban magára vonja a lány gyönyörtől reszkető testét. Egy apró csókot lehelt nyakára, de a lány abban a pillanatban elkapta onnan nyakát. Aggódó vörös íriszeibe nézett:

– Ott ne, kérlek! – támasztotta homlokát a fiúéhoz.

Caius nem jegyezte meg, biztosan Carlisle miatt van. Biztos volt ebben a feltevésében, és ha megemlítette volna, akkor Mara észbe kap és véget vet ennek a magával ragadó érzésnek.

Mara ajkai a fiú ajkait akarták, ám mikor odatévedt határozottan megcsóválta fejét. Szőke tincsei a hajába omlottak, s Marát most emlékeztette legjobban egy földre szállt angyalra.

Mara belső szervei keringőből tangóba váltottak át, mikor a fiú ujjai rohamosan gyorsítottak. A vakító fehérségben milliárdnyi fekete folt egyre közelebb került látóterében, s hamarosan a foltok tűzijátékként robbannak majd ki belőle. Görcsösen szorította a takaróját, az idő múlásával körmei átvájták a textilt, s csak a nyögései akadályozták meg, hogy idő előtt vége legyen gyönyörének.

Beletúrt a fiú szőkén aranyló selymes hajába, mire ő fejét elvesztve ledöntötte a lányt az ágyra, felé kerekedve folytatta a lány testének feloldását. Egyik keze szakadatlanul lent dolgozott, addig másik kezével Mara testének minden pontját végigsimította, a teljesen tiszta érzést akadályozta a lány ruhája, így próbálva nem széttépni azt, leszedte róla. Ujj végei elektrosokként érintették bőrét, bárhol érintette, a félhomályban, Mara bőre bizseregni kezdett és elöntötte őt az állandó őrület. Ahogy a fiú keze a bőrén mozgott, ujjai lent ostromolták, a teste átmenetileg bénulttá vált, elméje képtelenné vált gondolkodik, lehetetlenné tette Mara számára, hogy átlássa tettét.

Újabb ujja követte a másik két ujját. Mara félig nyitott szemmel nézte, ahogyan ügyködik testén. A ki és be csusszanó ujjak Marát egyre jobban feszítették, a benne keletkezett homályt átváltotta az éjszakai sötétség, majd kéjes hangorkánja után elhalkult, hogy érezze a megunhatatlan érzést. 

A kintről becsorgó emberi zajok; a nevetés, káromkodások és a részeg emberek énekei Mara füleiben felerősödtek, már-már ritmusos dobolássá mélyültek, míg egy pillanat múlva teste megfeszült.

Teste kikapcsolt, átadta magát a következő másodperceknek. A tűzijátékok szüntelenül robbantak testében, gerince ívbe feszült, majd egy hangos nyögés kíséretében visszasüllyedt az ágyba.

Remegett, mikor visszavette magára ruháját, fehérneműjét, elméjét a színtiszta szürke homály fedte, s csak nagyon nehezen ocsúdott fel az előző pár perc esete alól, lábait csak ímmel-ámmal érezte a bizsergéstől.

Kapkodta a levegőt, mivel az utóhullámok még mindig játszadoztak testével. Caius mosolyogva vette tudomásul, boldog pillanatokat okozott a lánynak.

– Mindig ilyen rövid ideig bírtad? – ugratta a lányt.

– Pofátlan! – nyújtotta rá Mara a nyelvét.

– Három és fél perc...

– Idióta!

– Az összes seggfej jelzővel illetni fogsz?

– Pöcsfej!

Caius elmosolyodott, majd az ágyon fekvő Mara felé hajolt.

– Miért nem akartad, hogy megcsókoljalak? – kérdezte érdeklődő tekintettel a lány.

A fiú kétszer is meggondolta, válaszoljon-e a lány kérdésére, és ha válaszol, akkor elmondja-e az igazságot. Megsimította Mara kézfejét, és elmondta az egyik legféltettebb titkát:

– A szám elég sok embert ölt már meg, nem érdemled meg, hogy a mocskos szám a te ártatlan szádhoz érjen.

– Nem lenne ezzel gond... Még van időd változni, igyál állati eredetű vért, Aro nekem is engedi.

Mióta ideköltözött Volterrába külön neki állatvért hoztak. S az ő kérésére sosem tartózkodott ott, amikor a többiek embereket ölnek a vér miatt. Mindig elment Volterrán belül – természetesen kísérettel – egy nyugodt helyre, ahol nem létezett más csak az emberek. Tehetetlen volt, pedig bármit megtett volna azért, hogy segítsen azoknak az embereknek, akik a Volturi étlapjára kerültek. Azonban bármit tett, vagy mondott fenyegetés követte: Ha legközelebb megszólal gyerekek lesznek az áldozatok. Ezt az egyet csodálta a Volturiban: mindig a legsebezhetőbb ponton kínozták, főleg Caius, ám ezekben a pillanatokban mégsem neheztelt rá. Miközben a fiú ujjai elmerültek Marában felszínre tört belőle valami, a kisfiú, aki régen kedvesen játszott barátaival.

