𝓩𝓮𝓷𝓮: 2𝔀𝓮𝓲 - 𝓢𝓾𝓻𝓿𝓲𝓿𝓸𝓻

Fagyos napok köszöntöttek Forksra november tájékán. Pontosan ugyanígy vált fagyossá  mindig boldog Cullenék hangulata is. Minden erejükkel szövetségesek után kutattak. Sokan azonnal igent mondtak hívásukra, ám nem sejthették, hogy ez csakis Marának köszönhető, aki előbb talált meg minden szövetségest, ezért kötöttek szövetséget az Olimpiai klánnal.

Mara a La Push tengerpartján szemlélte az alig látható óceánt, mely a távolban összeért a szürke felhőkkel. Egy pokrócba takarózva ült, s a tűz mellett melegedett. Beleszagolt a levegőbe, de azonnal megbánta. A levegő erőszakosan marta a torkát, száraz volt, s hideg, amitől Marának grimaszba fordult arca, így inkább nem vett több levegőt.

A köd beborította az egész tengerpartot. A homokot is szürkébe öltöztette. Sűrű, jellegtelen hamuszürkesége a lányt saját életére emlékeztette, hiszen bár erős volt, mégis jellegtelennek érezte magát egy olyan világban, ahol senki sem szereti, úgy ahogyan ő akarja. Ám az sem segített volna, ha valaki bevallja érzelmeit neki. Az ő pokolbeli lelke csakis egy vámpírért volt oda, ő pedig már boldogan él a másik családjával.

Holtak némaságára emlékeztető csend ült La Push partjaira. A víz némán csapkodott ide-oda a sziklákon, de oly halkan, hogy Mara fülei sem hallották, csak ha arra koncentrált. Egy bálna éppen akkor jött fel levegővételért, így Mara életében először csodálhatta meg kedvenc állatát.

A szürkeség mindent beborított. A háta mögötti házakból csak a körvonalakat tudta kiszűrni, melyeket halványan megvilágítottak az indiánok lakásaiból kiszűröd fények.

Mara Sam és barátnője lakásában lakott, míg társa kihagyta ezt az életéből, inkább elment Port Angelesbe egy hotelbe. Mara szerint azonban nem az alakváltók közelsége miatt ment el La Pushról. Ő inkább azt gondolta, hogy társa még mindig kerülni akarja őt. Mikor ez a gondolat újra szemei elé kúszott Mara rettentő dühös lett magára, hiszen volt olyan sejtése, hogy Caius a repülős incidenst még mindig nem heverte ki.

Hallotta, ahogyan társa közelít felé. Legszívesebben elfutott volna, vagy legalább lesüllyedt volna a pokolba, onnan, ahonnan visszajött. Helyette azonban megfordult a dűnéken lesétáló társához, majd rámosolygott. Érezte, ahogyan a bűntudat elönti az egész testét, de próbálta nem kimutatni ezen érzelmeit.

– Szia! – köszönt Mara rekedtes hangon. Társa ránézett, majd biccentett. Köszönni nem köszönt. Pár napja már nem is beszéltek csak a babáról, aki már nem is annyira baba volt, sokkal inkább hasonlított egy ötéves kislányra. Caius leült Marával szembe a tűz elé, majd azt kezdte nézni. Nem tudott Marára nézni. A lány közelebb akarta mászni a fiúhoz, de meggondolta magát, mikor a fiú rákapta kegyetlen tekintetét, ami azt sugallta, hogy nem alkalmas most az idő, így a két vámpír egyszerre nézte a tüzet, mely egyre nagyobb lángokkal törtetett az ég felé.

Csend volt, és ez Marát rendkívül aggasztotta. Társa egy megjegyzést sem tett, arról milyen nehéz eljutni ide, vagy hogy milyen körülmények uralkodnak ezen a télen zord, nyáron víg helyen. A lány felhúzta térdeit, kezével átkulcsolta azokat, miközben a tűzről elvette a szemét, és Caius felé nézett.

Mara nyitotta a száját, hogy újra bocsánatot kérjen, ám a szőke fiú megelőzte:

– Mit szeretnél csinálni, ha megpillantod őt? – kérdezte. Utolsó szavában undor jelent meg arcán.

Őt.

