𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓡𝓪𝓬𝓱𝓮𝓵 𝓟𝓵𝓪𝓽𝓽𝓮𝓷 - 𝓕𝓲𝓰𝓱𝓽 𝓼𝓸𝓷𝓰

Mara a puccos étterem leghátsó asztalánál figyelte az embereket, miközben fél füllel próbálta hallgatni a kintről beszűrődő zajokat.

Senki sem zavarta őt megfigyelésében, ám annál többen szemet vetettek rá. Fekete ruhájában, melyből előszeretettel villantotta meg hosszú lábait, illetve kebleit arra késztette a férfiakat, kik az étteremben vacsoráztak, hogy menjenek Marához, és kérdezzék meg szabad-e estére, azonban mindenki elvettette az ötletet, mikor rájuk villantotta arany szemeit, melyben a düh lángjai csaptak fel.

Két hónapja született meg a hibrid. Két hete valaki elment a Volturihoz is beárulta Cullenéket, így bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott: harcolnia kell a Volturival szemben.

Cullenék vámpírokat akartak maguk mögé állítani, hogy aztán tanúskodjanak a Volturinál, ezzel meggátolva a harcot, ám azt nem sejtették, hogy a két ott maradt vezető nem akar társalogni. Ők harcolni akartak napnyugtától alkonyatig, semmi sem állíthatta meg őket a kegyetlen megtorlásban.

Az étteremben lévő szagok Marát a kórház menzájára emlékeztették. A hús szaga belengte az egész épületet, a vér sós illata csábította Marát, miközben az élőzenekar Mozart egyik klasszikusát játszotta mögötte. Bort ivott, s ha nem lett volna vámpír biztosan berúgott volna a kesernyés nedűtől, ugyanis a harmadik üveget bontotta fel, s töltött magának, míg szemével egyetlen egy embert keresett.

Este tizenegy körül járhatott, amikor az illető betoppant. Zömök testalkata ellenére is magabiztosan sétált az asztalához. Fekete bőre visszaverte a fehéren izzó lámpák reflexióját, így minden bántás nélkül úgy nézett ki, mint egy tehén, aki éppen a jól megérdemelt jussát várja, azzal a különbséggel, hogy a férfi ezt pénz formájában akarta.

Kigombolta zakóját, majd kényelembe helyezte magát az egyik asztalnál, amire Mara tökéletesen rálátott. Gondolatban eleresztett egy diadalittas mosolyt, de kívülről ugyanúgy komoly fejet vágott, akár egy üzletasszony, akinek volt ideje eljönni egy vacsorára.

A férfi miután leült, a szalvétával babrált, lábai idegesen kopogtattak a padlón, ujjai ütemesen doboltak a méregdrága fehér selyem terítőn. Verítéktől áztatott arcát folyamatosan a nevére hímzett kendővel törölgette. Idegessége nem volt alaptalan, bármikor lebukhatott volna, hogy ügyvédként iratokat hamísít Bella Swan gyerekének és Jacob Blacknek.

Jason Jenkset azonban ez sem tántorította vissza illegális tevékenységétől. Az amúgy is gazdag férfi még gazdagabb akart lenni. A lebukás veszélyét a pénz hamar elfelejtette vele.

A pirosba öltözött inas kinyitotta az étterem ajtaját, majd borravaló reményében szélesen mosolygott a bejövő vendégre. Levette a lány kabátját, azzal pedig Jenkshez sietett. Esetlenül járt az asztalok között. Nem azért, mert ügyetlen volt, hanem mert még mindig tanulta a vámpíri lét sajátosságait. Keccsessége nevéhez hűen, egy most született hattyúéval ért fel.

Bella Swan vámpírként gyönyörű lett. Haja fényesen ragyogott a lágyan fénylő lámpák kíséretében. Hófehér bőréhez kimondottan jól állt a fehér koktélruha, amit erre az alkalomra vett fel.

„Tyű, Edward! Az ízlésed mit sem változott, még nekem is bejön!,, – gondolta magában, miközben hol az ügyvéd és Bella beszélgetését hallgatta, hol a telefonját vizslatta, hátha ír valamit neki társa. Társa ugyanis láthatatlanul osont, és követte Bellát egészen idáig. Egy testőrként, mivel a Volturi szövetségesei kedveskednie akartak a Volturinak, s élve akarták Bellát a legnagyobb klán elé vinni, hogy aztán ott megtorolják Bella és Edward bűnét.

A telefon vibrálni kezdett táskájában. Mikor felnyitotta az üzeneteket, halkan elkáromkodta magát.

C: Eddig hatot láttam, elég kegyetlennek tűnnek.

