𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓜𝓪𝓵𝓲𝓪 𝓙 - 𝓢𝓶𝓮𝓵𝓵𝓼 𝓵𝓲𝓴𝓮 𝓽𝓮𝓮𝓷 𝓼𝓹𝓲𝓻𝓲𝓽

1919. április 6.

Mara reggele oly átlagosnak indult, mint az eddigiek. Reggel hatkor kelt fel a fülemülék játékos dallamaira, amik az ablakpárkányon kémleltek befelé. Tetszetős látványt nyújthatott az ágyban fekvő szerelmespár, hiszen az utcáról hirtelen jövő hangos kocsiduda süvítő sípolása után sem szálltak el. Tovább leskelődtek Mara szobájába, ami már sokkal inkább volt közös szoba vőlegényével.

Kifli pózba kuckóztak be a puha ágyba; a vámpír hátulról ölelte át szerelmét. Hallgatta szíve fürge dobbanásait, és nézte ahogyan a lánynak egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa.

Mara mocorogni kezdett a férfi karjaiban. A férfi jéghideg kezére tette tenyerét, majd lágy mozdulatokkal simogatni kezdte azt, jelezvén, hogy felébredt. Mélyen beleszagolt a levegőbe, hogy a férfi érintésén kívül illatát is érezhesse. Odavolt ezekért az ébredésekért. Marának felért egy repüléssel az, hogy a férfi karjaiban ébredhetett minden reggel. Még fenségesebbnek tartotta viszont azt, amikor a férfi karjaiban aludt el a sötét éjszakában.

Különös módon mindig félt a sötétben. Sosem felejtette el azokat a rémtörténeteket, amiket iskolatársai meséltek neki, így amikor sötétben kellett valahova mennie mindig maga után leskelődött, hátha valóssággá vállnak a gyerekhistóriák, és megjelenik előtte egy langaléta ember, rongyosan összeaszott ruhában, hogy aztán kiszívva lelkét megölje, utána pedig kedvére játszadozhasson teste maradékával.

Ám a férfi nyugalmat vitt ezekbe az éjszakába, s aggódása szétfoszlott, vele együtt a rémtörténetek valótlan képe is. Miután megismerte a vámpírt a kedvenc napszaka lett az éjszaka. Carlisle volt a kibogozhatatlan sötétségben tűzijátéka, mely megvilágította neki a helyes utat. Már nem látott éjszínű árnyakat maga mögött, csak a lámpák ragyogását volt hajlandó észrevenni.

– Jó reggelt! – dünnyögte Mara álomittasan.

– Szebb nem is lehetne! – csókolta meg Mara nyakát, ahol kékes színű ütőere elütött bőre rózsaszínességétől.

Az az ér volt, mely hamarosan nem fog lüktetni. Az az ér hamarosan csak egy része lesz halott testének. Erezete nem fog vért pumpálni, szíve nem fog szaporán verni, mikor egy-egy csók áradat véget ér. Mara hamarosan ádáz vámpírrá válik.

Senki nem tudhatta ezt még, csakis az odafentről lenéző entitások, kik Mara legbrutálisabb tragédiájára készültek.

Carlisle közelebb húzta magához, hogy szorosabban tudja ölelni törékeny testét.

Mara pimasz módon a férfinek dörgölte hátsófelét, így megérezte a férfi két combja közötti duzzanatát. Mara hangosan elnevette magát mikor a férfi morogva arrébb helyezte a lány testét.

– Ejnye – kuncogott Mara olyan lelkesen, hogy hasa is belefájdult –, hajnalok hajnala van, Drágám!

– Pontosan. A reggel a hibás – felelte.

– Akkor véletlenül sem te? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.

– Ha már itt tartunk, akkor sokkal inkább a te hibád – nézett végig Marán, akit fehérneműn kívül semmi sem takart a férfi sóvárgó tekintetei elől.

– Ezen segíthetünk! – mondta, majd finom mozdulatokkal a férfire mászott. Előre hajolt, hogy szája birtokba vehesse a férfi ajkait, amik három éve már csak őt boldogítják. Édes csókjával még mindig nem tudott betelni. Legyen szó vad csókviharokról, melyek miatt ajkai néhányszor kicserepesedtek, véreztek, vagy legyen szó gyengén altató csókokról. Mara mindegyiket élvezte, jobban bárminél. Megfogta a férfi két csuklóját, és határozottan a párnára nyomta. Szerette ő irányítani az eseményeket, és a férfi ennek nem volt ellenére. Imádta Mara határozottságát, főleg az éjszakait, amiket sohasem tudott kiverni fejéből. Ott lapultak nappal, majd éjszaka újabb ilyesfajta élménnyel gazdagította őt a lány.

– Nagyon szeretlek! – nézett Mara szemeibe, majd végig simította állán a hüvelykujját.

