𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓟𝓪𝓼𝓼𝓪𝓷𝓰𝓮𝓻 - 𝓛𝓮𝓽 𝓱𝓮𝓻 𝓰𝓸

1918. december, karácsony tájékán:

Több, mint két év telt el, mióta Marára rátaláltak a szerelem festői lángjai, melyek úgy hódítottak teret Mara egész testében, mint egy kiszáradt erdőben keletkezett futótűz. A románc a két fél között megállíthatatlanul terjedt vírusként a nyári napsütésben, az őszi esős szürkeségben, a tavasz megújulást hozó szelében, s a hideg, de mostanság egyre vígabb tél fehérségében.

Múltak a napok, hetek, hónapok, s Mara egyre boldogabb lett új családja jóvoltából. Mások voltak, s mégis úgy érezte ők azok, akik a legjobban megértik gondolkodását, életét. Marának Carlisle volt a fényes nappala, a sötétséggel teli éjszakája, mely megvédte őt a sarkokban rejtőző alattomos szörnyektől. Ő volt a védelem, ebben az elfajult világban. A szerelem lángja napról napra feljebb és feljebb csapott, egy percre sem tűnt úgy, hogy kialudna ez a fajta mennyei láng. Terjed a hevesen izzó éjszakákban, a szorgosabb nappalokban. Elolthatatlan lángként szerették egymást, így Mara egy mérföldkőhöz érkezett életében.
Döntött, bár alaposan kielemezte döntésének következményeit. Hónapokig agyalt rajta, és tudta, Edward minden egyes gondolatát végig figyelmesen hallgatta. Sokszor együtt beszélték meg Mara dilemmáit, de a fiú mindig biztosította arról, hogy ő és nevelőapja minden helyzetben mellett lesznek. Így hát hónapokig tartó kínkeserves mérlegelés után a karácsony előtti napot arra szentelte, hogy elmondja szerelmének döntését. Egyszerre félt, s vágyakozott új élete iránt. De a félelmet elnyomta a mérhetetlen szerelem, amit a férfi iránt érzett.

Napsütésre ébredt, nyolc óra tájt. A függöny elzárta a napsugarak nagyrészét, de így is észlelte a szikrázó napsütést, mely New Yorkra ereszkedett. Megnyújtóztatta elgémberedett izmait, majd az ablakhoz sétált, hogy a napsütést teljes egészébe láthassa. Miután elhúzta a függönyt a gyémántokat meghazudtolóan csillogó hótakarót látta meg először, melyre a Nap szilajul sütött. Vakítóan fehér volt a ház kertje. A távolban hófelhők gyülekeztek, a nem költöző madarak a házakon túl fogócskáztak egymással. Kinyitotta az ablakot, s beleszagolt a frissen lehűlt fagyos levegőbe, mely belopakodott szobájába, és cirógatva simogatták halványrózsaszín bőrét. Gyönyörű napnak könyvelte el, s nem is képzelte, hogy hamarosan szerelme még gyönyörűbbé fogja ezt a felejthetetlen napot tenni.

Beágyazott ágyában, melyben este nem sokat aludhatott szerelme okán.

Volt egy olyan érzése, hogy miután lemegy a lépcsőn Edward tréfás megjegyzéseket fog tenni a tegnap éjszakáról, ugyanis a mellette lévő szobában az állandóan éber vámpírfiú mindig meghallotta mi folyik odaát, és a barátságos piszkálódás sohasem maradhatott el.

Egy bő ingben ment le a konyhába, ahol a két vámpír már javában tették dolgukat. Carlisle az orvosi iratokat nézte át, míg Edward egy könyvvel volt elfoglalva. Látszólag. Mara látta ahogyan Edward a könyv peremén túl mosolyt bújtat a száján.

– Jó reggelt! – Csilingelte Mara szirupos hangján, majd Carlisle felé szökkent, hogy egy csókot (vagy inkább többet) adjon szerelmének.

Edward a könyve mögül grimaszt vágott. Mara rányújtotta nyelvét, hiszen tudta ő, csak ugratja őt. Kapcsolatuk baráti volt, úgy szívták egymás vérét, mintha ezer éve ismernék egymást.

Mara leült a férfi mellé, majd ő is kezébe vett néhány lapot, amin az ő betegei betegségei voltak, ugyanis Mara a férfinek, s a kor előre haladtának hála kapott munkát New York legnívósabb kórházában, így együtt dolgozott Carlisle-al. Vagyis csak majdnem együtt. Carlisle ugyanis vámpíri léte miatt éjszakai ügyeletes volt. Mara pedig a nappali ügyeletes, így volt hát, hogy betegeik azonosak voltak.