M: Franciák?

C: Is. Van köztük portugál.

M: Bassza meg! Tartsd szemmel őket!

C: Azon vagyok!

Mara szinte hallotta, ahogyan Caius horkantott egyet, egy szemforgatás kíséretében. Ahogy teltek a napok, hónapok, a fiú annál inkább vált feszültté. Kerülte Mara érintéseit, pedig Mara a repülős incidens után visszafogta magát, és érintései csak a vállát érték. Nem tudta mi baja a fiúnak, azt viszont igen, hogy nem a döntését bánta meg. Fura volt, még Mara szemébe sem tudott nézni, mikor beszélt hozzá. Olyan volt, mintha tudatosan akarná eltaszítani magától. A lánynak fájt a felismerés, hiszen mégiscsak negyven éven keresztül játszottak szerelmespárt.

– Hozhatok valamit? – jött egy vékonyka hang háta mögül. Mikor megfordult egy alacsony lánnyal találta szembe magát. Rúzsa a nagy sürgés forgásban elkenődött, amiért a főnöke biztosan megdorgálja. A pincérnő barátságosan mosolygott Marára, miközben jegyzetfüzetéhez emelte tollát.

– Nem, köszönöm! – mosolygott vissza Mara.

A pincérnő végigmérte Marát, majd tekintete lopva üres tányérjára siklott, ami patyolat tiszta volt, ételt ugyanis nem rendelt. A pincérnő megjegyzése elmaradt, tovább sodródott a következő asztalhoz, így újra figyelhette az eseményeket.

Ez a beszélgetés Bella figyelmét sem kerülte el. Felkapta fejét, majd egyenesen Mara szemeibe nézett. A két arany szempár tulajdonosa először találkoztak szemtől szembe. Bella pajzsa ellenére is látta gondolatait. Össze volt zavarodva egy vámpír jelenléte miatt. Nem tudta hova tenni Marát. Egyszerre tekintette őt ellenségnek és barátnak. Bella az ajtó felé tekintett, majd vissza Marára. Mara határozottan megrázta a fejét, kezével erősen hadonászott, mivel látta mit tervez Bella; el akart tűnni az étteremből, amilyen gyorsan csak lehetett. Azonban Mara nem tudta meggyőzni. Váltott még néhány szót a férfivel, megfogta táskáját, és az ajtó felé csörtetett. Mara ezt látván felpattant a székből, lerakott kéz száz dollárost az asztalra, és Bella után eredt.

– Bella, állj meg! Veszélyes egyedül itt kint! – kiáltott utána Mara. Futva eredt a most már félő lány után.

Magassarkúja kopogott a mostanában aszfaltozott kövezeten. Szűk ruhája csintalanul fel akart csúszni fenekéig, néhányan utána is fütyültek, de mit sem törődött velük, beintett nekik, és folytatta a lány követését. Alig tudta Bellával tartani a lépést, mikor közel került hozzá, Bella újra kapcsolt a tempóján, így nagyjából két ovis fogócskájára emlékeztetett a játszmájuk. A sok ember miatt nem használhatták képességeiket. Ennek ellenére hallotta a házak tetején a léptekre emlékeztető hangokat.

Vámpír.

És nem az ő társa volt.

Autók dudáltak az éppen lassító Marára. Az autók fényszórói elvakították, így mikor az autóinvázió véget ért csak akkor látta, hogy elvesztette Bella nyomát.

– Ó, te lány! – morogta, majd becsukta szemét, hogy meglelje.

Több vámpír jelenlétét is észlelte, azt viszont nem tudta, melyik közölük Bella, így elindult a sikátor felé, ahová vélhetően elbújhatott.

Mara vámpír léte ellenére is reszketett, miközben egyre közelebb ment a sikátorhoz. A trauma, melyet száz évvel ezelőtt szerzett egy hasonló sikátorban örökre vele maradt, s legalább háromszor visszaemlékezett arra a napra. Amikor úgy hitte, az őrangyala megkegyelmezett neki, aztán három évre rá megint ellene esküdött, és elküldte a lányt a pokolba, hogy utána szörnyként tekintsen magára.

Mikor belépett a sikátorba a szűk falak hátrálásra késztették, de lábai akaratán kívűl vitték előre. Az omladozó falakat megvilágították az utcai lámpák, melyek egészen a sikátor sarkába elértek. A sikátor sarkába, ahol Bella nemhogy egy, hanem három őrült vámpírral nézett farkasszemet. A három vámpír fújtatott, egyre közelebb léptek a lányhoz.

