𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓒𝓪𝓵𝓾𝓶 𝓢𝓬𝓸𝓽𝓽 - 𝓨𝓸𝓾 𝓪𝓻𝓮 𝓽𝓱𝓮 𝓻𝓮𝓪𝓼𝓸𝓷

Mara fejét leszegve lépett be a házba, majd miután megtudta merre találja a fürdőt se szó se beszéd magára zárta annak ajtaját, és megengedte a zuhany vizét. Legnagyobb problémája nem az volt, hogy mocskos, vizes, s az összes létező sár rátapadt, hanem volt szerelme úgy ért hozzá, ahogyan a régmúlt szépségeiben. Ahogy Carlisle fogta, ott abban a pillanatban úgy érezte, megbocsátana a férfinek mindent, még azt is, hogy önző módon más lánynál találta meg a szerelem boldogságát, míg Mara azon ügyködött, hogy csak egy pillanatra meg tudjon szabadulni a Volturitól, hogy meglátogassa a családját, mely halottnak hitte, és amikor végre kimozdulhatott Volterrából azzal kellett szembesülnie, hogy Carlisle már mást szeret, s Mara sejtette, jobban, mint őt bármikor is szerette.

Levette sártól összeragadt ruháját, és beállt a forró víz alá. A víz hangosan csobogott, lefolyt jéghideg testére, ahol a víz jórésze gőzölögve beterítette a zuhanykabint. A kelleténél jóval több tusfürdőt nyomott ki a flakonból, majd bedörzsölte bőrébe, hogy ezzel lemossa a sár és Carlisle érintése utáni nyomokat. Utóbbit akarta a leggyorsabban leszedni magáról, hiszen még mindig érezte Carlisle érintésének hatásait magán. Erőteljesen sikálta, szinte már-már levakarta sziklaszerű bőrét csuklójairól és homlokáról. Fel-fel szisszent egy idő után, ám nem foglalkozott a magának okozott csípősen égető fájdalommal, így legalább megszabadult azoktól az érintések emlékeitől.

A vékonyan kecses ujjak, amik körbe fogták csuklóit egyszerűen nem távoztak fejéből. Carlisle nyugtalan közelsége szívére orvosságként hatott, s közel volt hozzá, hogy milliónyi parányi darabra szaggatott szíve újra gyógyulást mutasson. Aztán ott volt a homlokcsók, melytől végleg a kétségbeesés gödrébe esett, ahonnan már nem volt kiút. Tudatára ébredt, s készségesen ment volna vissza a Volturihoz, annak érdekébe, hogy kivégezzék, mert ez a felismerés annyira bosszantotta, hogy bármit megtett volna, csak ne kelljen ezzel a gondolattal tovább élnie. Ugyanis rájött, egykori szerelmét nemhogy ugyanannyira, de talán még jobban is szereti, mint bármikor. Szerelmes volt egy olyan vámpírba, akinek nem csak felesége volt, hanem ráadásként volt vőlegénye.

A gondolattól vak feketeség lett úrrá agyán, s eldöntötte, hogy nem marad tovább, nem bírta nézni, ahogyan Carlisle mást szeret, Edward gyűlölködve nézi minden egyes jelentéktelen mozdulatát. Mi több Rosalie Hale erősen kételkedett Mara jószándékában, váltig hitte, azért van itt, mert meg akarja törni családi idillüket, és Esme helyébe akar lépni, holott Mara minden önmegtartóztatását arra szentelte, hogy ne szólja el magát, s ne törjön meg az a bizonyos családi harmónia.

Mihelyt átfutott az agyán a terv, hogyan hagyja el ezt a helyet kopogtattak az ajtón. Apró, gyors kopogások voltak, s nyomban rájött, ki lehet váratlan látogatója. Átkozta a napot, amiért nem jutott eszébe időben, hogy ebben a lakásban van egy jövőbelátó vámpír.

Elzárta a vizet, majd fújtatva csavart teste köré egy fehér törölközőt, aztán fanyalogva kitárta a fürdőszoba ajtaját. Az ajtóban a picike lány állt. Alice szája hamisan mosolygott a vele körülbelül egymagasságú Marára. Mara megrebegtette szempilláit, hátha kiszed valamit a Cullenék legkedvesebb tagjából, ám ő csak látványosan nézte tovább. Alice háta mögött Cullenék ereje, Emmett sétált el, s ő sem titkolta mennyire látja csinosnak Marát. Szó szerint neki ment az előtte lévő falnak, megrázta fejét, hogy utána a szégyentől zavartan elindulhasson onnan.