A férfi, aki kimentette a halálból, aztán gyorsan elfelejtkezett róla.

– Nem fogok a nyakába ugrani... – morogta Mara, miközben felvett a homokból egy gallyat, azzal pedig  mintákat kezdett rajzolni a nedves homokba.

A lány legszívesebben a nyakába ugrott volna. Viszont nem tudta eldönteni, hogy gyűlölje is a férfit. Ambivalens érzelmei voltak iránta. Szíve vonzódott hozzá, agya azonban másképp vélekedett. Az gyűlölni akarta, ráordítani, hogy ennyit érte-e a kapcsolatuk, hogy két év után már más nővel hetyegett. Sírni akart pontosan előtte, megmutatva Carlisle-nak azt a fájdalmat, amit ő miatta érzett.

– Ha meglát lehet, hogy mindent eldobva téged választ – szólalt meg társa.

Majdnem száz éve él együtt mostani párjával. Mara kételkedett benne, hogy őt választaná, sőt remélte, hogyha megpillantja nem jönnek elő a férfinél a túlfűtött, régi érzelmek. Mara ugyanis tudta, hogy a férfi boldog a mostani családjával, és nem akart belerondítani. Bármennyire is fájt neki, ez volt az igazság. Szerette a férfit, de jobban szerette azt, hogy boldog.

– Nem fog. És ez így van rendjén. Nem kell ő nekem, aztán ha mégegyszer meghalnék két év múlva új csajt keresne magának. És Esmének sem szeretnék rosszat. Aranyos, ha néhány súlyos hibájától eltekintek.

Caius felhorkantott utolsó kijelentésén, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

– Szeretnéd eljátszani, azt amit a Volturival? – érdeklődött Caius, majd lesütötte szemét, hogy tanulmányozzon minden apró homokszemcsét.

– Játszuk el újra a nagyszerelmest? – szaladt fel jobb szemöldöke.

Mara jó ötletnek tartotta. Így volt szerelme legalább nem hiszi azt, hogy szegény lány egyedül maradt ebben a kiszámíthatatlan életben.

– Nem kényszer, csak ha szeretnéd.

– Szeretném! – vágta rá Mara.

Összetalálkozott a két vámpír tekintete, mikor felpillantottak. Mara gyomra felugrott torkáig, aztán vissza a gyomráig. Régen nézett így társa rá; vágyakozva. A fiú felállt, és Mara elé térdelt.

– Sajnálom a mostani viselkedésemet. A repülőn történteket még most sem tudom felfogni, elkapott a hév. Megszoktam, hogy velem vagy, és... bocs! – Eltűrte a lány haját a szeméből, és közelebb hajolt hozzá.

– Nekem tetszett, én nem haragszok, azt hittem te haragszol – hajolt Mara is közelebb a fiúhoz.

– Nem haragudtam, csak... – elakadt, és tovább folytatni sem tudta – mindegy, nem fontos.

Mara is szeretett volna mondani valamit, de társa szája ebben megakadályozta. Olyan elánnal csókolta meg a lányt, hogy fogaik erőteljesen egymásba csapódtak. Mind ketten nevettek, a lüktető fájdalom ellenére is. Úgy ölelték egymást, mintha magukba akarnák tömni a másik felet. Mara imádta azt a fajta intenzitást, ami köztük volt, de csak azért mert teljesen ellentéte volt annak, amit Carlisle-nál tapasztalt évtizedekkel ezelőtt. A fiú óvatosan lefektette a lányt a homokba, fölé kerekedve folytatta a lány szájában lévő vándorutat. Mara beletúrt a fiú puha hajába, és jobban magára vonta. 

Nem hallott semmit maga körül csak saját sóhajaikat, mikor elválltak egymástól egy kis időre. Nem meglepő módon a vér vas és só ízét érezte a fiú szájában. Pár órával ezelőtt még az erdőben vadászott, utána jött csak La Pushra.

– Nem tudod, mennyire hiányzott ez! – suttogta Mara szájába, aztán óvatos mozdulatokkal harapdálni kezdte a lány alsó ajkát. A lány felnyögött, a vágytól homályos tekintettel megszólalt:

– A szám? – kérdezte nevetve.

– Nem – ingatta meg a fejét a fiú. –  Az érintésed.