– Én pedig érzem, hogy nagyon szeretsz! – hajtotta a férfi mellkasára a fejét.

Carlisle beletúrt Mara szétálló hajába, és simogatni kezdte hátát. Néma csendben hallgatták a kintről beszűrődő hajnali hangorkánokat; a kakas rikácsolását, a postakocsi csengőjét.

Annyira meghitt volt pillanatuk, hogy egyikőjük sem akarta beszédével megtörni a csendet. Utolsó napjaikat élték úgy, hogy Mara emberként tartozik a családhoz. Két nap múlvára tették az esküvőjüket, melyet a polgármesteri hivatalban akartak tartani. Mara semmiképpen sem szeretett volna templomi esküvőt. Nem a szerelme miatt. Hite még mindig hadilábon állt Istennel.

Az esküvő utánra tervezték Mara vámpírrá válását. Ám előtte kettesben akartak tölteni néhány napot, valahol távol New Yorktól.

– Hova utaznál? – kérdezte a férfi, mintha csak olvasott volna Mara gondolataiban.

– Mindig is szerettem volna bálnákat lesni – válaszolta.

– Az évszak ezen szakaszán a nyugati partoknál sok van.

– La Push állítólag szép hely, Catherine ezt mesélte. És mellette van egy város, Forks... azt hiszem ez a neve. Ott ritkán süt a nap.

– Tetszik az ötleted – csókolta meg a lányt. Újra egymásba gabalyodtak. Csókjuk vadabb lett, érzéseik forró vágyakká alakultak. Mara egy mozdulattal kikapcsolta melltartóját, háta mögé dobta, ahol aprót koppant a faborítású padlón. Levette a férfi felsőjét, és újból csókolni kezdte. Kezei a férfi arcára vándoroltak, míg a férfié Mara csípőjéhez találtak utat, ahol megszabadította a lányt a leheletvékony textiltől.

– Mara... – szólította őt meg a férfi. Mara először azt hitte, a férfi a vágyakozása miatt szólította őt meg, de aztán belenézett aranyló szemeibe. Aggódás ült bennünk, egy cseppnyi félelemmel vegyítve. Közelebb húzta magához a lányt, csupasz bőrét kezdte felfedezni vádlijától egészen a kulcscsontjáig.

– Mi baj? Semmi rosszat nem tettem, ugye? – harapott az ajkába. Érezte, ahogyan a szín kifut az arcából.

– Dehogy! – A férfi határozottan csóválta fejét. – Csak... muszáj neked ma elmenni arra a helyre?

Mara nem volt szociális életet élő személy. Nagyon ritkán mozdult ki otthonról, a munkába és a boltba ment egyedül. Nem járt el ezenkívül sehova. Sokkal inkább szeretett otthon ülni neveltfiával és szerelmével. Ám most barátnője, Catherine, aki szintén abban a kórházban dolgozott, mint ő, ápolóként elhívta őt egy összejövetelre, amit női orvosoknak, ápolónőknek tartottak. Marának megjött a kedve hozzá, s elfogadta a meghívást. Ezzel az összejövetellel egyébként le is akarta a tudni a híres nevezetes leánybúcsút, ugyanis a kórházban annyira megkedvelték nők, férfiak egyaránt, hogy leánybúcsút akartak tartani neki. Mara meggyőzte őket, hogy elmegy erre az összejövetelre, és akkor nem kell végig szenvednie a búcsút.

A férfi aggódása Marára is ragasztóként tapadt. Ahogyan belenézett vőlegénye szemébe elbizonytalanodott. Valami látens erő járta át a szobát. Az ablak csukva volt, de így is érzett valamiféle szellőt, mely a vállát csapdosta, egyáltalán nem kedvesen. Szinte érezte, ahogyan fenyegeti. Ám Mara valamiért tudomást sem vett róla.

– Carlisle, nem kell minden fuvallattól védeni – mosolygott a férfire, aki szintén érezte azt a szellőt, mely amilyen gyorsan jött, olyan sebesen távozott. – Velem lesz Catherine, tudod milyen – nézett maga elé elképzelve a lány impulzív természetét –, meglát valakit, aki rossz szemmel néz rám, kiszúrja a szemét egy kanállal.

– Rossz érzésem van – sóhajtott a férfi –, nem tudom megmagyarázni miért, csak úgy van.

– Nem kell aggódnod! – nyugtatta a lány nem csak Carlisle-t, hanem magát is. – Itt van velem ő – mutatott eljegyzési gyűrűjére –, ez mindentől megvéd! Szeretlek, egy összejövetel nem fog szétválasztani minket.

– Jó, mert nem bírnám ki, ha valami történne veled.