„Na, ha ezt a barátnője megtudja, engem végleg megutál..." ­gondolta, miközben beljebb húzta Alice-t az az elhagyatott előtérből.

– Közelről még gyönyörűbb vagy! – szólalt meg végül Alice.

Mara a plafonnak emelte a tekintetét a megjegyzése után.

Utálta ezt a szót.

Gyönyörű.

Gyönyörű a naplemente, egy kert telis-tele virágzó, vagy bimbózó virágokkal. Gyönyörű a titokzatos kietlen éjszaka csillagos ege, mely olyan nagy, mégis oly csekély információk vannak róluk. De ő nem gyönyörű, kívül persze vámpíri szépsége vitathatatlan volt, ám senki sem láthatott bele sötét lelkében, mely bekebelezné az összes létező embert a világon.

– Minden Cullennek ez az első véleménye rólam!? – grimaszolt, majd ráült a dupla mosdó törtfehér szekrényére.

– Hoztam ruhát – nyújtotta át az említett kék pólót és egy fekete farmert –, gondoltam nem akarsz visszaöltözni a sáros ruhádba. – Mara vonakodva elvette a lánytól a két ruhadarabot.

Marából majdnem kibukott, hogy inkább lenne sáros ruhában, csak ne érezné még mindig Carlisle-t magán, de mielőtt bármit is mondhatott volna Alice újra beszédbe fogott:

– Ne menj el, kérlek! Szükségünk van rád. Nélküled esélyünk sincs... – hangja vidám csicsergésből, az aggódástól rekedtes károgásba fordult át, s bármennyire is próbált elhúzódni Alice ölelésétől, a lány hajthatatlan volt. Megölelte Marát, és többször belesúgta ugyanazt a mondatot a fülébe. Haloványan átkarolta Alice nyakát, és várta mikor szakad meg a lány érzelgős perce.

Minél előbb, minél távolabb akart menekülni ettől a családtól, hiszen egyszerre mérgezték és gyógyították lelkét, és ahogyan Alice-t ölelte őt a kétségbeesés minden érzésével megsajnálta őt. Túlságosan fájt eszmélése Carlisle-al kapcsolatban, de ígéretet tett, és ő azt soha semmilyen körülmények között nem szegte meg, leszámítva azt, hogy nem árulja el a Volturit, azt bizony megtette, és ha azt a klánja megtudja elbúcsúzhat a fejétől, amit mindenki gyönyörűnek tartott.

Ha már meg kell halnia, akkor olyanokért akart meghalni, akik rászolgáltak, s bármennyire fájt beismernie, de Carlisle-ért és Edwardért bármikor zokszó nélkül meghalna, ha ezen múlna életük.

Meghalni csak azokért érdemes, akik rászolgáltak.

És a picsába is, Edward és Carlisle abban a három évben kiérdemelték!

– El fognak futni, ha megtapasztalják valódi erőmet – sóhajtotta, majd gyengéden eltolta magát Alice-tól.

– Ó, én inkább csodálom. Meg kell hagyni félelmetes erővel bírsz, de ez a fajta képesség nálad van a legnagyobb biztonságban.

Szívesen megkérdezte volna mit látott a jövőben, de elvette ötletét. Visszataszító erejéről nem hallott szívesen, főleg számára idegen embertől nem. Mikor külső szemlélőként meséltek démoni képességéről néha úgy érezte, mintha meztelenre vetkőztetnék ezer ember előtt egy hivatalos találkozón.

– Ezzel vitatkoznék... – motyogta alig hallhatóan. Nem említette meg, hogy ezzel az erejével ártatlan vámpírokat is megölt, pusztán csak mert felkapta a vizet, vagy véletlenül felszínre tört démoni ereje. Tehát mindent hitt magáról, de azt nem, hogy ez az erő nála van a legnagyobb biztonságban.

– Maradsz? – kérdezte reménnyel teli arccal Alice.

Mara Alice sugárzó arca láttán lehetetlennek tartotta a nemleges választ. Ő volt az egyetlen, aki szóba állt vele, míg a többiek lenézték mivolta miatt.

– Van más választásom? Most már tök mindegy, a Volturi hol öl meg... Forksban, vagy valahol keletebben... édes mindegy.

Alice szökdécselve hagyta el a fürdőt. Mara megkönnyebbült a nyugalom csendes hangjai által.