Mara elkapta a fiú szájától a sajátját, majd mereven, kikerekedett szemekkel nézett az arany szempárba.

" Ez nem úgy hangzott, mintha csak megjátszaná a szerelmet" – gondolta Mara.

– Tessék!?– kiáltott fel hajszál vékony hangon a lány.– Caius, ugye te nem... – ránézett a fiú arcára, mely most még fehérebbnek tűnt. Szinte átlátott a fiú testén, olyan halovány fehéren ült lehorgasztott fejjel. Megint a homokot kémlelte, hátha talál benne valami izgalmasat, ahelyett, hogy egy hosszas beszélgetésbe kelljen elegyednie Marával –  vagy de? Belém szerettél? – pattant fel a lány,  majd gyorsan kellő távolságra ellépett a fiútól.

– Miről beszélsz!? – horkantott fel. – Legfeljebb az ágyba kellenél!

Marát ez a mondat szíven ütötte, meggyalázva érezte magát. Képességeinek hála tudta, a fiú a legőszintébb választ adta kérdésére.

Caius szégyellte magát kijelentésétől, de csak így hitte el Mara a hazugságát.

– Értem – nyelt nagyot a lány –, valahogy mindenkinek csak az kell, hogy melegítsem az ágyát – mondta lemondóan, majd elindult a házak irányába.

– Mara, várj már! – kapta el a a fiú két csuklóját, majd puszit adott a homlokára. – Ne haragudj! Nem érdemled meg, hogy így beszéljek veled. De nem vagyok beléd szerelmes – hazudott –, de szeretem ahogyan hozzámérsz.

Mara megveregette a fiú vállát, és haloványan elmosolyodott.

– Hála az égnek! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Már azt hittem, kell majd használnom a képességemet.

– Ja. Arra nem lesz szükség – motyogta a fiú.

Az erdő felé indultak, ám ekkor megérezték a bűzt, melyet több ezer szag közül is felismertek volna.  Mara minden vámpír klánhoz más-más szagot/illatott tudott társítani, így könnyen felismerte őket. Ezeknek a szaga a rothadó húsra emlékeztette, melyet már a kukacok elkezdtek enni, s a legyek lerakták rájuk lárváikat.

Megtorpantak. Mara lábai a földbe gyökereztek, és úgy tűnt nem akarnak onnan mozdulni. Valami láthatatlan erő húzta le a lábát a homokba, hogy figyelmeztesse őt a közeledő veszélyre.

Az erdő irányából hét vámpír tűnt fel. Nem Cullenék. Sötétkék kabátot viselt mindegyik. Ezek voltak a vámpírok, melyeknek megölte a vezetőjét az étteremnél, mikor védte Bellát. Bosszút akartak, ezzel együtt pedig a Cullenéket, akiket szívesen vittek volna a Volturihoz.

– A francba! – nyöszörögte Mara. Kétszáz méter választotta el őket a két árulótól, mégis látta, ahogy nyálukat köpködve vicsorognak, fújtatnak rájuk.

– Gondolom nincs itt egy farkas sem, aki segíthetne – Kérdés helyett, inkább kijelentés volt a fiú mondata.

– Cullenéknál mindenki. És nem csak heten vannak. Érzem őket, vannak ennél többen is! – kezdett pánikolni a lány.

– Intézd el őket, utána megkeressük a többit! – Nyugtatásképp a fiú a lány derekára tette a kezét, majd mikor érezte, ahogyan a lány egyre forróbb lesz, elvette a kezét.

Mara pillanatok alatt felszínre hozta szunnyadó erejét. Mikor ez történt mindig forró levegő járta körül, majd mikor ennek vége lett a forróság elpárolgott, a vámpíroknak ezek helyette Mara démoni szemével és jéghideg kegyetlenségével kellett szembenézniük.

Koncentrált, ahogyan csak tudott. Tekintete a hét vámpírra siklott, majd megszólalt. Hangja nem volt több egy fuvallat szélnél, a suttogása mégis olyan kegyetlenül hatott, hogy már-már magától is megijedt.

– Szenvedjek!

Ereje másodpercek alatt vándorolt át a hét vámpírhoz, azonban nem történt semmi, egy áttörhetetlen, láthatalan pajzsba ütközött.

