𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓐𝓭𝓮𝓵𝓮 - 𝓢𝓸𝓶𝓮𝓸𝓷𝓮 𝓵𝓲𝓴𝓮 𝔂𝓸𝓾

1916. január

Hatalmas viharok dúltak New Yorkban. Az évszak ezen szakaszán árvizek pusztítottak a kikötőben, ahová százasával kötöttek ki a hajók. Köztük nem egy hajó utazta át a Atlanti-óceánt, embereket szállítva Európából az Újvilágba.

Európában javában dúlt a háború. Milliónyi ember esett el, s senki nem gondolta, hogy ennek valamikor vége lehetne. A háború az összes országra kihatott. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Franciaország sínylette meg leginkább eme alantas háború következményeit. Franciaországban éhínség honolt, a német katonák terrorban tartották a francia lakosságot, miközben fosztogattak, nőket, kislányokat erőszakoltak.

Mara Leroy is megjárta a poklok poklát, de mindig hitte, jobb lehet a helyzete, így nem hagyta el Franciaországot. Ehelyett orvostanhallgatóként beállt segíteni, hogy a sérült katonákat lássa el, vagy netán legyen ott velük életük utolsó perceiben.

Felfordult a gyomra a halottak, sebesültek látványától. Jövendőbeli orvosként nem a vér, vagy a halottak látványától viszolygott ennyire, hanem a háborútól, mely ilyen mértékű károkat okozott az embereknek. Legszívesebben képen törölte volna Ferenc Józsefet, de még a francia államfőt is. Sohasem értette miért kell háborúzni, azt meg főleg nem értette, miért kell a lakkosságot is belevonni.

1916 januárjában Marának elege lett.

Mindenből.

A halálsikolyokból, a görcsösen reszkető hadisérültekből, akik sóvárogva várták a morfium fájdalomcsillapító hatásait. Elege lett a haldokló Európából. Mikor nőként megszerezte az orvosi diplomáját, jegyet váltott az első induló gőzhajóra, s gondolkodás nélkül elindult Amerikába, egy jobb élet reményében.

Semmije nem volt egy bőröndön, pár dolláron, és az orvosi diplomáján kívül. Fogalma sem volt, hol fog megszállni, mit fog enni, honnan lesz pénze, de Európa annyira szétszaggadta idegrendszerét és szívét, hogy nem akart Európa földjein maradni.

Bár tudott angolul, mégsem mert beszélni, félt, kinevetik erősen érződő akcentusát. Korábban járt már Amerikában, így amikor lelépett a hajóról ismerős hangulat fogadta.

A tiszta, szagtalan levegő csiklandozta orrát, néhányszor egy nőies tüsszentést is megeresztett. Az emberek egy percre sem álltak meg, mindig mentek valahova legyen szó kora reggelről, vagy késő estéről. A sok épülőben lévő építmények miatt Mara ódzkodva mert valahova elmenni. Nem tartotta jó ötletnek, hogy véletlenül eltévedjen New York forgatagában.

Az első héten egy hotelnek nevezett lerobbant bérházban szállt meg. A januári időnek megfelelően borzongató hideg volt, nemcsak kültéren, hanem a bérházban is, ugyanis a lakbér ára nem tartalmazta a fűtést. Mara három réteg ruhát vett fel éjszakánként, és dupla ennyi réteggel takarózott, ám így is érezte a hideg levegőt kipirosodott arcán. Orrába belefagyott a nedvesség.

"Így érezhették magukat az emberek a süllyedő Titanicon" gondolta.

Mikor reggelente felébredt nem érezte izmait, elzsibbadtak a csontig hatoló hideg miatt. Ha le kellett volna vágni lilásodó lábujjait, vagy ujjait, biztosan nem érezhette volna, mivel a hideg teljesen eluralkodott testén. Egyszer megfázott. Orvosként tudta mit kell ilyenkor csinálni, de gyógyszerekre nem futotta az Amerikába hozott pénzéből, megpróbált több réteggel takarózni, s miközben a dohos, penészes szobában próbált álmodni a végtagjait dörzsölte össze, ezzel is valamennyi hőt adva jobb napokat megélt testének. Nem segített sokat a helyzetén. Pár nap múlva csúnyán köhögni kezdett, torka eszeveszett kaparásba kezdett. Tüdőgyulladást kapott.

Mindig a törött ablakon beszűrődő zajokra aludt el, az autókat megdobta a még nem teljesen sima aszfalt. A bérház nem egyszer beleremegett az autók ezen mutatványába. A részeg emberek ordibálása gyakran keltette fel álmából, hiszen a katonák jajveszékeléseire emlékeztették ezek a hangok.