– Itt leszek veled örökre. Bármit hoz a sorsunk, tudd, én mindig szeretni foglak, mert nekem te vagy az egyetlen – puszilta meg a férfi arcát. – És most csináljunk valamit a szerszámoddal – pillantott le a férfi két combja közé, ahol férfiassága még mindig epekedve várta Mara közelségét.

– Nagyon pimasz vagy! – nevetett fel a férfi.

Ez volt az utolsó hosszabb beszélgetésük. Az utolsó „szeretlek" akkor hangzott el, mikor kilépett az ajtón, ekkor hangzott el Edward szájából, hogyha megházasodik szólíthatja-e anyának.

Mara büszkén felelt igennel.

Ám Edward soha nem szólíthatta anyának, s soha nem kötött házasságot Carlisle-al. Hiszen azon az éjszakán a pokolra jutott.

S soha többet nem látták egymást.

***

Messze volt a bár, ahová Mara a barátnőjével jött. New Yorktól két kilométerre feküdt egy fás terület és egy szántóföld között, így nemigen jártak erre emberek. Kocsikkal szállították őket ide, ám a kocsik vezetői nem maradtak. Csak pirkadatkor jöttek vissza a bárban lévő egészségügyben dolgozó emberekért.

Tömény alkohol szag lepte el a kis bárt, ahová az orvosok és ápolónők összegyűltek. Mindenki legyezte magát újságokból hajtogatott legyezőkkel, vagy a saját kezükkel. Párás, fülledt levegő volt bent a kis bárban.

Azon a napon hozták meg az évi alkoholos italok jórészét. Whiskyt, sört, bort, és még egyéb töményebb italokat. Ezeket a bár raktárában helyezték el, de a szagok alapján kiborult egynéhány. Valószínűleg a kicsit sem szomjas pincérek miatt. A jazz zene hangosan dübörgött az összehangolt rádiókból.

Mara Catherine-nel ült egy kényelmes bárszékben a mahagóni bárpultnál, ahol egy gyenge bort iszogattak. Nézték, hogyan ügyetlenkedik az ifjú bartender, aki minden bizonnyal le akarta nyűgözni Marát, mert akárhányszor egy ügyes mozdulatot mutatott be a poharakkal Marára nézett a hajához illő mélybarna szemeivel, majd rákacsintott. A harmadik ilyennél Mara felemelte bal kezét, és a gyűrűjére mutatott, finoman jelezve a fiúnak, hogy már elkelt. Mara után Catherine-t kezdte el fürkészni, ám ő olaszosan elküldte a fiút valami sivatagi övezetbe.

Catherine magas volt egy átlagos növésű lányhoz képest, jó 195 centi magasságával óriásnak tűnt Mara 160 centijéhez képest. Gyönyörű éjfekete haja volt, mely alig ért a válláig. Hajvégei kunkorodva ugrottak a levegőbe. Arca kreolszínű volt, mellyel szintén eltért a sok fehér ember között, Catherine ugyanis Hawaii szigeteiről utazott New Yorkba, hogy ott kapjon ápolónői állást. Marával egyetemben neki sem sikerült azonnal munkát találnia.

Ugyanazt a sötétzöld ruhát viselték, melynek felső részén a csipke kapott hangsúlyt.

– Képzeld – kezdett mesélni Catherine –, holnap, ha minden igaz randim lesz egy férfivel! – nézett ábrándozva maga elé. – Tudod, azzal a fiúval, akit behoztak a kórházba, mert majdnem agyon szaggatta egy veszett kutya.

– Paul Schmidt, a német? – kortyolt egyet Mara a borból.

– Igen! Mindenféle jóval elárasztott, miután kikerült a kórházból. Azt mondta nélküle nem gyógyultam volna meg, így elhívott beszélgetni, és megbeszéltünk egy randevút. És – feltette az ujját jelezve, hogy itt egy nagy hír következik – kiderült, hogy kőgazdag!

– Paul Schmidt a német nagykövet, persze, hogy gazdag – nevetett Mara.

Catherine félrenyelte a bort, de női tartása nem engedte, hogy köhécseljen így inkább visszatartott. Szemeibe könnyek gyűltek a torkában lévő kaparás miatt. Mara próbálta megakadályozni, hogy szája mosolyra húzódjon, de nem tudott megállj parancsolni szájizmainak. A kezével takarta száját, ám válla így is rázkódott a nevetéstől.

– Egész végig tudtad? – kérdezte barátnője eltátott szájjal.

– Az orvosa voltam, hozzám jártak be a követség emberei. Egyébként fantasztikus hír! Örülök, hogy boldog vagy! – karolta át a lány.

Tovább beszélgettek; az orvoslásról, Catherine kiszemeltjéről, Mara esküvőjéről. Catherine-t az érdekelte a legjobban hogyan talált Mara Carlisle-ra, ám ezt a lány soha nem mondta el barátnőjének. Úgy érezte, ezt a találkozást meg akarja tartani magának és vőlegényének, hiszen az volt az első pillanat, amikor megpillantották egymást.