– Mi a... – sikítás hagyta el a szájat, mikor ereje visszacsapódott a pajzsról, egyenesen rá. A hasába égető fájdalom támadt. Lerogyott arccal a homokba, ahol összegörnyedt. Remegtek az izmai, míg a csípő fájdalom az egész testében terjedt. Most ő szenvedett a pokol lángjai jóvoltából. Teste égett, mintha elevenen akarnák megfőzni. Látása eltompult, csak fehérséget és apró fekete pontokat látott. Szédült, olyannyira, hogy elfelejtkezett hogyan került a homokba. Testét belül ezernyi fáklyával gyújtották meg. Ezek ellenére is felállt, bár járása közel sem volt egyenes.

– Jól vagy? – kérdezte társa aggódó tekintetetekkel.

– Menjünk! – tért ki a válasz elől, miközben az erdőben eltűnő vámpírok irányába mutatott.

Futni kezdek. Átgázoltak kis folyókon, árkokat ugrottak át, valószínűleg jónéhány erdei állat lakhelyét tették tönkre. Mara fájdalma nem csökkent, jóval nagyobb fájdalmat érzett a gyomrában.

Lábai zsibbadtak, bizseregtek, akár csak, mikor abban a lepukkant bérházban lakott. Csak annyi volt a különbség, hogy Mara most nem a hidegtől vált ilyenné, hanem a fájdalomtól, mely a gondolkodására is kihatott.

Húsz perc telt el, de még mindig nem értek nyomukba. Gyorsak voltak, gyorsabbak bármelyik vámpírnál. Harminc perc... negyven perc... semmi.

A monumentális fenyőfákat lassan kisebbre nőtt tölgyfák váltották fel. A smaragdzöld színeknek itt már nyoma sem volt. A tölgyfák kopaszon, rendezetlenül álltak a sötétbarna földben. Ismerős volt Marának ez a hely, de gondolkodni még mindig túl gyenge volt. A levegőben nedves avar illata lézengett. Nem érezett vámpíri feromonokat. Túl sok zaj volt, amitől a fájdalom receptorai még több fájdalmat szolgáltattak. Varjak halálthozóan károgtak egy ősi fán, míg az ágak recsegtek, néha le is törtek a feltámadó szél miatt.

– Érzel valamit? – kérdezte Mara zihálva. Miközben beszélt a  levegőben fehér füstként látszott a lehelete. Le akart ülni egy sziklára megpihenni. Vámpír létére elálmosodott, s kívánta az alvás élményeit. A fájdalom felemésztette. A saját maga generált fájdalom kihatott rá, és nem tudott semmit tenni ellene. Tehetetlenül várt valami segítséget, miközben lassú pislogásba kezdett. Lábai felmondták a szolgálatot, úgy rogyott össze, mintha kihúzták volna alóla a szőnyeget. Társa lélekjelenléte azonban megmentette egy kemény talajra érkezéstől. Elkapta a lányt, majd leültette.

– Szóval ilyen az erőm... Most már értem azokat a halálhörgéseket, amiket kivégzettjeim adtak ki magukból – mondta Mara a homlokát dörzsölve.

– Megölöm őket! – sziszegte a fiú, majd megölelte a lányt – Mondd azt, hogy jól leszel! Nem... nem akarlak elveszíteni – suttogta alig hallhatóan.

– Túlélem – mosolygott Mara erőltetetten.

– Je ne pense pas! * – kiáltott valaki a hátuk mögül. – Ejnye – ciccegett baljósan –, két vezető is elárulta a Volturit, hát mit fog ehhez szólni Aro?

– Fils de put! ** – állt fel Mara, miközben hátul ökölbe szorította kezeit. Nem akarta, hogy a vámpír lássa fékezhetetlen dühét.

Mikor Mara fájdalma és dühe összhangba került rettenetes mészárlásba kezdett, s akkor kő kövön nem maradt. Az erdőből sík vidék lett, ahol szántani lehetett, a vámpírok jelentéktelen fekete hamuvá váltak. Ezt akarta most is Mara csinálni, de ereje valamelyik vámpír kiterjesztett pajzsa miatt nem engedte.

A francia lánynak szőke haja kontyba volt tűzve, vörös rúzsa kiemelte hófehér fogait. Fekete szemei még a köd fogságában is kivehető volt. Agresszív viselkedése miatt, Mara nem reménykedhetett békülésben. Kecsesen mozgott, darázsdereka ide-oda ringatózott miközben a két vámpír felé közeledett.