– Változni? – szólalt meg egy idő után. – Én nem Carlisle vagyok! De ha változtatnék is... A sok kimondott ítélet, amik a számból hangzottak el azok nem változnak, azok velem maradnak.

– Kegyetlennek mutatkozol, de nem az vagy. Csak egy fiú, akit régen, emberként valaki megbántott, s vámpírként kegyetlen akar lenni, ezzel megmutatva magának és talán a világnak, hogy gyengesége a múlté. Tudom milyen ez, azért hagytam hátra Franciaországot, hogy Amerikában erősnek látszódjak... Erre a második héten Carlisle-nak kellett megmenteni a fagyhaláltól és az elvérzéstől... Nem úgy sültek el a terveim, ahogyan én azt gondoltam.

– Hiányzik?

Gondolatban fejét csóválva nevetett. Különlegesnek volt, hogy félszavakból megértik egymást.

– Ha álmodhatnék ő lenne álmaim főszereplője. Ha sírhatnék kisírnám a szerelmet, amit iránta éreztem. A szívem jóformán érte vert, ő volt az ok, amiért újra boldog lettem. Egy senkinek éreztem magam a háború alatt, aztán jött ő... még a nevét sem tudom kimondani... És a szerelme által nagyszerűvé váltam. Rám talált a szerelem, tragédiák közepette. És soha többet nem láthatom azt, aki megmutatta nekem a szerelem valós szépségeit... – mondta szaggatottan.

– Ígérj meg nekem valamit! – tette Mara hasára kezét. – Aro megbízna benned, ha nem húznád ki állandóan a gyufát, kelleni fog neki pár hónap, de lát benned valamit, talán egy mentoráltat. Szóval engedelmeskedj, nehéz, de ha újra szeretnéd őket látni, akkor tedd meg.

– Miért? – emelte fel párnába süppedt fejét.

– Ha Aro a kegyeibe zár, akkor onnan csak kérnem kell és oda jössz velem, ahova akarsz. Elviszlek New Yorkba. Kitalálom, hogyan, de ott maradhatsz, vele.

– Megtennéd? – nézett sóvárogva a fiúra.

– Hazudtál értem, amikor kutya számba sem vettelek. Ez a legkevesebb.

Mara gondolataiba csak most értek el az előbb tett meggondolatlan cselekedetei. Hagyta, Caius olyat csináljon vele, amit vőlegények engedhetett volna csak meg. Az előbb még a nyári napsugarak szikrázásával ragyogó arca azonnal eltorzult, beszívta alsó ajkát, meggátolva ezzel egy hangos, csalódott nyögés kibukását. Visszahanyatlott ágyára, majd két kezével takarta arcát.

– Miért hagytad, hogy hozzád érjek? – Caius hangjából sejteni lehetett, tudja, mi baja Marának.

– Miért akartál hozzám érni?

– Kérdésre nem válaszolunk kérdéssel...

– Össze vagyok zavarodva. Az érintéseid... olyanok, mint az övéi... Te jó ég! Megcsaltam őt!

– Szoros értelemben nem, csak az ujjaim jártak benned. Az még nem számít megcsalásnak. A nőgyógyásznál is kutatnak a vaginádba. Ja, bocs, neked olyan helyekre nem kellett járnod, volt egy magán nőgyógyászod a szerelmed személyében – heccelte a lányt.

– Fúj! Ő csak ügyeleti orvos volt... – grimaszolt.

– Sajnálom, nem kellett volna... Össze vagy törve... csak boldognak akartalak látni.

– Ne – csóválta meg a fejét –, nem tettél semmi rosszat, inkább egy pillanatra boldog lettem. És ezt köszönöm.

Senki nem tudta megmondani meddig nézték egymást néma csendben. Ezen a napon a gonoszról kiderült, mégsem annyira gonosz, s Marát egy kicsit felvidította. Bánkódott azért, amit művelt, de a repedés a szívén nem engedte, hogy ezért is szomorkodjon, így inkább próbálta elfelejteni infantilis tettét. Míg feküdt, addig Caius keze mentőövként csimpaszkodott a lány kezébe. Soha senki nem tett még ennyire nagy dolgot érte, s ez volt fordulópontja, ahol kezdte úgy látni a világot, ahogyan Mara. Jóllehet hatvan évet kellett rá várni, hogy végleg megenyhüljön és átálljon a helyes oldalra, de már itt elkezdődött a változás, melyben pesszimistaként nem hitt.