Felvette újonnan szerzett ruháit, melyek kifogástalanul passzoltak testéhez; a póló annyira volt bő amennyire kellett, a szűkszárú farmer pedig pont ott emelte ki Mara nőies testrészeit, ahol kellett.

Kinyitotta az ajtót, aztán a jobb oldalon lévő konyhához igyekezett. Remélte, talál ott valakit, mert idegességében meg sem kérdezte, hol vannak a többiek, és azt sem, kik vannak még itt azokon kívül, akiket keresett fel.

Szegény lánynak ez a elővigyázatlansága hamarosan kínos kalamajkát fog okozni.

Nem érezte, hogy ebbe a házba tartozna, olyan érzése volt, mintha a ház erejét megfeszítve ki akarná túrni innen. Idegenen hatottak a csupasz lépései a faburkolaton, s a túl sok letisztult tárgyak, falak, bútorok valahogyan bomlasztották Mara ördöginek hitt lelkét. Az itt lakó két vámpírt teljesen másként ismerte meg. Ezek a színek, a ház komolysága nem Carlisle-t, s még csak nem is Edwardot tükrözték, sejtette, ez miatta van. Minden egyes szösszenetet el akartak felejteni halála után és a stílusok is ebbe a kukába került.

Keserű érzés járta át testét, miközben felfedezte a nappalit, melyben patyolat tisztaság uralkodott, minden a helyén volt, s talán ez volt az egyetlen egy dolog, amiért reménykedett, hogy Carlisle és Edward nem változott meg gyökeresen. A két vörös bársony kanapé, bár új volt, ám mégis arra a napra emlékeztette, amikor gyötrődve feküdt egy kanapén, hogy megmentője összevarja átszúrt, vérben ázó bőrét, aztán abban a new yorki lakásban lévő kanapén más is történt megszámlálhatatlan mennyiségben. Mara szája egyik oldalt mosolyra húzódott, míg a másik lekonyult az emléktől. Nosztalgiával töltötte el emlékezése, ennek ellenére mégis a múlhatatlan szomorúság lézengett körülötte.

Átvonszolta magát a nappalin, közben majdnem megbotlott a szürke szőnyegben, majd befordult jobbra, ahol szaglása szerint a konyha lehetett. Ekkor ütközött bele újból Carlisle-ba, ám most nem esett el. Dühítette, hogy ma már másodjára történik meg vele, hogy nem veszi észre Carlisle jelenlétét. Szemei villámokat szórtak, mikor belenézett a férfi szemébe.

– Kezdem azt hinni, direkt csinálod – morogta Mara, aztán szembetűnően kikerülte őt.

– Nincs ellenemre, hogy felfedezd a házat, de ha a többieket keresed, akkor az emeleten vannak.

Mara megtorpant, megalázott módon megpördült, hogy a másik irányban lévő emeletre vegye az irányt, anélkül, hogy két lépésnyire közelebb kelljen kerülnie a férfihez. A lépcsőnél megtette az első lépést, de a férfi hangja megakadályozta, hogy tovább sétáljon fel a többiekhez:

– Miért viselkedsz úgy, mintha nem is léteznék?

Szemei tágra nyíltak, miközben megforgott tengelye körül, hogy a férfi lesütött szemedbe nézzen.

– Ezt ugye most magadtól kérdezted, csak véletlenül kicsúszott azokon az édes ajkaidon?

A szájára csapott.

„Hát ezt aztán tényleg elbasztam!" szidta magát.

– Úgy látom az utolsó két szó, pedig a te édes ajkaidon csúszott ki – mérte végig a férfi.

Minden kétely nélkül flörtölt a lánnyal, s Mara ezt elkerekedett szemekkel vette tudomásul. Álla leesett és valahol a kanapé alá gurult.

– Ki felejtett el engem két év után? – kérdezte gondolkodást színelve. – Itt én kérhetném számon, hogy miért felejtettél el engem. Engem, aki hajlandó lett volna vámpírrá válni, csakis miattad, hogy együtt éljünk jó sokáig. Önző módon két év elég volt, hogy kihevert állítólagos halálomat. Tudod – nagyot nyelt, hogy a torkában keletkező gombóc eltűnjön. –, te nem is szerettél engem. Arra voltam jó, hogy a farkadat elrejtsd a vaginámba a hét összes napján.

Carlisle-on volt a sor, hogy szemét-száját eltátva a lányra meredjen aranyan izzó szemeivel.