– A legkegyetlenebb vezetőt egy lány a legpuhányabb vámpírrá tette – nevetett gúnyosan a nő a szőke fiúra nézve, majd összecsapta háromszor, ütemesen a kezét, ezzel jelezvén a többieknek. Szüntelenül jelentek meg vámpírok az erdő minden oldaláról. Mara úgy érezte, hogy az erdő összenyomja őt a szűkössége miatt. Hátrálni akart, de háttal egy megtermett vámpírnak ütközött, aki hátulról elkapta. Mara kapálozott, mint egy partravetett aranyhal, remélve, hogy valaki segít rajta, de még társa sem tudott, akit a nyakánál megragadva tartottak fogságban.

– Mit kezd a kis Mara Leroy akkor, ha nem használhatja erejét? – A nő nevetése élesen csengett Mara füleiben. Nem segített a helyzetén, hogy a nagyra nőtt vámpír erőszeretettel fogdosta. Újra 1916 telére képzelte magát, azonban sejtette, ha nem cselekszik annak nem lesz olyan jó vége, mint akkor. Most nincs itt egy vámpír sem, aki megmenthetné.

– Ne érj hozzá, mert kötélnek fogom használni a beleidet, amin szépen csüngeni fogsz! – sziszegte Mara társa a tapizó vámpírnak.

– Úgy érted, ne csináljam ezt? – vigyorgott gúnyosan a megtermett vámpír a fiúra, aztán benyúlt Mara hasához. Jéghideg kezeit felcsúsztatta egészen Mara melléig, majd vissza a hasára, ahol erőteljesen megütötte Mara amúgy is fájó hasát. Mara megint a földön találta magát, és most már tényleg mindene fájt.

A megtermett férfi azonban nem érte be ennyivel. Megfogta Mara lófarokba kötött haját, hátrahúzta azt, és egy erőteljeset térdelt Mara arcába. Aztán egyet a hasába. Vakító fehérség nyílalt a lány agyába, úgy érezte feje mindjárt ketté hasad, beterítve agyvelejével a kopár erdőt. Sikítani szeretett volna olyan hangosan és olyan vékonyan, hogy minden elpusztuljon körülötte. Aztán lelki szemei előtt anyukája jelent meg:

Talán ötéves lehetett, mikor biciklivel elesett a kemény aszfalton, és csúnyán megsértette a lábát. Ömlött a vér piciny lábából. Sírt, úgy ahogyan még sohasem. Anyukájáért kiáltott, és az mindent eldobva rohant ki a kis kertbe, hogy megnézze lányát. Mikor meglátta Mara sebét gyorsan leápolta, majd beletúrt Mara rövid hajába, amit anyukájától örökölt. Mara anyjára ütött, mindene anyjáéra hasonlított kivéve szemét; anyukájának égkék szemei voltak, s Mara az apja borostyán szemét örökölte. Mikor a kis Mara belenézett anyja szemeibe anyukája megszólalt:

– A fájdalom kínokkal jár, de ha megfelelően bánsz vele, képes lehetsz a hasznodra fordítani, és ha elég kitartó vagy a fájdalom meg fog erősíteni. 

Mara lassan tért magához az emlék felidézése után. Ám segített valamennyire csillapítania a fájdalmát. A gyomrában lévő fájdalom nagy része elpárolgott, a többi fájdalmat pedig a bosszúra irányította. Társára nézett, akit önző mivolta ellenére most jobban érdekelte Mara egészsége. Meghúzogatta köteléküket, amitől Caius lopva Marára figyelt.

" Szeretnél harc közben meghalni?" – kérdezte Mara

" Inkább, mint Aro fejezzen le a Volturi előtt." – jött a gyors válasz.

" Akkor gyerünk, harcoljunk!"

Miután Mara befejezte a beszélgetést egy hatalmasat könyökölt a nagydarab vámpírba. Kétrétre görnyedt, így Mara szaporán le tudta szakítani a fejét. Egy pillanatra megállt, mikor a vámpír feje a kezébe maradt. Lefagyott az üveges szemek látványától, de erejét meghazudtolóan eldobta azt, s indult a többi vámpír felé, míg társa a francia szőkeséggel végzett.

