Kedves, Idetévedő!
Ha tetszik ez a történet, lessd meg a Gyűlölve szeretni c. történetet is. :)
Jó olvasást!

HAGYJATOK MAGATOK UTÁN NYOMOKAT❤️
Kommenteljetek, ha tetszik csillagozzátok💕

𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓚𝓪𝓽𝔂 𝓟𝓪𝓻𝓻𝔂 - 𝓣𝓱𝓮 𝓸𝓷𝓮 𝓽𝓱𝓪𝓽 𝓰𝓸𝓽 𝓪𝔀𝓪𝔂

Az égető napsugarak úgy sütötték a lilába öltözött rétet, mintha csak tudnák, hogy a lány, aki a virágok között napozik a világ leggonoszabb teremtményének van nyílván tartva, s így akarnák elpusztítani, megszabadulva tőle, akinek a létezéséről egyetlen klán tudott. A lánytól, akitől mindenki rettegett. Legyen szó bármelyik klánról, vagy vámpírról, ez a lány mindenkit megfélemlített hatalmas erejével, amit halála bekövetkeztékor szerzett. Vámpírok százait tett el láb alól, s nem egy vámpír könyörgött a kegyes halálért.

A lány gondolatai ide-oda cikáztak a friss, balzsamosan simogató levegő ölelésében. Közben pedig csodálkozott a tűző nap látványán, ugyanis tudta, hogy ezen a olykor barátságos, olykor pedig kísértetiesen magányos helyen szinte sosem süt a Nap. Mikor betette a lábát a városban, melyben egy csoda volt születőben, ködre, hatalmas égi háborúkra, házakat megrengető dörgésekre, s szürkébbnél szürkébb felhőkre számított. Viszont az élet mindig is szeretett vele tréfálkozva játszadozni. Elvétve a tréfából gúny lett, s  meg kellett tanulnia, hogy az élet már csak ilyen, nem szereti őt, ahogyan egykori családja sem, akik hamar túllendültek szívszaggató halálán. Így hát a forksi időjárásban is csalódnia kellett. Borús idő helyett, a nyár végi huncut szellővel, s a Nap melegével kellett szembesülnie.

A hófehér bőrén érezte a durván égető Nap hatásait, nem érzett fájdalmat, bár átvillant az agyán, hogy majdnem száz év elteltével végre fájdalmat érzett, ám ez csupán egy szeszélyes délibáb volt. Sosem érezhet többet emberi fájdalmat. Lelke, s fájdalom érzete azon az éjszakán 1919 április 6-án elkúszott, mint Lucifer kígyóba öltözve az Édenből.

A többiekkel ellentétben a gyémántos csillogás nála nem számított gondnak, különös módon nem kapta meg a vámpírok őrjítően idegesítő tulajdonságát: a ragyogást. Kedvére járhatott-kelhetet az emberek között fényes nappal, a legtűzőbb napsütésben is, meglesve a legtöbb ember tulajdonságait. Egyedül vörösen izzó tekintetével kellett mit kezdenie. Hiszen nem meglepő módon az emberek megnézték, ha a két vérvörös (valamikor mézesen aranyló) szeme rávillantak valakire.

Szerette megfigyelni az emberek fura szokásait. A szerelmes párokat, akik egymásba habarodva figyelmen kívűl hagyták a többi embert. A hajléktalanokat, akik egy jobb élet reményében minden nap, reggel egy táblával a kezükben kiülnek a városok legforgalmasabb helyeire, hátha valaki megsegíti őket. Száz év alatt nagyot fordult a világ. Az emberek mostanra elmennek az ájultam fekvő, ittas állapotban lévő emberek mellett, kiröhögik a náluk szegényebb egyéneket. Nem szerette az emberek ily gyalázatos tulajdonságait, ennek ellenére fontosnak tartotta az ember életeket.

A réten a cirogató levendula illat hatalmába kerítette
orrát. Imádta a levendulát, hisz egykori szerelme, kit még mindig ugyanazzal a vággyal szeretet mindig levendula, s bermagott illatot árasztott, ezzel méginkább szerelembe ejtve a lányt.