Ennek ellenére Mara most nem a lapokon lévő betűk sokaságára szentelte figyelmét, sokkal inkább így akarta eltűntetni a rajta lévő feszengések nyomait, mivel ma jött el a napja, amikor döntését elmondja Carlisle-nak.

Arcizmai megkeményedtek, csak a száján rángatózott egy ideg, mely már nagyon szeretett volna beszélni, ám mikor Mara kinyitotta száját, azon nyomban vissza is csukódott. Agya még nem állt készen erre a beszélgetésre, pedig egész héten a beszédén agyalt, még Edwarddal is megbeszélte, hogyan és mit fog mondani. Arcát elöntötte a forróság, mikor a papírokat néző férfire nézett. Lesütötte tekintetét, mielőtt összetalálkozhatna szemük egymással.

– Hogy aludtál? – kérdezte Edward lehelet vékony hangon. Mara a kérdés hallatán résnyire húzta szemeit, és egyenesen Edward ónixfekete szemébe nézett, olyan mélyen, hogy egy pillanatra azt hitte bejutott Edward agyába.

– Fekve – válaszolta Mara tömören.

– Szerintem nem sokat aludtál. Igaz? – fordult nevelőapja felé, aki jól szórakozott Mara és Edward cicaharcán.

A férfi Marára mosolygott, és megpuszilta homlokát.

– Nem, azt hiszem nem aludt sokat, de ez jórészt nekem köszönhető.

– Miért játszódik le állandóan ez a beszélgetés hármunk között? – tette fel a költői kérdést Mara, miközben felpillantotta a mennyezetre. Azonban hamis sértődöttsége hamar odaveszett, mikor szája sarkai akaratán kívül felfelé görbültek. Hiába, a két vámpírra sosem haragudott, főleg azért, mert tudott nevetni saját magán is. Ránézett Edwardra, majd nevelőapjára, azután kitört belőle a kacagás. – Édes Edward! Legközelebb még hangosabb leszek, csakhogy idegesítsem vámpírhallásodat – beleharapott alsó ajkába, majd sejtelmesen Carlisle felé fordult, aztán végig mérte. Szemei ama testrészen álltak meg, ami Marának sokszor okozott álmatlan, de felejthetetlen éjszakákat.

– Hogy nem halsz meg közben? – bámult rá Edward csodálkozva. – Azért valljuk be... vámpírok eléggé, nos... hagyjuk – legyintett, ezzel elhessegette gondolatait, és talán Maráét is, akinek most is a fejében turkált, ezért láthatta a tegnap estét.

Mara még haloványan elmosolyodott, majd visszatért a lapok tanulmányozásához. Ez a beszélgetés sem csökkentette a benne lévő feszültséget, úgy érzete, bármelyik pillanatban szétszakadhat, ezzel együtt a mondat is kiszakadhat belőle, melyet heteken át őrzött a nyelve hegyén. Idegességét képtelen volt tovább leplezni, felállt, betolta maga után a széket, és a konyhába igyekezett, hogy kiszáradt torka miatt valami egészen hideget igyon. Az üvegpohár remegett a kezében, csaknem kifolyt belőle az, amivel megtöltötte. Nagy kortyokban húzta le a vizet, vett négy-öt mély levegőt, és visszament a többiekhez az étkezőbe.

Carlisle aggódva figyelte Mara elsötétedett arcát. Miután visszaült melléje a lány combjára fektette kezét, óvatos mozdulatokkal simogatni kezdte. Nem kérdezett, látta a lány arcán, hogy nem tudna válaszolni neki, így némán várta, hogy a lány megszólaljon.

Mara egyáltalán nem így akarta elmondani neki döntését. Határozottan Carlisle elé akart állni, majd elmondani neki elhatározását. Csakhogy a félelem eluralkodott testén. Kezeit nem tudta egyenesen tartani, görcsbe ugrottak, miközben görnyedten ült két vámpírnál egy asztalnál. Érezte, ahogyan a hátát elönti az izzadság, mely lejjebb csordogált gerince vonalán, egészen a csípőjéig. Kis méretű körmei, még kisebbek lettek a folyamatos tépkedéstől. Nyelt egyet, de a torka az Afrikában tomboló szárassággal vetekedett.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi.

Mara először bólintott, majd utána megrázta fejét. Kételyei egyre felerősödtek. Tudta, ha nem mondja ki rögtön, amit szeretne a józanesze átveszi rajta az uralmat, és akkor sosem történik meg az, amit szeretne.

Carlisle felé fordult a széken, és kezeit a férfi combjára tette. Komolyan a szemébe nézett, kinyitotta száját, hogy végre beszéljen. Edward felállt a székből, hogy elosonjon kettőjüktől, de Mara kezével intett, hogy maradjon. Nem akart kettesben maradni szerelmével, hiszen fent állt a lehetőség, hogy mondata közepén elakad, ezért szüksége volt a fiú segítségére.