Munkaszerzésben sem volt szerencséje. Doktori címét kiröhögték Amerikában. Akkoriban Amerika megvetette a női orvosokat. Nővérnek sem alkalmazták, csak ha elvégzi a megfelelő képzést, ami persze lehetetlen volt, mivel Marának egy hét után az összes pénze elfogyott.

Erősen gondolkodott rajta, véget vet életének. Fázott, beteg volt, senki nem alkalmazta őt, egy boltba sem vették fel eladónak, mondván, nincs amerikai állampolgársága, és amúgy is egy cirkuszba való az akcentusával. 

A második héten, az egyik éjszaka a szél olyannyira tombolt kint, hogy a maradék üveget is kitörte az ablakból, így már csak az ablakkeret maradt, mely visszafoghatta a szél szűnni nem akaró erejét. Az üvegszilánkok hangos csörömpöléssel csapódtak a patkányürüléktől tarkított padlóra.

Mara szeme elé egy szó kúszott fel. Ördögi gonoszságú szó volt.

Éles.

Mellyel véget vethet szenvedésének.

"Mily csodálatos lenne, ha megfognám az egyik üvegdarabot, és párhuzamosan mély vágásokat ejtenék ereimen, melyek alig vezetik véremet. Várnám míg a meleg vörös folyadék a szép ruhámat véresre festi, majd fokozatosan elálmosodok, hogy aztán egy jobb életre szenderüljek, tán egy világban, ahol az élet végre kedvesen bánik szerény személyemmel"

Könnyek gyűltek szemében, mikor megfogalmazódott benne a gondolat. A molyrágta, szakadt ágyon ülve meredt a falakra, melyem a penész miatt lehetetlenné vált felismerni valódi színét.

Szeméből legördült egy csepp könny, majd sorban követte őket a többi, melyek kezére hullottak.

– Mi értelme szerencsétlen énemnek? – dünnyögte maga elé, remélve, hogy talán az őrangyala válaszol.

Azonban ő már rég nem hitt ilyen badarságokban. Istenben meg pláne nem! A háború megtanította őt arra, hogy nem Istentől kell várni a megváltást, csakis saját magára számíthat, ebben az álnok világban. Az anyukája nagyon megdorgálta volna eme észjárása miatt. Bár megtette volna, de már nem tudhatta... Mara szülei, kis öccsével együtt három évvel ezelőtt elhagyták a Földet, hogy egy jó életet élve találkozhassanak a múlt politikusaival, orvosaival, költőivel. A mennyben.

Mint, akit zsinóron mozgatnak, úgy pattant fel az ágyról és ment az ablakhoz. Nem az üvegszilánkért. Valami azt súgta neki, azon nyomban ki kell néznie az ablakon.

A törött ablakon túl nem látott mást csak az embereket, kik minden erejükkel azon voltak, hogy ne ázzanak szét a nagy viharban. Újságpapírokkal, a gazdagok esernyőkkel védték hajukat és ruhájukat. A távolban dörgés hallatszott, mely Marát a háborúra emlékeztette. Aztán hevesen villámlani kezdett. Egyetlen egy helyre csapott be a villám. Háromszor.

A lány nagyokat pislogott a furcsa égi jelenség látványán. Nem volt nagy időjárás-szakértő, de abban biztos lehetett, hogy egy helyre háromszor nem csap le a villám.

Megrázta a fejét.

Azt gondolta, csak beképzeli magának. Elméje minden erején azon volt, hogy bebeszélje magának, hogy őrangyala a segítségére sietett.

Újabb villámok sorozata, négyszer egymás után ugyanoda ahová az előbb, aztán éjfélt ütött a közeli templom harangja.

Mara realista személyként nem hitt a csodában, mégis megtörölte arcát, és bakancsáért nyúlt. Felvette kabátját, hogy aztán odainduljon, ahová a villám hétszer is becsapott.

A kikötőbe.

Gyors tempóban szedte a lábát, miközben türkiz ruhája szoknyarészét felemelte, hogy ne legyen a sártól mocskos. Csizmái cuppogtak az eső áztatta járdákon. Az eső befolyt melléhez, majd lecsorgott hasáig. Megborzongott a hideg nedvességtől, azonban pillanatok múlva megint a villámokon járt az esze.

Balra fordult, jobbra fordult, szaladt egyenesen, majd egy bal kanyarulat után hangos szavakra lett figyelmes. Lassított tempóján, szinte lopakodva osont a sikátornál. A hangok alapján ezek a férfiak sem voltak szomjasak. Hangjuk fiatalos volt, bár az alkohol rekedtessé tette.