Leszakított egyet a sok közül, és mélyen beleszagolt. Még jobban előjöttek az emlékek. Az a három szelíd év, mikor végre nyugta lehetett. Új családot kapott az égiek segítségével. Különös család volt, de az övé volt, s egy percre sem bánta meg döntését, mikor arról kellett döntenie, vajon bírni fogja-e szerelme és nevelt fia abszurd életét.

Ez azonban a régmúlt volt. És bár ebben a városban még csend honolt, valami készülődött, valami, amit a lány minden erejével próbált megakadályozni. Bármennyire fájt neki, mivel ezzel a tettével azon klán ellen fordult, akik befogadták őt, miután emberből szörnyeteggé változott.

Forks városában vihar közeledett. Nem az égbolton, az továbbra is vakítóan fénylett, hanem a földön. Néhány hónap múlva vámpírok fognak egymásnak feszülni, akik saját igazukat akarják bizonyítani a másiknak. A lány gondolatban mutató-és középső ujját keresztbe fektette egymáson, reménykedve, hogy nem kerül sor harcra. Reménytelenül hitt benne, hogy senki nem ad tudomást klánjának a baba születéséről.
Nem akart harcolni a klánja ellen, de szíve vitte előre, hiszen ő az igazságot védte, s az igazság most a kissé különös volt családja oldalára állt.

Becsukta szemét, és bár aludni képtelen volt, azért elképzelt milyen képet fog vágni, mikor meglátja őt az a két ismerős arc, akik régebben a családja volt.

Élve fogják őt látni, s nem holtan.

A lány fekete egyenes haja puha fűként lengedezett a nyári szélben, miközben karjait a földön széttárta, hogy a simogató szél minden porcikáját kényeztesse. Hosszú, vörösre festett körmeit belevájta a földbe, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg ez a valóság, és nem-e egy véletlen folytán a pokol helyett a mennybe került.

Aztán eljutott a tudatáig, hogy eme mámorító érzés sem tud azon a bánaton felülkerekedni, ami száz éve nyomja halott szívét.

Könnyen túlléptek elvesztésén, mégis azon van, hogy ennek a családon segítsen.

A rét melletti erdőből puha, szinte már néma léptekre lett figyelmes, csak az avar zörejéből jött rá, ki is lehet váratlan látogatója. Nem foglalkozott a feléje tartó alakkal. Tudta ki ő, és azt is, miért van itt. Ha szíve még pumpálná a vért kicsiny kis testében, biztosan kiugrana a helyéről. Nem úgy szerette ezt a vámpírt, mint a száz évvel ezelőttit. Ezzel a vámpírral más volt a helyzet.  Szerelmük hamísíthatatlanul valódinak tűnt, de  ez csak egy megtévesztés volt a sok közül.

Halványan elmosolyodott a vámpír jelenléte miatt. Szemét továbbra sem nyitotta ki, de érzékelt, hogy szeme előtt egycsapásra minden elsötétült, mikor a fiú feléje ágaskodott. Nem tetszett a lánynak, hogy megfosztják a nap sugaraitól. Felemelte lábát, s egy nevetés kíséretével bokán rúgta az érkező vámpírt.

Nevetése olyan szabad és tiszta volt, mint egy gyereknek. Volt szerelme imádta nevetését, azt mondta hajdanán neki, hogy kacagása  selymesen csiklandozza
füleit. 

A szőke hajú vámpír sebesen kitért a második rúgás elől, majd egy morgás kíséretében letelepedett a fűbe, aztán mellkasára húzta a lányt. Csókot lehelt nyakára egyszer,  majd pár másodperc múlva mégegyszer.

A fiú ajkai nem tudtak megálljt parancsolni vágyainak, újra megcsókolta nyakát, miközben a kósza hajszálakat eltávolította a lány arcából. Egymásba fonódott tekintetük, mikor a lány lomhán kinyitotta szemeit. A fiú ráérősen fedezte fel ajkaival társa gyönyörű arcát.  Mindenét végigpuszilta, nehéz perceket adva a lány megboldogult szívének.