Mara ütött, rúgott, ott, ahol csak lehetett. Nem foglalkoztatta a fájdalom, mely az egész testében uralkodott. Magabiztosan forgott a vámpírok gyűrűjében. Bár sokkal többen voltak, így is ők ketten voltak előnyben a Volturi kiképzése minősége miatt. Gepiesen ismételte ugyanazokat a mozdulatokat: harcol, öl, meggyújt. Éterien mozgott a vámpírok körül a társával együtt. Balettezőket meghazudtolóan forgott a köd rejtekeiben. Fél hulla állapotában is eltett láb alól megannyi vámpírt. Társa ugyanilyen szerencsésnek bizonyult ebben a csatában.

– Talán tudom melyik szolgáltatja a pajzsot, elfutott – mondta társa, mikor úgy jött ki mind a kettőnek az ütem, hogy egymás mellé keveredtek, és egyszerre törték ki a vámpírok nyakát.

– Menj utána! – utasította Mara. – Ha végeztél vele értesíts a köteléken keresztül.

– Nem, menj te. Nem bírsz el ennyi vámpírral. Még vannak – rövid szünetet tartott, hogy egy gyors fejszámolást végezzen, majd folytatta – huszonketten.

Mara megfogta az egyik női vámpírt, majd könnyedén megszabadította őt az itteni világtól.

– Huszonegy – nézett társára –, menjél, elleszek nélküled!

Nem vitatkozott a lánnyal elindult a ködtől alig látható erdő mélységébe. Mara egyedül folytatta a már megszokott monoton mozdulatait. Teste lábadozott a fájdalomtól, így fokozatosan nyerte vissza valódi erejét.

Számolta a megölt vámpírokat.

Húsz...tizenkilenc...tizennyolc...Tizenötig jutott, mikor eszébe jutott, honnan ismerős neki ez a hely. Elkáromkodta magát, hiszen fél kilométerrel arrébb volt családja háza állt, ahol megannyi vámpír és alakváltó tervezték a Volturi elleni harc részleteit.

„Caius, fél kilométerrel arrébb van a Cullen villa"

„Jókor jut eszedbe!"

„Sokat nem tudnák vele mit kezdeni."

„De tudsz, sikíts!"

„Nem hallanák meg, ennyire nem jó a hallásuk"

„De Alistairnek igen!"

Mara barátai tudták, ha sikít, akkor bajban van, így sikítania kellett, bármennyire nem szeretett volna egy Cullennel sem összefutni ezen a napon. Remélte, hogy barátai közül valaki megakadályozza, hogy az érintett család idetegye a lábát. Sok reményt azonban nem fűzött hozzá.

Elintézett még két vámpírt, majd kieresztett minden fájdalmat, legyen szó fizikai vagy lelki fájdalomról. Sikolya olyan mélyről jött, hogy ez már nem is a füleknek szólt, hanem sokkal inkább a szíveknek. Ebben a sikolyban nem volt más pusztán a szimpla fájdalom, melyet az eltelt ember-és vámpír élet okozott neki, akivel szerettek évődni az égen túl lakó élőlények. Sikított a szüleiért, tesójáért, fiáért, akit elragadtak idő előtt. Sikoltott, követelve volt élete nyugalmát. Sikoltott a szabadságáért, hogy végre megszabaduljon a szerelem nyomorú kínjaitól, mely éles pengeként szaggatta szívét nap, mint nap. Mikor sikítása elhalt a köd szürkeségében, és a némán figyelő erdőben egy mélyet sóhajtott, majd neki támadt a sikításától megtébolyult vámpírokra.

„Egy sárkány megirigyelné sikolyod"

„Le sárkányoztál?"

„Hát... lehet visszaszívom"

„Megvan a pajzs gazdája?"

„Nézd meg, most végeztem vele"

Mara gyorsan cselekedett. Ereje gyorsabban látott napvilágot, mint eddig. Körbenézett, majd normál hangerőn megszólalt.

– Szenvedjetek! – lehunyta szemeit, hátha megint visszacsapódik rá saját ereje, de most ereje célba ért. Az összes vámpírnak, akik a közelébe tartózkodtak ívesen hátrafeszült a gerincük, majd vergődve kilehelték életüket.