Ittak, nevettek a bartender faviccein, úgyszólván felhőtlenül boldog volt ezen az éjszakán. Ám még jobban örült annak, hogy két nap múlva esküvője lesz a vőlegényével, s végre hivatalosan is Edward nevelőanyja lehet. Aztán ott volt az átváltoztatás, melytől már nem félt. Kihívásnak tekintette. A napok előrehaladtával kíváncsivá tette, vajon milyen lesz az önkontrollja. Legbelül – minden nagyképűség nélkül – sejtette, legalább annyira jól fogja bírni a vér szagát (illatátát), mint vőlegénye. Várta következő életét, az sem riasztotta vissza, hogy meg kell halnia, hogy utána boldogan élhessen az idők végezetéig. Nem akart halhatatlan lenni, de túlságosan szerette Carlisle-t, hogy egy emberöltői idő elég legyen neki a vámpírból.

Catherine is izgatottan várta Mara nagy napját, hiszen Mara őt jelölte meg egyetlenként koszorúslányként. Együtt mentek el megvenni ruháját múlthét vasárnap, ezzel együtt kiválasztották Mara teljesen egyszerű menyasszonyi ruháját. Nem volt rajta tüll, ragyogó kövek. Egy törtfehér selyemruha volt, melynek ujjai Mara kézfejénél kiszélesedtek.

Este tíz felé néhány férfi is beköszönt a bárba, úgy, hogy a mostani összejövetelen tilos lett volna férfiaknak megjelenni (kivéve az ott dolgozókat). Azonban olyan jó volt a hangulat, hogy senki sem figyelt a gyanús alakokra, akik beosontak a raktárba.

Éjfél körül Mara barátnője alaposan kirúgott a hámból, s ugyanannyira volt részeg, mint a pincérek. Egy hadonászás következtében a félig telt pohara nagy csörömpöléssel a padlón végezte. Catherine fel akart állni, hogy összeszedje a kárt, amit okozott, ám Mara jobbnak látta, ha nem nyúl az üvegszilánkokhoz. Volt egy olyan érzése, hogy szétvágná magát. Megfogta kezét, aztán egy félmosoly kíséretében megszólalt:

– Hagyd, felszedem! – leugrott a bárpultról, majd vett egy szalvétát a szalvétatartóból, hogy fel tudja szedni a szilánkokat anélkül, hogy megsértse magát. Kidobta a pincér által hozott szemetesbe, majd a bor maradékát kezdte törölgetni a padlóról. Közben pedig arra gondolt, hogy Carlisle-nak a megérzése tényleg rejtegetett valami baljósat. Megugrott a szíve, mikor a bor színét agya hirtelen a vérhez hasonlította. Sietve törölgette tovább a padlót, szinte fényesre suvickolta.

Valami azt súgta neki, hogy nem szabad felállnia. Újfent felütötte az a fuvallat a fejét, amit szobájában érzett. De ez már más volt. Belemászott Marába. Mara a tüdejéhez kapott, aztán szívéhez, mely kiugrani készült. Belülről erőtlenül fojtogatta az a valami.

– Csibém, nem mondta senki, hogy burkold is újra a padlót! Állj már fel! – nevetett részeges rekedtséggel barátnője.

Mara nem állt. Irányította valami a testét, s az nem engedte, hogy onnan elszakadjon. A padlóhoz szögelték. Nem bánta, érezte, hogy valami történni fog.

Lövések dördültek. Öt-hat egymás után, amiért mindenki sikoltozva ugrott fel a székekről. De késő volt.

Az egyik férfi, aki belopózott a raktárba véres inggel jött ki. Őrülten nevetni kezdett, és megszólalt:

– Ha az amerikai kormány azt hiszi, hogy a nők ugyanolyan egyenrangúak, mint mi erőteljes férfiak, akkor mi megmutatjuk nekik, hogyha a nők bárba járnak, abból tragédia lesz. Viszlát szépségeim!

Még három lövés dördül a raktárban, majd berobbant az épület.

A robbanás hangja szörnyű visszhangként verődött vissza a skarlátvörösre festett falakról. A robbanás hangjai, mintha Isten gyötrelmes kiáltásai lettek volna. Mara sikoltott az összes emberrel együtt.

Halálsikolyok voltak.

A lány szorosan fogta gyűrűsujját, ahol a vőlegényétől kapott gyűrűt viselte. Elmormolt egy imát, amit még szüleitől tanult, aztán befogta füleit. Tudta, meg fog halni, így inkább pánik nélkül várta a fájdalmas halált.