– Jaj, nem tudom hol kezdjem! – sóhajtott a lány. Fejét a föld felé szegezte. – Szeretlek! És amit most mondani fogok teljesen komolyan gondolom. Tudom, hogy vannak elveid; csak akkor változtatsz át valakit, ha haldoklik, de... – Belenézett Carlisle felcsillanó szemeibe, és tovább folytatta – közétek akarok tartozni. Tudom, találkozásunkkor azt mondtam, nem akarok átváltozni, viszont nagyot fordult velem azóta a világ, és ha ilyen vámpírok vesznek körül átváltoztatásom után, akkor bízok benne, hogy senkinek nem okoznék kárt. Szóval, ha nem lenne gond, és te is szeretnéd... akkor... jó kimondom! Azt akarom, változtass át. Veled szeretném leélni az életemet. Szeretlek, és az a nagyjából hatvan év, mely megadatott nekem még ebben az életben, oly  kevés, hogy kimutassam szerelmet, melyet irántad érzek. Veled akarok élni évszázadokon át, ha ehhez az szükséges, hogy vámpír legyek, én állok elébe! De csak ha, te is úgy érzel, mint én – tette hozzá halkabbra fogva.

– Te leszel az egyetlen Mara Leroy, az egyetlen, akit valaha képes leszek így szeretni. – csókolta meg a lányt.

– Átváltoztatod? – kérdezte Edward izgatottan. Ő talán még jobban is izgult Maránál. Hiszen Marában megtalálta a barátját, a nevelőanyját, egy embert, aki áttaszította a nehézségeken. Sokat gondolkodott életén, melyet nem szívesen élt. Soha nem osztotta meg nevelőapjával, azonban Mara csökönyösen mindig kiszedte belőle gondolatait, így társalgásaik órákon keresztül tartottak. Aztán Mara olyan buzdító beszédet tartott minden ilyen csevely után, hogy bánata fellege kipukkadt, s újra pozitívan állt az élethez.

– Jól gondold meg! – szólalt meg rövid töprengés után a férfi.

Mara százszor végig gondolta. Százféleképpen képzelte el a fájdalmat, amit át fog élni. Gondolt a szakadatlanul égető fájdalomra, mely elégeti bőrét. Arra is gondolt, hogy a fájdalom olyan lesz, mintha negyven kést forgatnának meg egyszerre testében. Ugyan ennyiszer gondolt arra, hogy meg fogja bánni, azonban a szerelem ködje a szeme elé szállt, és nem akart odébb állni egy jó darabig.

– Nagyon fog fájni, ugye? – kérdezte Mara elbizonytalanodva.

– Igen – felelte a férfi feszült őszinteséggel.

– Jobban, mint az első éjszakánk? – Marát már akkor kirázta a hideg, mikor felidézte a napot, amikor szerelmük újabb lépcsőfokot mászott meg. Bármennyire is volt a férfi finom vele, akkor is könnyek szöktek szemébe, aztán idővel a fájdalmat Mara képes volt gyönyörré alakítani.

– Sokkal jobban – válaszolta, és eltűrt Mara arcától egy eltévedt hajtincset.

– Megígéred, hogy mikor felébredek te leszel az első, akit meg fogok pillantani?

– Egy percre sem mozdulok majd tőled – biztosította a lányt.

– Akkor biztos vagyok döntésemben – mondta ki végleges döntését Mara. Edward arca sugárzott a boldogságtól, míg nevelőapján a kételyek jelei voltak fellelhetők. Elvei nem akarták Marát átváltoztatni, de az iránta érzett szerelem miatt egyszer kivételt tehet.

Edward és Carlisle titokzatosan egymásra néztek. Edward észrevétlenül bólintott, majd megpuszilta Marát, és elindult a szobája felé.

Carlisle megfogta Mara kezét, hogy a nappaliba vezesse, ahol leültette őt a kanapéra. A férfi a lány felé hajolt, és gyengéden megcsókolta arcát, száját, aztán csókjaival átvándorolt a lány nyakához, hogy azt vegyék birtokba.

Mara beletúrt Carlisle hajába, és közelebb húzta magához. Kisebb sikoly hagyta el száját mikor megérezte a vámpírfogakat a nyakán. Csak érintették nyakát az éles fogak, de így is érezte, ahogyan szíve ficánkolni kezd balfelén. A férfi felnevetett, és eltávolodott a lánytól.

– Életem, mi lesz veled, ha fogaim nem csak megérintik, hanem bele is vájnak bőrödbe? – ült le a lány mellé, hogy  átölelje.

– Jaj, istenem! – nyögött föl – Ez minden volt csak nem kellemes...

– Tudom – kezdte simogatni a lány haját.