– Ha ezt hiszed, akkor nagyon félreismertél.

– Igen, félreismertelek. Akit én ismertem az nem felejtett volna el, de ez, aki most velem szemben áll, ez elfelejtett, és egy cseppnyi megbánást sem mutat...

– Régen azt is láttad, amit saját szemeiddel nem láthattál. Úgy tűnik, a Volturinál eltöltött évek elvették ezt a képességed. Szerettelek, el sem tudod hinni mennyire.

Ó, mennyire fájt Marának az a rohadt múlt idő... Szerettelek. Mara szíve szúrni kezdett; a fájdalom nyilai erőszakosan szurkálták, s semmiképpen sem akarták békén hagyni. Szemeit lehunyta, szája széli arcizma megrándult, de makacsul nem hagyta, hogy felnyögjön, kieresztve ezzel a fájdalmat. Sarkon fordult, hogy egyenesen felmenjen, aztán Caius karjaiba omoljon. Ám előtte még visszafordult a férfihez. A lépcső tetején állt, Carlisle lent a földszinten. Mara a korlátba kapaszkodott, nehogy szíve fájdalma miatt leessen pontosan Carlisle nyakába. Mély levegőt vett, és gyötrelmektől túlfűtve megszólalt:

– Szerintem te nem is sejted mekkora fájdalmat okoztál nekem. – Ezzel eltűnt a szobába, ahol várta őt a következő szerencsétlen meglepetés.

Úgy ment be a szobába, hogy szemeit dörzsölte, így nem láthatta a vámpírt, akit Carlisle-pótlékként használt. Mikor kinyitotta szemeit nem is vette őt észre, de aztán meglátta társa undorodó arcát, aki éppen egy vállig érő, barna hajú férfit fürkészett gyilkos pillantásokkal.

A férfi keresztbe tett lábakkal és lazán összekulcsolt kezekkel ült. Mikor meglátta Marát rákacsintott. Mara kínjában felnyögött, oda sem nézett, csak szedte a lábait, hogy egy barna kanapén helyet tudjon foglalni Caius mellett, aztán átölelve a nyakát átvészelje Garrett jelenlétét.

– Mara Leroy – suttogta a férfi gőgös mosollyal az arcán, feltűnően benedvesítette alsó ajkait –, olyan kicsi ez a világ.

– Mi a faszt keresel itt? – nyögte Mara.

– Hát, őszintén? Carlisle jó barátja vagyok, így amikor hallottam a hírt jöttem segíteni.

– Carlisle barátja, mi? – nevetett kínjába Mara. Hallotta, ahogyan a háta mögötti ajtó nyílik, majd zárul, s tudta Carlisle hamarosan fültanúja lesz ennek a kínos beszélgetésnek. A férfi leült Edward és Jasper közé. Mara meglepetten tapasztalta, hogy egyáltalán nem kereste Esme-t a tekintetével, sokkal inkább az érdekelte, merre megy tovább Mara és Garrett beszélgetése.

– Ha elmondtam volna, soha nem lett volna annyi felejthetetlen éjszakánk – rántotta meg nyeglén a vállát.

Mara kezei ökölbe szorultak, s amikor érezte, hogy ereje feltörekvőben van felpattant a kanapéról, és vehemens léptekkel Garrett előtt termet. Mara pupillái kitágultak, s lassacskán elöntötte a feketeség szemeit.

– Nyugi, Cica, ha megölsz eggyel kevesebb ember a Volturival szemben – csitítgatta a lányt, mire még dühösebb lett, de igazat adott Garrettnek. Ebben a háborúban mindenkire szükség van, így dúlva-fúlva visszatrappolt előző helyére, s durcásan keresztbe fonta mega előtt a karját.

– Ha még egyszer Cicának hívsz levágom a farkadat, aztán ráragasztom az irdatlan nagy homlokodra, hogy úgy nézzél ki, mint egy ernyedt unikornis! – morogta.

Edward, Carlisle és Esme megbotránkozva hallgatták kirohanását. A többiek, viszont csak nevettek, még Rosalie sem rejtette véka alá mosolyát.

– Nem is nagy a homlokom... – motyogta Garrett homlokát dörzsölgetve. Számára a tökéletesség állt mindenek felett, így Mara beszólása a porba tiporta hatalmasra duzzadt önbizalmát. Már nem ült egyenesen, egészen összegörnyedt és kezeit a hasára helyezte.