Nem éppen erre számított.

A villámok pont erre a helyre csapódhattak be, s bár nem számolt azzal, hogy a megmentőjével találkozik, mégis bizakodott abban, hogy valami jó fog itt várni rá. Ehelyett egy borgőzös banda karjaiba futott. A magányos sikátorban. Egy árva lélek sem mászkált erre, így visszaindult a bérházba.

Azonban mikor kiért a sikátorból megtorpant.

Fogalma sem volt merre kellene mennie, vagy arról merről jött. Kétségbeesetten nézett körül, hátha valakit talál, aki útbaigazíthatja, de New York kihalt, mintha csak azt akarná, hogy a részeg banda megtalálja Marát.

– Eltévedtél kislány? – kérdezte rekedten egy hang. Mara hátrapördült a hang irányába. Két lépésnyire egy erejében teli, támolygó alakkal találta szembe magát. Kalapja miatt Mara nem láthatta a férfi arcát, de sejtette, önelégültem mosolygott, hogy végre talált magának egy lányt.

Mara hátrált, azonban a férfi gyorsabb volt. Elkapta derekát, majd kemény ágyékához szorította. A lány szorosan behunyta szemeit. Nem hitte el, hogy megint megtörténik. Ebben a pillanatban nem bánta volna, ha egy vámpír megjelenik, és kiszívja belőle a még mindig fagyos vért.

Mara tisztában volt a vámpírok létezésével. Nem sokat tudott életükről, de azt tudta, kevés jó vámpír van ezen a földön. Azonban most egy vörös szemű gonosz vámpírnak is örült volna, ki megszabadítja a kínjaitól.

– Hagyjon békén! – kiabálta erős francia akcentussal. Kezeit védekezésre használta, le akarta hámozni a férfi kezeit melleiről, de nem járt sikerrel. A részeg pasas hatalmas pofont adott neki. Mara a földre rogyott, és pár másodpercig gondolkodnia kellett rajta, hogyan került a talajra.

Egy másik kéz ragadta meg nyakánál fogva, és erőteljesen a falhoz szorította.

Ez a férfi ittasabb állapotban volt, mint az előző. Formázott bajsza alatt is lehetett látni gúnyos mosolyát. A lány torkán egy hang nem jött ki. Azt akarta, gyorsan csináljanak vele akármit, hogy aztán megalázott módon visszatérhessen a bérházba.

Ő sem finomkodott Marával, mikor arcon köpte. Ököllel ütött arcába, amiért a lány még jobban elvesztette ítélő képességét. Érezte, hogy kiserken vére felszakadt szemöldökéből, ami lassan a szemébe csurrant, ezzel félig megvakítva.

– Harcias kis francia – nevette el magát kalapos támadója. – Nem tetszett a háború, ezért vakációzni jöttünk az Újvilágba? – Előre lépett, majd eltolta a másik férfit Marától. A lány undorodva nézett a férfire, le akarta köpni, de mikor megérezte oldalába álló éles pengét, elvetette a gondolatot.

Mara tudta, ha nem engedelmeskedik, neki vége lesz, így ellazította izmait, és a férfi szemébe nézett.

– Mit szólna kegyed, ha a szép, most élezett bicskám felfedezné hasát? – kérdezte végigszántva Mara ruháját, közben a másik Mara mellét fogdosta.

A lány drága ruhájából másodpercek alatt rongyos textil lett. Most már nem egy csinos darab díszelgett Mara tökéletes testén, hanem rojtokban állt rajta kedvenc ruhája.

Újra sírni kezdett, mire a két férfi fütyülve kinevették. Mara balszerencséjére két másik tagbaszakadt férfi is csatlakozott az ittas társasághoz, akik ugyanolyan elánnal fogdosták.

A végét akarta, tudta, meg fog történni vele másodjára is. Nem is ellenkezett.

Addig a pontig, míg az egyik férfi be nem nyúlt ruhájába.

Előtörtek belőle a három évvel ezelőtti emlékek, ezzel együtt a harciassága is.

Ágyékon rúgta az éppen őt fogdosó férfit. A kés átsiklott gyomrán, de abban a pillanatban meg sem érezte az éles fájdalmat. Megfejelte a másik férfit, és rohanni kezdett.

A két másik férfi bambán nézték, ahogyan éjszakai játszótársuk elszalad tőlük, ám a két főispáns utána eredt.

Mara erősen zihálva futott végig az utcákon, segítséget keresve. Az oldalához nyúlt, ahol a vörös folt egyre jobban terjeszkedett ruháján.