Nem így akart meghalni. Nem hitte magáról, hogy ilyen gyáva lehet. De a félelem bénító nyílként hatolt idegközpontjába, így se előre, sem pedig hátra képtelen volt mozogni. Ült az összeroncsolódott bárpult alatt, és nézte, ahogyan az emberek bábként csapódnak a falakhoz. Testükből mindenféle tárgy áll ki; szilánkok, fa/fém darabok. Azok az emberek, akik közel ültek a raktárhoz lángoltak, össze-vissza futkorásztak, a fájdalom őrjítő erejével ordítoztak, aztán lerogytak a földre, tudván, hogy senki sem segíthet rajtuk. Égve, kínok között haltak meg. A csendesen izzó tűz a falak mentén terjedt, néhol átkúszott a bútorokra, lángba borítva az egész épületet, majd a csendes tűzből háborgó robajjal törttető lángcsóvák lettek, melyből nem volt kiút.

Újabb robbanás rázta meg a rozoga bárt, ami már Marát is célba vette. Hasába éles fájdalom nyílalt, majd ugyanilyen fájdalmat érzett jobb combjában, aztán a fejében. A megmaradt bárpultot a detonáció kiszakította a helyéről, így a lány a hátára esett, képtelen volt mozogni, sírni, sikítani. Homály fedte látását, ennek ellenére látta az embereket maga körül, akik kétségbeesetten akartak kijutni az ajtón. Az ajtónál keletkezett tűz, azonban nem engedte őket. Fogságba kerültek a tűz karmaiban.

Égő hús szag kerítette hatalmába az épületet. A sikoltozást, halálhörgéseket elnyomta a tűz pattogása. Aztán kíméletlen lassúsággal a sikoltozások, halálhörgések megszűntek. A tűz pattogott, a hatalmas állóóra éjfélt ütött, a rádióból szóló zene fülsértően harsogott.

Mara oldalra fordította fejét, amiből patakokban folyt a vére. Akkor látta meg Catherine-t. Hisztérikusan sikoltott barátnője üveges szeme láttán. Egy vasrúd állt ki a koponyájából, mely azonnal végzett vele. Tócsában állt a fejéből szivárgó vér körülötte. Smaragdzöld ruháját hamu és vér fedte. A mellette lévő bartender kicsavarodott állapotban szorított görcsösen egy poharat. Szájából és orrából vér csordogált le a törmelékekkel beborított padlóra. Mellkasa egyhelyben csúcsosodott a mennyezet felé. A fiú is meghalt. A bárban tartózkodok között mindenki meghalt. Egyedül Marában pislákoltak még az élet reményteli fényei.

A lány nem érzett fájdalmat. Haldoklott, így úgy érezte, lebeg a tűz ölelésében. A lelke elhagyni készült összeroncsolódott testét. Testét fokozatosan öntötte el a melegség. Nem a tűz játszott ebben közre, hanem a vér, mely folyt a hasából, combjából, fejéből. Hasából egy karóra emlékeztető fadarab állt, melyet utolsó erejével kihúzott magából. Tudta, ezzel gyorsabban öli meg magát, de ez volt a célja. El akarta hagyni a földi életet. Az utolsó levegővételeit vette, tudván, ezek az utolsóak. Hasánál összekulcsolta kezeit, majd kitapintotta gyűrűjét. A gyűrű átvette a bárban lévő tűzforrúságú melegséget. Égette Mara ujját, így lehúzta. Érezte, ahogyan a bőrt is húzza le magáról, ám fájdalmat még akkor sem érzett.

– Szeretlek! – szorította erőtlenül markába a gyűrűt, majd maga mellé helyezte. Visszaájult a padlóra. Feje a padlónak csapódott, s lassan belesüllyedt saját vértócsájába. Utolsó szaggatott lélegzeteit vette. Nem akart másra gondolni, csak szerelmére, akinek a mai napon a legnagyobb fájdalmat okozta. Meg fog halni, pedig oly közel volt a halhatatlansága.

A következő robbanás kiszakította az ablakokat a helyéről. A csillárok fülsértő morajlással értek a padlóra. Ez volt a lány utolsó emléke.

Mara szeme lassan becsukódott, és átadta magát a sötétségnek.

***

Puha, szinte már nesztelen léptek közelítették meg a tragédia helyszínét. A bár egy órával ezelőtt vált a földdel egyenlővé. Senki nem mondta volna meg, hogy ez még két órával ezelőtt egy kornak megfelelő bárnak a helyszíne volt. Leégett gerendái, itt-ott elszenesedett bútorok és az égett alkohol szag inkább emlékeztetett egy bordély maradványaira.

A terület magányosan bűzölgött az emberi hús szagától. Szerteszét emberek hevertek, akik felismerhetetlenségig összeégtek. Szénné égtek a tűzvészben, amit néhány önkényes igazságosztó okozott a politikai elvükkel. A sötétségben nem látszott, ám a tűz oly mértékű pusztítást okozott, hogy a fém tartó rudak mindegyike megolvadt. A Holdat felhők takarták, az eső függönyként ereszkedett a kihalt bárra. Ez az eső segített megakadályozni a tűz tovább terjedését.