– Megváltoztál, Mara... – jött egy oda nem illő megjegyzés Edward szájából.

– Valóban! – bólintott buzgón a lány. – Száz év a Volturinál megváltoztat.

– Kegyetlen vagy – állapította meg.

Mielőtt Mara válaszolhatott volna Garrett elébe vágott.

– Mara jó kislány, vagyis a való életben igen, az ágyban egy vadítóan szédítő boszorkány.

– Remek! Megtudtuk, hogy van egy másik expasija is, tovább léphetnénk? – kérdezte türelmetlenül Rosalie.

Mara is tovább akart lépni eme felettébb kínos pillanatokról, de előtte tisztázott egy-két dolgot:

– Garrett nem volt a pasim – ellenkezett–, ő csak segített átvészelni, hogy megszűnjenek a hajlamaim.

– Öngyilkossági hajlamai – tette hozzá Caius, mire Mara gyilkosan rámeredt.

Garrett volt az első, akivel intimebb kapcsolatot ápolt vámpírrá válása után. Mara nem bírt szabadulni a múlttól, és a feltörekvő ereje is tett arról, hogy mindent megtegyen azért, hogy a Volturi kivégezze. Rátett egy lapáttal az is, hogy az első években kegyetlensége sehol sem volt. Mikor meg kellett ölnie egy vámpírt napokig ki sem mozdult szobájából, csak meredt a falra, miközben arra gondolt, hogy volt családja milyen boldog is nélküle. Aztán Garrettet a Volturi elfogta egy meggondolatlan cselekedete után. A férfi meg akarta akadályozni, hogy egy férfi egy kislányt megerőszakoljon, s ez olyan rosszul sült el, hogy a molesztáló belehalt. Garrett szerencsétlenségére szemtanúk ezt mind látták. Mikor a Volturi elé vitték nem volt benne megbánás, tudta, megfog halni, de ott volt Mara, akinek ki kellett volna végeznie. Olyan meggyőzéssel beszélt Arohoz, hogy elengedte a férfit. Garrett hála jeléül azt ígérte, hogy Mara bármit kérhet, ő betartja. Mara pedig nem kért mást, minthogy szabadítsa fel volt szerelme alól. Soha nem voltak egymásnak többek, mint barátok, de mégis ez a férfi segítette ki Marát súlyos lelki betegség alól. Azonban arról fogalma sem volt, hogy Garrett Carlisle egyik barátja.

– Mikor akartál öngyilkos lenni? – fordult Carlisle a lány felé.

A férfi szemeiben a mindig ott lévő csillogás kialudt Caius kijelentése után. Mara soha nem látta még ilyen idegesnek őt; a megdöbbenés elhomályosította vonásait, mintha néhány másodperc alatt harminc évet öregedett volna. Mara szégyenkezve szorította Caius kezét, míg próbált értelmes választ kinyögni, anélkül, hogy magabiztos hangja ne halljon el félúton és ne legyen hangjából nyafogás.

– 1921 március tizenhetedikétől nap, mint nap megfordult a fejében. Csodállak, Carlisle, soha senki nem volt képes összetörni így őt, de neked sikerült, szóval gratulálok! – Caius hangja éles késként szelték át a fagyos levegőt, melyek egyenesen szíven találták a férfit.

Mara szemei előtt a sárga falak egyre szűkösebbé váltak, úgy érezte összenyomja az a temérdek mennyiségű esemény, amik a mai napon történtek vele. Carlisle arcán a felismerés derengett; a dátum, melyet a szívébe zárt, majd eldobta annak kulcsát. Ez volt az a nap, amikor teljesen belehabarodott mostani feleségébe.

A további szívfacsaró részletektől szerencsére megkímélte őket a vérfarkasok jövetele, ugyanis a vérfarkasok időközben elmentek La Pushra, és csak most érkeztek vissza. Öt vérfarkast érzett, akiknek illatát bárhol felismerte volna. Már csak Bella és lánya hiányzott a találkozóról, s Mara gondolta, miatta és társa miatt nincsenek itt. A Cullenék és a két volt volturis között labilis volt a bizalom, s ezen az sem segítetett, hogy egykor Edward és Carlisle egy fedél alatt éltek Marával. Féloldalas mosolyra húzódott a szája, mikor meghallotta Leah hangját, amit mindig is próbált mélyíteni, de sosem járt sikerrel. Mara felállt, kisimította a láthatatlan gyűrődéseket ruhájából, és az ajtó felé fordul.