Az egykoron borostyán színű szemeiből még mindig kandalló melegségű szeretet áradt. Puha, édes ajkait ugyanolyan melegség járta át, mint szemeit. Bárki csókolta meg mindig telhetetlenül többet akart az ajkaiból. Arcán minden igazi volt, egyet kivéve: a mosolyt. Őszinte mosolyt csak nagyon ritkán mutatott, a klánja miatt a kegyetlen mosolyát kellett elővennie, amit mindig is gyűlölt. Gyűlölte magát, amiért megteremtették, de leginkább azért gyűlölte magát, amivé vált.

Démoni, züllött, kíméletlen vámpírrá.

A lány felnyögött, mikor a fiú ajkai a sajátjához értek. Magára húzta a fiút, s hevesen csókolni kezdte. Szerette a csókját, édesen andalító volt, és emlékeztette valódi szerelme csókjára. De csakis azért, mert az itt jelenlévő fiú és száz évvel ezelőtti szerelme is vámpír volt, ráadásul mind a kettő ősöregnek számított. Főleg az itt jelenlévő, a maga több, mint kétezer évével. Csókjuk vadabb lett, ajkaik már-már harcoltak, hogy melyikük nyelve talál utat a másik szájába.

A fiú benyúlt a lány köldökig érő mélyen dekoltált fekete pólójába, majd végigsimította kezét fagyos bőrén a mellétől, egészen a bikini vonaláig.

A lány újra felnyögött hangosabban, kéjesebben.

Érezte, ahogyan fokozott vágy a fiú iránt elönti testét.

Nem állt szándékában ezen a réten hancúrozni társával, de amilyen elánnal falta őt, gondolkozott rajta, hogy enged az akaratából.

A fiú puszikat nyomott csupasz hasára, és gyengéden a nadrágja lehámozásához készült. Azonban keze félúton megállt, mikor erőteljes lépéseket hallott az erdőből. A trappoló lépéseket könnyen felismerték. A fiú grimaszt vágott, amikor megérezte az ázott kutyára emlékezető szagot. Félt bevallani, de rettegett ezektől a bármelyik pillanatban négylábú szörnyetegekké változható teremtményektől. Gyűlölte őket, égészen addig, míg a társa meg nem jelent életében. Onnantól kezdve máshogy tekintet a vérfarkasokra és még megannyi dologra.

A két vámpír felállt, majd leporolták ruhájukat. Egy alak közeledett feléjük barátságosan. A naptól barnított teste izzott, alakváltóan híven nem viselt pólót, csak egy khaki színű bermuda nadrág és egy bakancs volt rajta.

– Jó titeket itt látni! – üdvözölte tárt karokkal az alakváltó őket.

A lánynak hatalmas ölelést adott, megpörgette a levegőben, majd egy cuppanós puszit adott bal orcájára. A vámpírfiú nem díjazta az üdvözlést, hangos fújtatással adott hangok nem tetszésének. Nem szerette, ha társát mindenféle teremtmény puszilgatja, ölelgeti. Ennek az alakváltónak még elnézte, de azért nem ugrált örömében. Vonakodva fogott kezet vele.

– Én kihagytam volna ezt az utazást az életemből – jelentette ki unottan a vámpírfiú.

A lánynak egyet kellett értenie vele. Inkább lenne egy luxushotelben valahol Malibun, minthogy csatákat vívjon a klánnal, melyet mind a ketten elárultak.

– Hogy van a lány? – kérdezte a lány aggodó tekintettel.

Az alakváltó tekintetét lesütötte, és a sártól áztatott cipőjét kezdte tüzetesebben szemügyre venni. Könnyek gyűltek a szemében, de visszatuszkolta őket szemgödrei mélyére.

– Szenved – válaszolta kurtán.