Három alak tűnt fel a végeláthatatlan erdőből. Gonosz tekintetük és vigyorgó szájuk élvezte a bűzt, s a kegyetlen pusztítást. Ridegen fordultak egymáshoz, majd elindultak a katasztrófa helyszínére. Fekete kabátjuk lengedezett a szélben. Hófehérek voltak, s az egyik tán a legidősebb olyan fehér, hogy már lassan át lehetett rajta látni. Vörös szemük izzott a sötétségben. Kettőjükről szinte sikoltott a hasonlóság. Fekete hajuk ugyanúgy vállukig ért, tartásuk és lépteik szinkronban voltak. A harmadik volt a legfiatalabb, egyben a legkegyetlenebb, szőke haja világított az éjszakában.

Körbenéztek a hullák között, hátha találnak valami ehetőt, ám mindegyik túlságosan sültnek bizonyult nekik. Ők pedig az emberi vér nyers változatát preferálták.

A szőke hajú fiú merészkedett a legközelebb a volt bár közepére. Oldalra fordította fejét, mikor egy lány akadt a lába elé. A fiú leguggolt hozzá. Furcsa mód a lány nem égett halálra, teste egészét vér borította, körülötte vértenger rajzolódott ki. A fiú megbökte a lány. A lány izmai összeugrottak az érintéstől, ám szemeit továbbra sem tudta kinyitni. A fiú megállapította, hogy a végét járja, s féllábbal már a másvilágon éli életét. Felállt, és a többieknek kiabált.

– Ez még él – bökdöste cipője orrával oldalát. A lány nyöszörgött az érintéstől. Fájt neki minden apró érintés.

A két másik alak komótosan sétált a haldoklóhoz. A legidősebb összeráncolt homlokkal térdelt le, és nézte meg pulzusát, s szívverését.

– Ehetnék végre a véréből? Végül is én találtam meg, és csábít a vére – türelmetlenkedett a fiú.

A legidősebb férfi végigmérte a fiút, aztán tekintete visszavándorolt a lány vérben ázott testére. Nem akarta, hogy a lány meghaljon. Ő sem tudta megmondani miért, de a lány hatással volt rá. Nem szerelem szempontjából. Valami azt súgta neki, hogy meg kell mentenie, s bár megfogadta, soha többet nem változtat át senkit, most mégis megváltoztatni akarta fogadalmát.

– Mi lesz már? Éhen halok! – a fiú egyre türelmetlenebbé vált, s nem értette miért kapott gyilkos pillantásokat a vezetőjétől.

– Caius, csend legyen! – intette le hanyagul.

– De hát Aro! Azért jöttünk, hogy együnk. Ez a kis csitri pedig még él, kellemes a vére, és elfutni sem fog – győzködte tovább a férfit, akinek kezdett elege lenni a fiú türelmetlenségéből.

– Ne nevezd csitrinek, és nem fogsz a véréből enni – jelentette ki a Volturi vezetője.

– Micsoda? – döbbent meg a harmadik vámpír.– Ugye nem azt akarod mondani, hogy át akarod változtatni? Semmit nem érnénk vele! Látszik rajta a gyengeség!

Aronak egyet kellet értenie Marcus-szal. A lány olyan törékeny volt, hogy minden bizonnyal nem kaphat majd olyan képességet, mely hasznára vállhat klánjának. Kolonc lenne a Volturi nyakán. A férfit viszont most nem érdekelte.
Megfogta a lány véres kezét, hogy lásson valamit múltjából, de hitetlenkedve vette el sápadt kezét a lányétól.

– Mi az? – értetlenkedett a szőke hajú vámpír Aro döbbent arckifejezései láttán.

– Nem tudok a fejébe nézni.

– Talán, mert haldoklik – jegyezte meg unottan Marcus.

A lány, mintha csak erre várt volna. Nyöszörögve nyitotta ki szemeit. Még mindig nem érzett fájdalmat. Szemei le akartak csukódni, teste vissza akart feküdni a kemény talajra.

Mikor meglátta a három vendégét kipattantak a szemei. Nagyon jól tudta kik ezek. Kate, Tanya és Carlisle nagyon sokat mesélt róluk, s szinte pontosan így képzelte el ezeket a züllött teremtményeket. Farkasszemet nézett Aroval. Aztán a lány felült. Ruhája szaggatottan lógott rajta.

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi.

– Mara... – közölte fátyolos hangon.

– Mara... – ízlelgette a férfi a nevét. – Szép neved van. Tudod mi történik most veled?

– Haldoklom – suttogta.

– Így igaz. Szeretnél egy újabb esélyt kapni az élettől? – Aro magát is meglepte ilyen fajta beszédével. Úgy beszélt, mintha csak lányától kérdezte volna meg, hogy mi legyen a mai vacsora.