– Mara, szerintem ülj le. Leah nem a legnyugodtabb alakváltó – figyelmeztette kedvesen Esme.

– Én meg nem a legnyugodtabb vámpír – mosolygott szélesen.

– És mivel hasonló természetük van és lányok, ebből csak egy dolog sülhet ki – folytatta Kate.

– Legjobb barátnők lesznek – lépett be az ajtón Leah. Leah vállig érő kávé színű haja pattogott miközben tiniket meghazudtolóan ugrált örömében. Leah morcos természete azonnal elhalványodott, mikor Marával volt, bár Mara vámpír volt, így is természetes tökéletességgel értették meg egymást.

Mara a másodperc tört része alatt ugrott a vérfarkas lány nyakába, két lábbal átfűzte Leah csípőjét, és arcon puszilta. Örömteli visongásuk beterítette a nagy szobát. Mara máris elfelejtkezett az előbbi kínos, majd szívszaggatóba átfordult beszélgetésről.

– Honnan ismered? – szegezte Edward Marának a kérdést, miután a lány lemászott Leahról, és sorba végig ölelte Leah testvérét; Seth-et és Samet.

– Szerintem egyértelmű – válaszolta közömbösen, miután visszaült helyére –, sokat jártam La Pushra – sejtelmesen nézett Carlisle irányába, hiszen meg akarta tudni, vajon emlékszik-e még ígéretére, arra, hogy esküvőjük után idejönnek nászútra. A férfi lopva behunyta szemeit, és megcsóválta fejét, ezzel Mara rájött, a férfi legalább erre emlékszik. ­­– Samékkel pedig alakult egy szövetség.

– La Push – nézett Edward idegesen Marára. – Forkstól húsz percre van. Nehéz lett volna idetolni a képedet? Csak egy szóra, hogy mégis élsz. A családod voltunk.

– Sajnos – fűzte hozzá Mara. – És most a Volturit árultam el, csakis miattatok. A családomat. Semmi jogod nincs, ahhoz, hogy számon kérd rajtam ezt. Megvoltatok nélkülem, én is nélkületek. Tiszteletben tartottam a gondosan felépített családotok nyugalmát, ezért nem jöttem. Egyéb személyes kérdés?

Mindenki hallgatott. A szövetségesekre Mara szinte már-már ráparancsolt, hogy ha ilyesmiféle beszélgetésre kerül sor, akkor ne szólaljanak meg. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ő a jó oldalon áll, s vámpírok sokaságával van barátságban. Jobbnak látta, ha előre figyelmezteti őket a sokszor előjövő veszekedésre. Ráadásként titkon meg is akarta kímélni Edwardot és apját. Mara nagyon is jól tudta, ha Benjaminnak vagy Kate-nak szabad utat enged, akkor volt családjának nem lesznek boldog pillanatai.

– Sajnos a családod voltunk? És a Volturit nevezed családodnak? Hogy mondhatsz ilyet? Ha Carlisle nincs te meghaltál volna! – Edward hangja egyre hangosabban zengett a megfagyott levegőben. Ugyanígy vált Mara lelke is egyre fagyosabbá, és ha Caius nem érinti meg kezét biztosan olyat mondott volna, hogy még azt is megbánja, megszületett.

Mara néma maradt, elfáradt ebben a szócsatában, úgysem nyerhetett egyik fél sem. Ebben a csatában mind a két résztvevőnek megvoltak a maguk érvei, s senkiről nem volt elmondható, hogy nincs igazuk. És ahogyan Mara volt vőlegénye említette, Marát annyira elvakították a düh és csalódottság fényei, hogy nem látott a dolgok mögé, holott nem volt olyan egyszerű halála a két vámpírnak, ahogyan azt gondolta.

Hibázott Mara és a két vámpír is. Ebben a csatában nem voltak vesztesek vagy győztesek, csakis összetört, örökkön-örökké lyukacsos szívek fegyver nélküli viadalát kísérhette végig a többi vámpír. S ezek az apró összezördülések még több lyukat ütött a másik fél szívében. Néha még hang nélkül is bántották egymást. Mikor Mara Carlisle-ra nézett a lány szemeiben a játékos fény kialudt, borzasztó emlékképek foszlányai jelentek meg lelkiszemei előtt, s Carlisle ezt észrevette, még ha nem is mutatta ki. Aztán ott volt Edward; az egykori nevelőanyját kellett látni a kegyetlenebb verziójában. Az egyetlen egy oka, amiért szeretett volna háborúzni a Volturival az volt, hogy ő akarta a Volturi vezetőjét megszabadítani a fejétől, hiszen ő tette ilyenné Marát, s ezen képtelen volt túltenni magát.