Egyik vámpír sem kételkedett az alakváltó válaszában. Bella Swan egyedüliként, hamarosan egy hibridnek fog életet adni, kockáztatva saját életét, és családja biztonságát.

Haragudott Edward Cullenre. Meggondolatlanul felcsinált egy embert, pedig aztán ismerhette a védekezés fogalmát.
Mindezek mellett haragudott Edward apjára, aki mindenkiben a jót látta, és nem vette észre a családjában megbújó gonoszt.

– Minden rendben lesz, Jacob! Bella jól lesz, és ha harcra kerül sor, hát akkor harcolunk! – bízatta mosolyogva a lány.

Jacob aprót bólintott, majd elköszönve a két vámpírtól visszatért az erdőbe, hogy onnan a Cullen villához vegye az irányt.

A lány imádta Jacobot. Jóllehet, egója a magasságos égig elért, viszont bármit meg tett volna egy lányért, aki végül nem őt választotta.

Vele ezt soha nem tették meg. Őt eldobták, igaz úgy hitték meghalt, de borzasztóan szúrta a szívét, a tény, miszerint két év alatt túllendültek halálán.

– Mara – szólította meg a tejföl szőke srác, miközben felemelte állát, és puszit nyomott szájára –, biztos ezt szeretnéd?

– Igen – felelte Mara gondolkodás nélkül –, egyszer én is Cullen voltam. Tartozom nekik ennyivel, mégha fáj is, hogy ilyen könnyen elfelejtettek.

Jó szorosan megölelte a fiút, megfogta kezét, és visszahúzta a földre.

– Caius – suttogta a lány, mikor két kezébe vette annak a fiúnak az arcát, akinek kegyetlenségéről legendák keringenek –, elmehetsz, megoldom egyedül.

A fiú elmosolyodott a lány bátorságán. Tisztában volt vele, hogy a lány a fél Volturit képes lenne másodpercek alatt a földdel egyenlővé tenni, viszont nem akarta, hogy felpofozza, vagy éppen megölje azt a nőt, akit a legjobban utál. Élvezte volna a nő szenvedését, viszont Mara lelkiismeret-furdalását nem kívánta nézni.

– Maradok. Szerintem nem lenne szerencsés, ha Esme feje valahol egy közeli fán kötne ki.

A lány hátravetett fejjel nevetett. Gyűlölte azt a nevet. Gyűlölte annak gondolatát, hogy az a nőszemély felvette a Cullen nevet.

Ökölbe szorította kezeit, mikor arra gondolt, hogy az a nőszemély Edward nevelőanyja lehet, és azzal a vámpírral él együtt, aki valaha megfogadta neki, hogy soha senkit nem fog úgy szeretni, mint ahogyan Marát.

Ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha mondtak neki.

"Te leszel az egyetlen Mara Leroy, az egyetlen, akit valaha képes leszek így szeretni."

Hányingere támadt az emléktől. Kristálytisztán hallotta Carlisle szelíd, selymes hangját.

Nem akart ideges lenni, próbált nyugodt maradni, de nem tudott.

Ökölbe szorította mind a két kezét, s az agyát kezdte tudatosan használni.

Bizsergésre emlékeztető érzés járta át a testét, miközben hatalmas ereje a felszínre tört. Az illatokra gondolt, a levendulára. A nőre, aki elvette szerelmét, s a srácra, aki szó nélkül elfogadta őt nevelő anyjának. Kiengedte ökölbeszorított kezeit, és az eddig csukva lévő szemeit kinyitotta.

Ennél a pillanatnál a vámpírok, kiknek kivégzésére készült elkezdtek sikoltozni, térden állva könyörögni Marának.

Marán egyetlen egy dolog változott meg, mikor ereje a felszínre tört.

A szeme.

A vörösen izzó tekintetet felváltotta a démoni fekete szem. Szeme fehérje eltűnt, csakis a halált sejtető sötétség honolt szemeiben. Utálta magát ezért, hiszen nem egy közönséges vámpírként látott újra napvilágot. Teremtésénél történt valami, mely a legerősebbé tette. 