– Nem! – vágta rá határozottan. Tudta, hogy a férfi át akarja változtatni. El akart futni előle, de teste már a sírban táncolt. A lelke beszélt belőle.

Inkább meghalna, minthogy a Volturi vezetője változtassa át, hogy aztán egy olyan klánhoz kerüljön, akik nem tisztelik az emberi életet.

A férfi meghőkölt Mara kijelentésén. Hiszen mindenki szeretne kapni egy második esélyt az élettől.

Mara megszorította a férfi kabátját mellkasánál, majd zokogva megszólalt:

– Kérlek, ölj meg! Mindegy hogyan, csak ölj meg! Kérlek szépen! – sírta.

Vére és könnye egybefolyt arcán, az eső szakadatlanul ömlött a lány félhulla testére. Haja a fején tátongó sebeihez tapadt. Aro most az egyszer megsajnált valakit. A lány meg akart halni, Aro ezt nem akarta mégis azt szerette volna, hogy a lánynak jó legyen.

Segíteni akart, de nem tudta hogyan tehetné. Vonakodva fogta meg a lány nyakát, hogy aztán kitörhesse. A lány lehunyta szemeit, majd egy mély levegő után várta, hogy megszabaduljon ettől a világtól. A férfi azonban elvette kezét nyakától. Mara szemei kinyíltak, és könyörögve nézett a vámpírra.

– Kérlek! Csináld! Nem... akarok... élni... – Mara ezzel a mondatával merült a végtelenség álmaiba.

Visszacsapódott a földre. Mellkasa emelkedése megállt. Tágra nyílt szemekkel meredt az ég felé, ahol a sötét felhőkön túl több száz csillag táncolt az égbolton a Hold körül.

– Na jó! – dörzsölte össze két kezét Caius – Teljesítettük utolsó kívánságát, most már halott. Az enyém lehet?

Marcus és Aro egymásra néztek. Aro Marcustól várt valami tanácsot, ám ő csak megrántotta vállát. Nem érdekelte a lány halála. Elfordult a távolba, ahol lassacskán megérkezik a tűzoltóság és a rendőrség. Aro fújtatott, majd felemelte a lány kezét.

– Érzem, hogy ezt nagyon meg fogom bánni... – morogta maga elé, aztán beleharapott a lány vékony csuklójába, és a másikba is. A méreg utat tört magának a lány artériájában.

– Már meghalt, úgysem fog újraéledni. Ahogy elnézem már a biológiai halál is beállt nála – beszélt egykedvűen a szőke hajú fiú.

– Néha nem ártana befogni a szádat, túl sokat beszélsz, amikor nem kellene – jegyezte meg Aro.

Negyedóráig vártak Mara feltámadására, de még csak meg sem mozdult. Időközben Caius volt az, aki lecsukta Mara szemeit, hogy ne kelljen azokba a borostyán színű szemekbe néznie.

A Volturi vezetője nem szívesen hagyta el a helyszínt, de a távolból odaszűrődő kék fények, s a sziréna hátrálásra utasította őket. Az erdő felé indultak, mikor meghallották a távolban Mara síkoltásait.

– Tévedtem... – vallotta be Caius.

Nagy léptekkel tértek vissza Mara görcsösen összeszorított testéhez. Magzatpózban feküdt, vonaglott a földön, el akart kúszni, talán ki a testéből, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. Hisztériásan sikoltozott, teste rázkódott a méreg mennyisége miatt. Körmével le akarta magáról kaparni a bőrt, mely égette a testét. Kapálózott, a lábaival hadonászott az elviselhetetlen gyötrelem miatt. Testében lángok gyulladtak fel, amik sötétséget hoztak Marára. Olyan sötétséget, melyben negyedórán keresztül volt, s bolyongott.

Miután meghalt egy sötét helyen találta magát. Nem volt semmi csak a végtelen sötétség. A feketeség megőrjítette. Sikolyok, démoni nevetések töltötték be a teret, de látni semmit sem látott. Mara a pokolra került, s Aronak hála onnan visszatért a földre nem is sejtve, hogy egy olyan erőt hozott magával, ami elpusztíthatná a fél világot.

Mara kapálozását Caius és Marcus állította meg. Lefogták a lányt, miközben Aro csitítani próbálta éles visítását.

– Ég mindenem! – nyüszítette a lány, továbbra is sikoltozva.

– Nyugalom, mindjárt vége! – mondta Aro a lánynak.