– Hány vámpírt öltél meg? – kérdezett tovább Edward.

– Eleget, ahhoz, hogy a Volturi halálangyalának nevezzenek – felelte Mara. Szorosabban ölelte társát, legszívesebben belefészkelte volna magát testébe, megkímélve magát egy újabb kompromittáló csevejtől.

– Emlékszel rájuk?

– Minden egyes halálsikolyra és könyörgésre.

Az összes legyilkolt vámpír nevét a fejében tartotta. Lelkiismerete nem engedte, hogy megbékéljen tetteivel, napról napra újra és újra hangosabban, félelmetesebben csengtek fülében azok a sikolyok, könyörgések. Minden boldog pillanatai mögött ott voltak ezek az emlékek, ez volt az egyik oka, amiért sosem volt önfeledten vidám. Csodálkozott rajta, hogy nem bolondult még bele munkájába.

– Élvezted?

Mara arcizmai megrándultak. Nem ez volt az első eset, hogy álcája lehulló félbe került, de most érezte legjobban, nem bírja visszahelyezi magára kegyetlen, láthatatlan maszkját.

– Az összes pillanatát – válaszolta gyorsan, mielőtt valami sületlenség bukott volna ki a száján.

Tényleg élvezett egy-két kivégzést, de bármit megadott volna azért, hogy a legtöbbet kiverje a fejéből.

– Hatalmas csalódás vagy – köpte oda Marának. – Hol van az a Mara, aki mindenkivel kedves volt? Akit mindenki szeretett?

Várta, hátha Carlisle megdorgálja Edwardot eme kijelentése okán, de a férfi néma maradt. Mara pedig tudta, a férfi is nagyot csalódott benne.

– Meghalt 1919 április hatodikán.

– Kimegyek és szívok egy kis friss levegőt – jelentette be Edward, majd kiment a szobából. Olyan erősen csapta be maga után az ajtót, hogy a nagy ablak beleremegett. Mara szíve pedig kettéhasadt. Újra. Fájdalmasabban. Nem szeretett volna dráma királylányt játszani a többi Cullen előtt. Félt, azt hinnék, sajnáltatja magát, viszont erről szó sem volt. Nem véletlenül beszélt unottan, és adott rövid válaszokat. A lehető legkevesebbet akarta hallani Carlisle és Edward hangját, előbbiét jóformán nem is hallotta. A férfit Mara lépcsőn tett kijelentése padlóra vitte.

A férfi is felállt és elmormolt egy bocsánatot, aztán követte Edwardot a zsengén illatozó erdő irányába. Mara rá sem mert nézni Carlisle többi nevelt gyerekére, szinte érezni vélte a bőrébe vájó tüskés gyűlöletet. A beteges harag azonban benne is utat tört, olyannyira, hogy átfutott az agyán, visszamegy a Volturihoz és volt családja ellen fordul. Ám ez a kusza gondolat nem törte meg Mara becsületét. Utálhatják őt, de ha nem is Cullenéket, de az igazságot mindenképpen védeni fogja. Az igazság pedig Cullenék oldalára szegődött.

***

A lány idegesen ült a konyhapult felett, miközben ütemesen dobolt a márvány csempezetén. Lábai össze-össze koccantak, így a szék is néha megnyikorgott alatta. Lelke még mindig sajgott a két órával ezelőtti beszélgetés miatt. Azóta nem látta egyik megbántott félt sem. Korholta magát, amiért nem fogta be időben a száját, de hát képtelen volt eltenni kegyetlenségét. Különben is minek mutassa régi énjét, mikor alig emlékszik arra? Ha vége lesz ennek a huzavonának és nem hal bele Aroék bosszúhadjárataba biztosan elhúzza innen a csíkot, és elmegy jó messzire, ahol még egy vámpír is félve tenné be lábát.

Egy kéz érintette meg hátulról, erőtlenül megszorította vállát. Megborzongott az érintéstől. Olyan volt, mintha saját magát fogta volna meg, ám csak az a nő volt, aki elvett tőle mindent. Mara lehajtotta a hideg márványra a fejét, és várta Esme beszédhadjáratát.