Mara hátrafordult az emberekkel csordultig telt utcára, és  mikor megbizonyosodott róla, hogy abban a pillanatban nem szeretne senki a sikátor közelébe jönni, megköszörülte torkát.

A három vámpír sarkon pördült. Érdeklődve figyelték Marát, akit mind a hárman ismerhettek. A három vámpír francia volt, és előszeretettel jártak a Volturihoz, hogy aztán a kegyeikbe férkőzzenek. Főként túlságos kegyetlenségük miatt akartak a Volturi kegyeltjei lenni, hiszem nem akarták, hogy fejüket elválljon testüktől a Volturi jóvoltából. A franciák voltak az egyetlenek, akik valaha láthatták Marát.

– Jöttél a lányért? – kérdezte fanyarul a franciák vezetője.

Mindig is nyakon akarta vágni ezeket a vámpírokat. Mind a háromnak éjfekete haja volt, piros szemeik villogtak az éjszakában. Bár honfitársai voltak, mégis a legbrutálisabb halált kívánta nekik. Nem egyszer elgondolkozott azon milyen szép lenne, ha kivégeznék őket guillotine-al.

– Igen! A Mester már nagyon várja, hogy kedvére szórakozhasson a kis Bella Swannal! – vigyorgott kegyetlenül az említett személyre. Magabiztosan sétált a három vámpírhoz, akik időközben sarokba szorították Edward feleségét. Közel hajolt a kapálózó lányhoz,  állát egyik kezébe vette.

– Szemrevaló a csaj – fordította balra, majd jobbra a lány megdermedt arcát –, talán a Volturi gárdájából valaki elszórakozik majd vele, mielőtt megkapja méltó büntetését. Talán Alec, vagy az is lehet, hogy én leszek az – fecsegett tovább Mara, míg a társával alkotott kötelékén keresztül értesítette őt. A lány elbírt volna a három vámpírral, viszont nem akarta felfedni erejét, így inkább várt társára.

Bella egyre jobban mozgolódott, bár nem kiabált. Emberséges volt, s tudta, ha ő most torka szakadtából elkezd ordibálni, akkor az utcán lézengő emberek valószínűleg segítségére sietnek, nem tudván, hogy a lányt három kiéhezett vámpír veszi körül.

Mara köteléke hirtelen megrándult. Aztán Caius gondolatát kezdte hallani:

„Feletted vagyok, intézd el a három alakot, utána tűnjetek onnan. Hármójuk csak a kezdet, vannak itt vagy tizenöten."

– Hát akkor megkapjuk a jutalmunkat? Végülis mi szolgáltattuk a Volturinak ezt a vámpírt! – csapta össze két kezét a vezetőjük. A két társa karba tett kézzel egyetértően bólogatott.

Mara hármójukhoz fordult, és biccentett.

– Ó, persze, hogy megkapjátok! Hiszen mégis csak egy Cullennel szórakoztok – rövid szünetet tartott, kezeit ökölbe szorította –, a volt családommal – tette hozzá baljósan suttogva, mire a három vámpír felkapta fejét. Tudták, hogy be lettek csapva.

Fejvesztve menekültek a sikátorból, ám Mara gyorsabb volt náluk. Először a vezetőjüket kapta el;  minden hezitálás nélkül kitörte a nyakát. Mara megkönnyebbülten hallgatta, ahogy a vámpír feje hangos reccsenéssel elvállik testétől, és a szeméttel teli kövezetre esik. A másodikat és harmadikat szinte azonos időben végezte ki, fejük nekik is a földön koppant, aztán ráérősen elővett egy vihargyújtót kis táskájából, és meggyújtotta őket.

Csodálattal nézte, ahogyan elégnek. Szívesen nézte volna, ahogyan a pokolban nyársra szúrva forgatják őket a pokol tüzén.

Bella a sokktól még mindig nem mozdult. Ugyanúgy állt, mint pár perccel korábban.

– Mi lenne, ha egyszer az életben nem az agyadra hallgatnál, hanem valaki olyanra, aki tud is gondolkodni? – förmedt rá Mara idegesen, miközben kiráncigálta őt a sikátorból. – Nem biztos, hogy a többiek darabokban akarnak téged visszakapni.

– Engedj el! Azt sem tudom ki vagy! – rántotta ki kezét Mara szorításából, és elindult az ellentétes irányba, ahol két csuklyás alak közelített a két lányhoz. Bella nyomban meggondolta magát, s inkább Marával maradt.

– Gyere velem, bízz bennem! Nem akarok ártani, sőt... próbálom megmenteni a seggedet, de ha folyamatosan ellenkezel kényszeríteni foglak, és hidd el nem fogod megköszönni! – Durván megragadta Bella kezét, a főútra terelte, ahol kevesebb esélye volt, hogy megtámadják őket. Bella tűrte, ahogyan Mara vezeti őt az omladozó városi épületek falai között.