Nagy levegőt vett, és felnézett. Tudta, hogy hatalmas pusztítást végzett a réten, így nem lepődött meg mikor a rét lilaságából nem maradt semmi. A virágok elhervadtak, barnásodva konyultak le a feketére égetett fűre. A réten szorgosan gyűjtögető méhek, kecsesen szálló pillangók a földön hevertek döglötten.

Mara műve volt minden. A lányé, melyben nem csak vámpír élet mocorgott, hanem valami sokkal földöntúlibb is.

– Figyelj, Mara – köszörülte meg torkát Caius –, el kellene mondanod... – Nem fejezhette be a mondatát, mivel Mara leintette őt, s azonnal közbe vágott.

– Nem! Elég fájdalmat okoztam Edwardnak és Carlisle-nak is, nem kell az nekik, hogy én szolgáltassam életük második legnagyobb fájdalmát. Egyszer minden ki fog derülni, de nem tőlem fogják megtudni az igazságot.

Caius hallgatott, nem volt érdemes vitába szállni a lánnyal. Makacs volt, ilyen szempontból pedig méginkább. Feldühíteni nem szívesen akarta. Így is tönkretette a rétet, ha jobban felhúzza magát az egész erdő romokban fog állni.

– Ha minden igaz egy hónap múlva jön világra a hibrid – szólalt meg Mara, miközben a rovartetemeket söpörte le magassarkujáról –, addig kezdenünk kellene magunkkal valamit. Samékhez mehetnénk, de ők sem díjazzák a hibrid születését. Menjünk Seattlebe, ott biztonságos.

Már amennyire biztonságos lehet két árulónak egy tömött város. Caius és Mara is elárulták a Volturit. Ezért nemhogy halál jár, hanem kínkeserves kínzás is.

A négy vezetőből kettő maradt a Volturinál. Nem meglepő módon Mara hatalmas ereje miatt Aro jobbkeze volt.

A két áruló olyan káoszt okozott Volterrában, hogy évekig kínoznák őket éjjel-nappal.

– Seattle – ízlelgette Caius. – Zsúfolt, az önkontrollom nem odavaló.

– Éppen itt az ideje, egy kis gyakorlásnak – tette Mara a fiú mellkasára a kezét –, úgyis velem fogsz egész nap foglalkozni – mosolyodott el.

– Már ha a kedves klánunk nem talál meg – fintorgott.

– Visszamehetsz Arohoz, elmondod, hogy nem tudod hol vagyok, a keresésemre indultál, meg még hasonló dolgokat. A pajzsod jó, nem fogja észlelni, hogy Cullenék mit csinálnak, hazudhatsz neki, nem fogja észre venni, s a fejedbe sem fog belelátni.

A fiú ölébe vette a lányt, majd finoman megcsókolta.

– Sajnos, az életem részévé válltál. Nem hagyom, hogy egyedül végezd azt, ami az én érdekem is.

– Nem leszek egyedül – ellenkezett –, sok klán fog a Volturival szembe menni.

Mara száz év alatt rengeteg klánnal ismerkedett meg, köztük vannak olyanok, akikkel szoros kapcsolatot ápolt. Ők, ha nem is Cullenéknek, de Marának mindenféleképpen segíteni akartak.

– Hát Mara, el kell szomorítsalak. Maradok. És együtt megyünk a halálba, ha nem sikerül.

– Ha maradsz számíts rá, hogy világkörüli útra indulunk. Sok klánt kell személyesen értesítenünk a közelgő veszélyről.

– Világkörüli út, a lánnyal, akivel eljátszom a nagy szerelmest? Ki nem hagynám... – ölelte meg a lányt.

Mara ámultan nézte Caiust. A fiú a kegyetlenségéről volt híres, mégis megtörte őt a lány, kit kezdetben megvetett. És most együtt ügyködnek azon, hogy a Cullen család, melyet Caius rühellt, Marát pedig gyakorlatilag elfelejtették épségben megússza Bella és Edward baklövésének következményét.