Felix esett be az ajtón. Mara lesöpörte a fiú kezét sajátjáról, majd kecsesen felállt.

– A Mester hivatott, negyedóra múlva vár – vetette oda a férfi, következő mondatait Caiusnak intézte. – Téged meg már mindenhol keresett. – Ezzel kifordult az ajtón.

Mara és Caius apró biccentéssel köszöntek el egymástól, de mielőtt egyedül maradhatott volna Caius visszaszólt az ajtóból:

– Manipulálni tudok szinte mindent, ami magamon van. Az érzéseimet, gondolataimat. Ebben a mentális pajzsom van segítségül, azt mutatja, amit én szeretném, hogy a többiek lássanak. Egyedül azt nem tudom kikerülni, hogy te lásd mikor mondok igazat vagy mikor nem.

– Ez ilyen baráti titok? Barátok lettünk?

– Nem, szó sem lehet róla. Az itt történt eseményeket felejtsd el. Ne akarj velem jóba lenni, nem éri meg. Engem a kegyetlenség éltet, az, hogy látom az embereket szenvedni. Ez nem neked való. Kerülj nagy ívben, de ha valaki bánt szólj, és teszek róla, hogy soha ne menjen a közeledbe.

Egyedül maradt a szobában. Elárulva érezte magát, mindezek ellenére megértette a fiút. Keserédes napot hagyott maga mögött, nem is sejtve, ezen a napon előtör belőle a démon, mely megszállta testét a pokolban.

***

Döbbenten állt a három férfi előtt. Negyedórája jött le, tíz perce dermedten nézte a síró lány elvörösödött arcát és a mellette lévő elegánsan felöltözött férfit. Normális párnak tűnhettek, de ez csak a látszat mesterfoka volt. A férfi vámpír volt, míg a lány halandó ember. És ez bizony súlyos bűn a vámpírvilágban, amiért kivégzés is járhat.

A lány kisírt arca ugyanolyan vörösségbe öltözött, mint fürtös haja, gyönyörű smaragdzöld ruhát viselt, bár teljesen átizzadta. A homlokán gyöngyöző izzadságcseppek és könnyek eláztatták tökéletes arcát. Tehetetlenül kapaszkodott a férfi karjába. Arany szemei voltak, mézaranyan göndörödő fürtjei összehangban voltak tágra meresztett szemeivel. Vámpír létére érzelmekkel túlfűtve könyörgött Marának. Annak a Marának, akinek a Volturi egy parancsot adott. Élete első jelentősebb parancsát kapta, s tán a legbrutálisabbat is:

Ölje meg őket.

Neki kellett volna megölnie ezt a két élőlényt, akik feltétel nélkül szerették egymást, s ez vezetett idáig; a vesztükhöz.

A szerelem annyira tud ártani, mint amennyit használni, pontosan olyan, mint a drog. Használ egy darabig, s megszűnnek az irdatlanul szúró fájdalmak, legyen szó fizikai vagy mentális fájdalomról. Aztán szépen lassan elkezdi felemészteni az embert, már nem képes semmire sem gondolni, csakis a feloldozást jelentő bűnös anyagra. És mind a kettőnél a kegyetlen beismerés a vége: Mégsem volt valódi az érzés.

Mara reszketett, megrészegítette őt a félelem, a körülötte lévő Volturi gárdája hatalmas pacáknak tűntek elhomályosodott látása révén. Mellkasa egyenletlenül ereszkedett és süllyedt, sípóló légzését a gárda gúnyos mosollyal fogadta. Mindennapossá váltak a Marát megszégyenítő megjegyzések, de most, ha egy is elhangzott Caius lepisszegte.

– Nem ölöm meg őket! Van más lehetőség is, például változtasd át a lányt! A törvény úgy szól, hogy meghal az illető, vagy átváltozik.

Hitetlenül reménykedett benne, Aro csak meg akarja őt leckéztetni a reggel történt incidensért, és meg szeretne róla győződni, Mara érti a törvényeket. 

Mégis, hogy lenne képes lenne megölni az ártalmatlan gerlepárt? Világ életében orvos akart lenni, hogy mentse az embereket a halál torkából, momentán viszont éppen a halálba kellene őket küldenie.

– Ne vitatkozz – szólt nyugtatóan Caius.

Még mindig érezte a bizsergést két combja között, amit ez a fiú okozott neki. Amikor a jó oldalát mutatta és megosztotta vele gondját-baját.

Ezen a széken már a gonosz lelke irányította. Ám tudta, miért kérte Caius az előbb olyan nyájasan. Ha nem szegül ellen előbb hazatérhet családjához, de ez sem nyugtatta meg. Ha kell itt marad, és itt posztul el ebben a fertőnek számító vámpírszörnyekkel, de nem öli meg e két ártatlan lényt.