– Bízzak egy volturisban? Bolond lennék! – szólalt meg a még mindig rémült lány egy idő után.

– Ex volturis. Elárultam őket, csakhogy segítsek nektek – javította ki Bellát.

– Nem akarunk harcolni a Volturival – mondta magabiztosan.

– Az baj, mert ők akarnak. Hihetsz nekem vagy sem, de elmondom, bármit akartok csinálni a Volturi harcot akar. Fogadj meg egy tanácsot: ha nem akartok meghalni elfogadtok minden segítséget. Bárhonnan is érkezzék.

A hátuk mögötti csattanásból Mara arra következtetett, hogy társa leugrott a háztetőről, hogy a két lányt megfelelő távolságba tudja védelmezni. Bella hátra fordult, majd megtorpant Caius láttán. Mara olvasott gondolataiban; Bellát nem az döbbentette meg, hogy a Volturi egyik vezetőjét itt látja, hanem, hogy a Volturi egyik vezetőjének aranylanak szemei.

– Gyere már! Ő velem van – tette Mara a lány hátára a kezét, aztán taszított rajta noszogatásképpen.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány tágra meresztett szemekkel.

– Ezek a kérdések az agyamra mennek! – fújtatott. – Mara Leroy vagyok – mielőtt Bella mondhatott volna valamit feltette mutatóujját jelezve, nem kiváncsi mondandójára. – Igen, tudom. Ismerős a nevem.

– Edward mesélt rólad, bár nem sokat. Annyit mondott, hogy egyszer velük éltél.

Marának le kellett nyelnie a hatalmas gombócot, mely a torkában keletkezett. De csak ezután jött Mara eszmélésének következő fázisa:

– Felmerült a gondolat, hogy a lányom neve Mara lesz. Ekkor mondta el, hogy volt egy lány, akit Mara Leroynak hívtak, és három évig vele és Carlisle-al élt.

Mara szája megremegett Bella kijelentésétől.

Hát, akkor csaknem felejtették őt el annyira!

Aztán rájött, hogy egykori neveltfia mégiscsak a mostani nevelőanyjáról nevezte el gyerekét.

– Ja, de azért Esme neve hatásosabb volt, nemde? Végül is én csak egy periódus voltam hosszú életükben, semmi egyéb, egy látványosság, amit mindennap csodálhattak, aztán utána úgy viselkedtek, minta nem is léteztem volna. – Miközben átkeltek az úttesten, egy nagyobb kő tévedt lábai elé, amibe idegességébe belerúgott. A kő ívelten szállt át a zebrán, majd mögötte lévő ház falába csapódott, amivel egy jókora lyukat ütött az amúgy is ósdi ház falába.

– Te akadályoztad meg, hogy a farkasok végezzenek a lányommal, igaz?

– Bizony. Lehetőleg találkánkat, és a házatoknál történt perpatvarban betöltött szerepemet ne mondd el se Edwardnak, se Carlisle-nak.

– Miért?

– Nagyon szeretsz faggatózni, mi? – mérte végig a lányt. – Úgy tudják, meghaltam. Ez maradjon is így még egy darabig.

– És miért van itt Caius? Tudtommal ő a legkegyetlenebb, és mióta vega?

– Ó, egy kezesbárány, ha jó kezekbe kerül! – mosolygott hátra a fiúra, aki szemét forgatva nézett Marára. – Azért segít, mert neki is érdeke. Hosszú történet, és talán soha nem is mesélem el. Egyébként, a vámpírok üldözni fognak. A Volturi kegyeibe akarnak járni, szóval szívesen elvinnének Volterrába. Ezért hazafele lesz pár útitársad – mondta, majd Bella kocsijához mutatott, amiben három ismerős alak ült. – Jacob, Sam és Seth véd téged, míg mi próbáljuk hatástalanítani a többi vámpírt.

Mara elindult a másik irányba, viszont Bella a karja után kapott, így kénytelen volt megállni.

– Miért segítesz? Hallom a hangodon, hogy gyűlölöd Edwardot és Carlisle-t is, mégis elárulod a legnagyobb klánt, s a segítségemre sietsz!

– Azért, Bella, mert egykoron én is Cullenékhez tartoztam. Olyannyira, hogy... – becsukta szemét, majd kiengedte tüdejében ragadt levegőjét –, olyannyira, hogy Carlisle mennyasszonya voltam.

Élete legrosszabb döntésének tartotta, hogy igent mondott neki.