Mara a férfihez fordult,  homlokát az övéhez döntötte.

– Azért csináltad, hátha meggondolom magamat?

– Pontosan, de makacsságot határtalan – húzta el a száját.

Ezzel nem vitatkozhatott. Tényleg makacs volt, de a jó fajtából.

– Mikor szeretnéd?

– Lehetőleg minél később. Érezni szeretném még, ahogyan a szíved dobog.

– Én pedig még tele akarom enni magam karácsonykor.

Nem nevetettek, pedig viccesnek szánta mondatát. Carlisle felállt. Mara görnyedten meredt a férfire, míg kezeit tördelte. Nehéz csend szállt le közéjük, így Mara amilyen gyorsan csak tudta, megtörte a csendet:

– Tavasszal?

– Ha neked jó, akkor nekem is. Figyelj – sóhajtotta –, soha többet nem ehetsz utána normálisan emberi ételeket. Nem tudom milyen lesz az önkontrollod, de míg nem alakult ki nálad, addig itthon kell lenned, nem dolgozhatsz a kórházban, nem mehetsz emberek közé. Hatalmas erőd lesz, amit meg kell tanulnod kezelni. Vért kell innod, csábítani fog az emberek vére. Hajlandó vagy ekkora áldozatot vállalni?

Mara nagy nehezen feltápászkodott, majd megszólalt:

– Érted? Érted bármit megtennék, és tudom, hogy te is szeretnéd, hogy egy legyek közületek.

– Így igaz. Azt szeretném, hogy egy legyél Edwarddal és velem – suttogta, miközben két kezébe vette Mara rózsaszín arcát –, és ezért kérem meg ebben a pillanatban a kezed.

Mara elsőnek nem fogta fel Carlisle mondatának jelentőségét. Aztán minden értelmet nyert. Ezért ment fel fia a szobájába, és ezért néztek egymásra rejtelmesen. A felismerés fokozatosan ült ki arcára. Sikítani, akart örömében, de elvetette a gondolatot, így csak ugrált egyhelyben, miközben a férfi fél térdre ereszkedett előtte, majd előhúzott egy gyűrűt zsebéből.

Mara szemében a könnyek csillagok fényét imitálva fénylettek. Próbálta őket visszatartani, de makacsok voltak azok a könnyei. Utoljára akkor sírt, mikor bevallotta érzéseit a férfinek, aki most kéri meg a kezét.

Csodálatos volt a gyűrű, melyet a férfi a kezében tartott. Pontosan olyan, amit Mara kislánykorában megálmodott. A gyűrűben egy hatszög alakú gyémánt tündökölt, a gyűrű kör részén apró szív vezetett a gyémánthoz mindkét oldalról. Mikor az anyukájának mesélte milyen esküvőt akar a férfivel, akibe ő majd beleszeret ilyen gyűrűt álmodott meg. Sosem álmodozott szőkehercegről, vámpírról meg egyáltalán nem, mindig is azt mondta anyukájának, hogy ő olyan férfit szeretne, aki szívéből szereti. Ez a férfi szerette őt, még ha szíve nem is tudott dobogni érte. Tudta, hogy fent a mennyekben a kisbabája, öccse, s szülei büszkén tekingetnek le rá, és erre a pillanatra.

– Mikor először láttalak a sikátorban elmosolyodni, azt kívántam, hogy minden egyes nap a mosolyaidban fürödhessek, és ez több, mint két éven keresztül így is volt, de most már ennél többet szeretnék. Szeretném, hogy életünk közösen folyjék tovább. Veled akarom leélni oly hosszú életem. Hozzám jönnél feleségül, és felvennéd a nevemet?

– Igen! – kiáltott fel Mara, majd miután a férfi felhúzta a gyűrűt az ujjára a nyakába ugrott, és erőteljesen megcsókolta. Olyan elánnal, hogy mind a ketten a szőnyegre zuhantak. Mara inge hasáig felcsúszott, miközben próbált lemászni a földre lökött férfiról, ám a férfi nem engedte. Magára húzta a lányt, és csókolni kezdte. Úgy terültek el, mintha csak az ágyban lennének.

– Aha, szóval zavarok – köhintett egyet Edward.

Mara felkapta a tekintetét, keze megállt félúton, mikor az ingét akarta magáról lehámozni.

– Na jó, nem zavarok, felmegyek a szobámba, és megpróbálom ezt itt – mutatott nevelőapjára, és a rajta ülő Marára – elfelejteni.

Miután felment Mara elnevette magát.

– Szerintem örök traumát okoztunk neki, pedig ruha is van rajtunk – mondta, folytatva ingje gombolását.

– Majd kiheveri – nevetett fel a férfi.

Néhány perc múlva elmerültek egymásban, együtt érte el őket a megunhatatlan kábulat érzése.