Nem hitt neki. Mocorgott a két férfi szorítása ellenére is. Nem tudott saját világáról, nem tudta, hogy kicsoda. Pár percre elfelejtkezett mindenről, és csak az égő lángokkal foglalkozott, amik felemésztették a teste minden zegzugát. Összeszorította fogait, kezével a földet ütötte, fájdalma azonban nem csitult. Aztán megérezte a vér illatát. Kényszeredetten akarta vér sós ízét érezni a nyelve hegyén. Vágyott  nedűre, mely langyosan lecsordogál a torkán. Vért akart, nem is keveset. Egy seregnyi ember vérét meg tudta volna inni minden bűntudat nélkül.

– Érzem az emberek jelenlétét. El kell mennünk – mondta Marcus.

Aro bólintott, és karjaiba vette a szenvedő lányt. Mara a gyengesége miatt már nem sikoltott, teste ájultan folyt szét a kegyetlen vámpír kezeiben.

Három vámpír jött. Négy távozott arról a helyről. Mara Leroy április hatodikán meghalt, hogy utána feltámadjon, és a pokolból magával hozza a pokolbeli erők egyikét.

***

Két rendőr szállt ki a rendőrkocsiból Carlisle Cullen és Edward Cullen háza előtt hajnali négykor. Az egyik férfi feje vérvörös volt. Kikerekedett testét alig bírta vonszolni a ház lépcsőjéhez. A másik vézna rendőr ezzel szembe holtsápadtan nyomta meg a csengőt. Remegő kezében egy zacskót tartott, melyben egy gyűrű várta, hogy visszakerüljön ahhoz, aki odaadta őt Mara Leroynak. Régi ezüstös csillogásából semmi sem emlékeztetett arra, hogy ez egy eljegyzési gyűrű volt hajdanán. A tűz megperzselte, ezzel komor feketeségbe öltöztette.. Egyedül a gyémánt ragyogott benne fényesen.

Személyesen az érintett nyitott nekik ajtót. A vézna rendőr maga mögé rejtette a gyűrűt.

– Uraim – biccentett a férfi –, segíthetek?

A két rendőr egymás vállát lökdösték. Egyikőjüknek sem volt ínyére, hogy közöljék a szomorú hírt. A vézna férfi szólalt meg először:

– Maga Carlisle Cullen?

– Igen.

A férfi egyenesre húzta magát görnyedt testtartásából, majd átnyújtotta a Carlisle-nak az apró zacskót. A két rendőr levették sapkájukat, hogy a szívükhöz emeljék, és mélyen Carlisle szemébe néztek.

– Sajnálattal kell közölnünk, de Mara Leroy az éjszaka során gyújtogatás áldozata lett. Egyedül a gyűrűje maradt meg, amit kollegái azonosítottak. A testek felismerhetetlenségig égtek, viszont pontosan ötvenhat embert számoltak össze a rendőrök. Pontosan annyit, amennyien bent voltak az épületben.

Nem várták meg a férfi válaszát, azonnal tovább álltak. A férfi a sokktól nem tudott megszólalni. Bement a nappaliba, leült a kanapéra, melyen egykor Mara sebét varrta össze. Kezében volt az átlátszó nejlonzacskó. Nem akarta lerakni kezeiből. Sírni szeretett volna, de mivolta miatt lehetetlen volt. Belül azonban összetört. Úgy tört darabjaira szíve, hogy azt már senki nem tudta volna összerakni, legfeljebb megjavítani, de az oly kevés volt. Megkövülten bámulta a zöld falat. Hallotta, hogy neveltfia leoson a lépcsőn.

– Carlisle, mi történt? – érdeklődött ijedten. Nem mert apja fejébe nézni. Ahogyan az apja ránézett látta benne, hogy valami visszafordíthatatlan esemény történt, mely felforgatja napjaikat. Tekintete arra a zacskóra siklott, amit a férfi a kezében tarott. Rögvest észrevette mi van benne.

– Meghalt? – kérdezte Edward elcsuklott hangon. – Mara meghalt?

Carlisle bólintott. Képtelen volt beszélni. Leperegtek előtte a három év eseményei. Minden csók, minden nevetés, minden apró öröm. Elvesztette társát, barátját, menyasszonyát. Holott ő tudta, hogy nem szabadna szerelmének elmennie arra az átkozott helyre.

– Édes Istenem, ne, ne, ne! – rogyott le a lépcsőre a fiú, kezeibe temette arcát. Aztán lelkének darabkái noszogatták, hogy menjen oda apjához. Az ólomsúly ellenére, melyet a lábán hordozott odament apjához és férfiasan átölelte. Ketten zokogtak, könnyek nélkül.

– Ez valami rossz vicc lehet! – mondta keserűen Edward.

– Bárcsak az volna... – szólalt meg apja alig halhatóan.

Szíve milliónyi darabkára esett szét, lelkének egy részét ezen a napon úgy vesztette el, mint szerelmét, akit egy nap múlva feleségül vett volna.

Örökké magát hibáztatta Mara haláláért. S nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna a lány mosolyára, hangjára, kedvességére.