– Nem ölöm meg őket! – ismételte mondatát, miközben dobbantott lábával. Behunyta szemeit, mert úgy érezte szemeivel ketté tépne minden jelenlévőt.

Felforrósodott benne valami, mintha egy meleg fürdőt vett volna. Későn vette le azt a bizonyos edényt a tűzhelyről, amiben az emlékeit tartotta. Késő volt... kifutott a harag belőle. Haragját lehetetlen lett volna meggátolni akármivel is. Túl sokáig emésztette a benne lévő harag szikráit, s az utolsó csepp a pohárban ez a kivégzés volt.

A harag szikrái lángcsóvába csaptak át és begyújtottak testében, hogy ezzel előjöjjön szörnyűséges ereje. A suttogás körülötte felerősödött, s még pár Istenem és Jézusom is elhangzott. Teste irányította magát, agya és szíve megpihenve figyelték a felszínre törő erőt. Először csak pár lökés hullám csapta meg őt és a többieket. Erőteljes lökések voltak, amik még egy vámpírt is könnyen leteríthetett volna. Aztán az ocsmány képek megsárgult zsinórjai elszakadtak, s nagy hangzavarral a kőpadlóra zuhantak.

A latin felirat a csarnok homlokzatán megrepedezett, a malum (gonosz) felirat kiszakadt a homlokzatból és egyenesen lábai elé csapódtak, tönkretéve a kövezetet. Haragja nőttön csak nőtt, mire ereje még hatalmasabbra és pusztítóbbra kovácsolódott.

Nem ő irányította testét, hanem a teste őt, és ezzel teljesen meg volt elégedve. Felforrósodott testében, mintha más valaki is motoszkált volna, egy idegen lény, mely gonoszan megkeseríti vámpír életét.

Ökölbe szorította kezeit, amivel ereje tovább fokozódott, míg egy hangos sikítás jelezte, valaki megsérült. Sorban követték a halálsikolyok. A távozó erő testét a földre vitte; térdre rogyva fejezte be démoni mészárlását.

Zihálva vette tudomásul, hogy a földre került, illetve, hogy kőhalomban áll körülötte a latin mondás. Felnézett a három vezetőre, akik Mara háta mögötti részt bámulták esetlenül. Caius a szájához kapta kezét és elmormolt egy irdatlan hosszú káromkodást, míg Marcus most az egyszer mutatott némi érzelmet; döbbenetet.

– Mara... lenyugodtál? – állt fel a székéről Aro, majd feltartott kezekkel a lányhoz sétált. Félt, a lány újabb, s intenzívebb haragra gerjed, de jobban foglalkoztatta igézően félelmetes démoni szeme.

– Igen – motyogta. – Sokkal felszabadultabbnak érzem magam.

– Tudod mit tettél?

– Behunytam a szemeimet és ökölbe szorítottam kezeimet. Miért olyan nagy gond?

– Azért, mert ennél több történt – válaszolta a férfi, egy határozott mozdulattal hátra fordította a lányt.

Újra lerogyott a padlóra, s sikítása az egész épületet beterítette.

– Mit tettem? Jézusom, mit tettem!? – Mara sikításon kívül nem tehetett semmit, csak foghatta fejét, téphette kócos haját, hallgathatta a döbbent megjegyzéseket, és nézhette a pusztítást, amit maga mögött tett.

A Volturi gárdájának nagy része kitekeredetten meredt a semmibe, vagy csak egy kis hamu kupac maradt utánuk. A feladatát végrehajtotta; a lány és a vámpír fiú holtan, egymás kezét fogva meredtek a repedt mennyezetre. A lány testét fél méteres sugarú körben vér borította. A vér a padló repedésein elkúszott egyenesen Mara lábai elé, ahol megállt és addig vándorolt, míg a repedésekből egy kört formálva körbevette Mara megrogyott testét.

A görcsösen összefűzött kezeket bámulta. A többi halott vámpír semmibe sem vette, egyedül a két ártatlan lélek érdekelte.

Szédelegve állt fel és fordult Arohoz, meg kellett tudnia az igazságot.

– Mi vagyok? – kérdezte.

– Vámpír, aki visszajött a pokolból és hozott magával egy képességet.

– Kinek a képességét?

– Egy démonét, ami megszállta a lelkedet halálodkor, hogy kedvére kínozhasson.

– Van bennem egy démon? – rezzent össze.

– Nem. Az meghalt, a vámpír méreg miatt, de az ereje benned maradt.

– Szóval... nem vagyok teljesen vámpír...

– Pontosan, voltaképpen félig démon vagy.

•••

Halihó! 👋🏻 ez egy kicsit hosszabb rész lett a többinél, ennek ellenére remélem élveztétek! 😁💕