– Köszönöm Mara! Sokat jelent nekem – mondta szelíden, és helyet foglalt Mara melletti széken. Ha lett volna Marának energiája elült volna egy másik székre, de mivel teljesen kimerült, így hagyta a fenébe.

– Mi csodát? Azt, hogy segítek vagy hogy nem árulkodok?

– Mind a kettőt. De azért vagyok a leghálásabb, mert nem szóltál neki. Köszönöm!

– Na, ezt ne! – intette le vehemensen. – Csakis Carlisle érdekében teszem, azt, amit teszek. Neked ehhez annyi közöd van, hogy te vagy az, akit elveszthet. Én pedig ezt nem akarom, szeret téged, a fél kezét odaadná épségedért, te mégis figyelmen kívül hagyod ezt a csekély információt.

– Szeretem őt.

– Melyiket? – nevetett erőltetetten Mara.

– Mind a kettőt.

– Ha az elsőt igazán szeretted volna nem szeretsz bele a másodikba.

– Nekem a második az első.

– Tessék? – nézett fel gyászos képpel Esmére.

Válaszolni azonban Esme már nem tudott. Edward csörtetett be a konyhába, ahol sebesen töltött egy pohárba vizet. Érdekes látványt nyújtott Esme és Mara egymás mellett. Carlisle volt menyasszonya és felesége egymás mellett ült, mint két jó barátnő egy bárban. Már csak pár sex on the beach kellett volna és a hangulata is meg lett volna hozzá. Mara saját kezeit bámulta, míg Esme a plafont kémlelte. Titkuk majdnem kitudódott.

– Megkérdezhetem mi dolgod anyámmal? – vicsorgott Edward. A kezében lévő pohár vibrált, míg a másik kezét teljes erőből ökölbe szorította.

Mara nagyot nyelt látva Edward haragját. Szívszorító volt hallania szájából az anya szót, főleg mert nem neki mondta.

– Edward, csak beszélgettünk, Mara a mi oldalunkon áll. Fejezd be a duzzogást – nyugtatta Esme.

Edward fújtatott, majd egyenesen Marához ment. Mélyen belenézett a lány vörös szemeibe, hogy aztán olyan mondatot vágjon Mara fejéhez, ami végleg az összeomlás szélére sodorja.

– Meg kellett volna halnod – vágta hozzá Marához. A kijelentéstől hátra hőkölt. Ekkor tört benne össze minden. A szívfájdalom, melyet túlélt nem volt kevesebb egy hurrikánnál. A pusztítás jelentős károkat okozott, lelke szétszakadt. Egyedül maradt lelketlen, szívtelen testével, csupán egy nyers, de szilárd vámpír ált megkövülten Edward előtt. Egyszer ez a fiú volt a legjobb barátja, neveltfia, titokgazdája most pedig olyan mondatot vágott hozzá, melytől Marának sírhatnéka támadt.

Egy mondat. Ennyi kellett Marának, hogy vámpír létére egy apró könnycsepp hulljon kézfejére. Égették szemét a sok-sok könny. El akarta vérezni az óceánt a szemén keresztül, de több könny nem jött szemeiből. Így is csodálkozott azon az egyen, hiszen könnycsatornái halálakor elhaltak.

– Fogalmad sincs róla hányszor kértem Aroékat, hogy végezzenek ki – csuklott el hangja. – Ti voltatok a mindeneim. Kegyetlen vagyok, de ezt nem érdemeltem meg. A volt nevelt fiam sokkal jobban örült volna halálomnak, mikor éppen a lányát próbálom menteni. Köszönöm Edward, életem legmeghatározóbb mondatot vágtad hozzám.

Mara émelyegve állt fel a székről, majd ment ki a szabadba.

Volt idő, amikor Mara azt hitte, a nagy csapások teszik tönkre, de Edward bebizonyította, egy apró kellemetlen elszólás is eltörhet benne valamit, amit már igen kevés eséllyel lehet visszafordítani. Már nem hitt benne, hogy szíve, vagy lelke normális, békés körülmények között élhet. Egyszerűen csak ki akart szállni az élet zavaros körhintájából. Nyugalmat szeretett volna egy helyen, ahol fentről kémlelheti az emberek és a természetfeletti lények undorító viselkedését.

Megkereste társát, majd nyakába ugorva sírás nélkül zokogott, remélve, ezzel csillapítani lehet egyre terjedő szívfájdalmát.