Sokat kivett Marából a több, mint tíz vámpír elpusztítása. Ha egyszerre sok vámpírt kellett eltennie láb alól mindig kimerült. Most is ez történt; leült a vizes földre, és próbálta nem mozogva látni a dolgokat. Egy kéz érintette meg hátulról. Azonnal felpattant, szemei feketébe fordultak át, de csak egy barátja volt.

– Azt istenit! – kapott a szívéhez.

Alistair állt vele szemben. Vállig érő szőkésbarna haja összeborzolódott a futásban. Apró levelek költöztek az egyébként gondosan ápolt hajába. Borostája még mindig ugyanolyan jól állt neki, mint amikor utoljára látta. Vörös szemeit, azonban még mindig undorral figyelte, így inkább elkapta a tekintetét a szempártól, mely megcsúfította a férfit.

Alistair volt Mara legjobb mentora a Volturin kívűl. Ironikus módon nemcsak az ő mentora volt, hanem egykori  szerelmének is.

– Minden rendben? Hallottam a sikításod, azonnal jöttem! – tette a lány vállára vastag kézfejét.

– Megmaradok – vonta meg a vállát Mara, miközben a férfi hajából kiszedte a leveleket –, ugye azok ketten nem tudják, hogy itt vagyok?

A férfi hallgatott, majd Mara válla felett a távolba kezdett leskelődni. Mara orrlyukai kitágultak, állkapcsa megfeszült, tudta, nincs hova menekülnie. Edward és Carlisle a háta mögött voltak, csak néhány méter választotta el őket Marától.

– Sajnálom – sóhajtott a férfi kis együttérzést sem mutatva –, muszáj tudniuk rólad, nem titkolhatod azt, hogy élsz. Mind a hármatoknak fájdalmat okozol. Hamarosan mindenki itt lesz.

– Gyűlöllek! – lökte meg a férfi mellkasát.

Elárulva érezte magát. Nem akart így mutatkozni egykori családja előtt. Kimerült volt, s gyengének látszott. Haja csapzottan omlott arcára. Magassarkúját sár fedte, míg fekete farmerja és csipkés topja szintén apró sárpacáktól hemzsegett.

– Csakis a te érdekedben tettem. – szólalt meg a férfi.

– Mi a szent szar folyik itt? – jött a kérdés a háta mögül.

Hangja ugyanolyan volt, mint anno, mikor még legjobb barátjaként, neveltfiaként tekintett rá.

Mara nem mert hátrafordulni, inkább a tömeget nézte, akik a másik irányból jöttek. Kate, Tanya, Benjamin, az Amazonas klánból két lány. Aztán ott volt Elezar, aki szintén elárulta a Volturit. Az ír klán, akik mosolyogva bíztatták a megfordulásra.

Mara még vetett egy gyülölködő pillantást Alistairre, majd megfordult, ahol szembe találta magát Edwarddal és Carlisle-al.

Érezte, ahogyan az erdő összezsugorodik körülötte. Torka mogyoró nagyságúra szűkült, de így is sikerült elővennie az álcáját, amit használni akart. Kihúzta magát, karba tette kezeit, majd magabiztosan megszólalt:

– Hát sziasztok fiúk! Száz év után is ugyanúgy néztek ki! – vicsorgott a két vámpírra.

– Mara? – Carlisle hangja egyszerre volt összetört, meggyötört és álmélkodó. – Ez lehetetlen – suttogta maga elé.

– Drágám – szűrte fogai között a lány –, semmi sem lehetetlen.

•••

Magyarázatok:

* Azt nem hiszem
** Francia káromkodás

•••
Sziasztok!💕
Kicsit késtem vele, de remélem örültök a hosszabb résznek.🥰
Egy kérdésem lenne hozzátok:
Annyiszor átolvastam már a sztorinak minden részét, hogy hiba nélkül tudjam publikálni, szóval nekem már nem olyan érdekes, mint első blikkre, szóval a kérdésem az lenne, hogy a hat részben átjöttek az érzelmek, illetve a leírások? Tudom, a béka feneke alatt vagyok írásban, viszont nagyon szeretnék az érzelmekre hatni a sztoriaimban. ❤️ Köszi előre a válaszotokat!