Erősségeihez nem tartozott a futás, így hogy meg is sebesítették lehetetlenné vált számára, hogy megszabaduljon a két üldözöttjétől. Futott, de trappolásából arra következetett, hogy nem sokáig bírja már. A két részeg az alkohol hatására képtelenek voltak tartani vele a tempót, bár így is a nyomában loholtak. Mara ereje rohamosan csökkent, úgy ahogyan a vér is testében.

Mintha kőnek ütközött volna, úgy vágódott vissza az egyik kereszteződésben belebotlott férfitől. Kis termete miatt csak a férfi mellkasáig ért, így fel kellett rá néznie.

" Gyönyörű" mondta ki magában.

Szőke haja szinte világított a gyéren megvilágított kereszteződésben. Arca angyali volt, mintha tényleg a mennyből szállt volna alá. Telt ajkai vörösen csillogtak. Mara csak ezek után nézett fel szemeimbe.

Felnyögött a látványtól.

A férfi szemei mézesen aranylottak a sötét viharos utcában. Marát ezek a szemek a búzamező színére emlékeztette.

Életében először találkozott egy férfi vámpírral, és nem félt tőle. Arany szemei láttán nem is akadt félni valója, de átfutott az agyán, hogy vére felbőszíti a vámpírt, hiszen az önkontrollja erősségében nem volt tisztában.

Mara még mindig zihált, sípolva vette levegőt, miközben hol a mellette lévő falban, hol a vámpírba kapaszkodott.

– Üldözik? – kérdezte a vámpír simogatóan lágy hangon.

Mara megszólalni még mindig képtelen volt.  A szemében lévő égető érzés elhomályosította elméjét. Hevesen bólogatott, miközben próbálta kitisztítani a szemét, amibe belefolyt vére.

A férfi behúzta a kereszteződés utcájába, majd óvatosan háttal a falhoz támasztotta.

– Öleljen át – suttogta a férfi a fülébe. Mara nagyon távolról hallotta hangját, ám eleget tett kérésének. Átkarolta nyakát, miközben arcát mellkasába fúrta. A férfi gyengéden dereka köré fonta a kezeit, és jobban magára húzta.

Hideg volt a férfi teste, hidegebb a szobánál, amiben két hétig élnie kellett, s ha ezt túléli mehet vissza, valószínűleg a fagyhalálba. Bele akart bújni a férfibe, legalábbis kívülállóként úgy tűnhetett, hiszen még a férfinél is jobban szorította őt.

Nem érezte a szívdobogását, ami Mara számára teljesen érthető volt. Vámpíroknak nincs szívverésük. Viszont a vámpír lélegzett, s a meleg levegő tavaszi szellőket meghazudtolóan simogatta nyakát.

A halk trappolás és ordibálás egyre felerősödött, Mara összerezzent az ismerős hangok hallatán. A férfi a fejére csúsztatta kezét, és beletúrt csapzottan szétálló hajába, majd apró mozdulatokkal simogatni kezdte a lányt.

Megnyugtatta a férfi mozdulata. Teste elernyedt a férfi ölelésében. Fájdalom a hasában egyre buzgóbban élesedett. Azt hitte, szétszakadnak a benne lévő szervek. Összeszorította fogait, amik a fagyos levegő miatt egymásnak koccantak

A trappolás, ordibálást maga mellett hallotta, de már nem ijedt meg. Forgott vele a világ, miután az adrenalin kifogyott tetstéből. A hangok elhaltak a magányos new yorki utcán.

A részeg fazonok elmentek.

– Köszönöm Uram! – Mara nem tudta kinek köszönte meg. A férfinek, aki megmentette, vagy Istennek, aki ideküldte neki ezt a vámpírt.

Talán mindkettőnek.

Eltolta magától a lányt, és mélyen a szemébe nézett, ingujjával gondosan megtisztította felszakadt szemöldökét és szemét, így némiképpen visszanyerte bal szemére látását. Tekintete nem időzött sokáig a lány arcán, lassan levándorolt sebére. Ujjai követték a mozdulatot.

Felsóhajtott a férfi mozdulatán. Ahogy ujja a csupasz bőrét érintették Marát különös érzés ragadta el. Kellemes volt a férfi hidegsége. Felhevült testét úgy hűtötte le, mint a limonádé egy forró délutánon.

– A szúrás nem ért fontosabb szervet, de sürgősen össze kell varrni, valószínűleg roncsolódott egy idege – mondta a férfi, miközben a lány hasára szorította kezét, próbálva megakadályozni több vérveszteségez.

Mara felvont szemöldökkel nézett a vámpírra. Biztosan nem mai darab, de akkor is furcsálta, hogy ennyi mindent tud az emberi testről.

– Igen, azt hiszem a csípőtaréji idegemnek búcsút mondhatok – felelte a lány. Önelégülten elmosolyodott a férfi érdeklődő tekintete láttán. Diadalittasan érezte magát, amiért meglepett egy vámpírt. 

– Maga ért az orvostudományhoz – jegyezte meg a férfi, amíg levette magáról kabátját, és a lány didergő testére adta.

– Dr. Mara Leroy a szolgálatára – szalutált a lány.

– Mit keres egy orvos éjfélkor New York legveszélyesebb utcáján? – érdeklődött oldalra billentett fejjel.

Mara elpirult a kérdés hallatán. Nem akarta elmondani a férfinek, hogy jelnek vette a villámok becsapódásának helyét. Szíve az előbbinél is gyorsabban kalapált, még Mara is hallotta, így nem kételkedett abban, hogy a vámpír hangos ricsajnak érzékeli kalimpáló szívét.

– Nem tudtam aludni – motyogta lehajtott fejjel.

– Hol lakik?

– Hazatalálok – felelte a lány halkan, kitérve az eléggé illetlen kérdés elől.

– Nem úgy vettem észre, hogy tájékozódott lenne New York városában.

Mara szóra nyitotta száját, de a férfi tovább beszélt, szigorú hangnemben.

– Maga lázas, meglehetősen kimerült, és valószínűleg tüdőgyulladást kapott. Orvosként tisztában kellene lennie ezzel. – Lekezelő hangnemről szó sem volt, aggódott a lány egészsége miatt. Arany szemeivel a lány tekintetét fürkészte, hátha sikerül belőle kiolvasni akármit, ami segíthet kiigazodni rajta.

Marával most már tényleg forgott a világ, tudta, el fog ájulni a vérveszteség, és tüdőgyulladás következményében, de a férfi gyönyörűsége tartotta benne a lelket. Órákig tudta volna őt nézni, akár egy múzeumban, festményként.

– Upper West Side-on lakok. Lakok... – nevetett kínjában. – Nem éppen ez a megfelelő szó rá, inkább szenvedek, és próbálom túlélni New York időjárását.

– Jöjjön velem! Megpróbálok valamit kezdeni magával. – Óvatosan elvette kezét Mara vérző sebéről, mire Mara felszisszent. Az alvadó vér hozzátapadt a férfi kezéhez, ami jobban feltépte varasodó sebét. Mit sem foglalkozott a kezén lévő vérrel. Mintha csak egy ember lenne, pedig vámpír volt, de Mara kezdte azt hinni, csak beképzeli magának.

– Még a nevét sem tudom! Idegenekkel Amerikában nem felelőtlenség elmenni? – A férfit megmosolyogtatta a lány óvatossága. Kézfogásra emelte a még vértől mentes kezét, majd megszólalt:

– Dr. Carlisle Cullen – mosolygott a lányra. Marának minden erejét össze kellett szednie, hogy kezet tudjon rázni a vámpírral.

Vámpír és orvos.

Nem állt össze e két szó Mara előtt. Nevetni kezdett, de mosolya hamar grimaszba fordult át lüktető sebe miatt.

"Ez valami rossz tréfa„ gondolta magában.

Ez a két szó a legjobb példája egy oximoron szemléltetéséhez.

Könnyei már nem a fájdalomtól hulltak, hanem az abszurd helyzet miatt.

– Maga orvos?! – emelte fel hangját. – Hova fajul a világ?

– Mi baj azzal, ha orvos vagyok? – nézett értetlenkedő pillantásokkal rá.

– Nem is tudom... a szemei mindent elárulnak, vámpírok nem igazán szoktak ilyen munkát választani – jelentette ki könnyedén.

Felszaladt a férfi jobb szemöldöke, aztán megdermedve Marára nézett. Szinte izzott közöttük a levegő, mikor a férfi közelebb lépett a lányhoz.

Mara az ajkába harapott. Nagyon szívesen visszavonta volna az előbbi kijelentését a férfi megfeszült állkapcsa láttán.

– Ugye most nem akar megenni? – kérdezte Mara nagyot nyelve.

– Nem állt szándékomban, az viszont nagyon foglalkoztat, honnan tudja mi vagyok.

– Denali klán, Kate és Tanya.

– Ne nagyon terjessze ezt a fajta tudását...

– Tudom, tudom – vágott szavába – a Volturi.

A klán, melytől Mara kezén a szőr is felállt. Kate és Tanya nagyon sokat beszélt a leghatalmasabb klánról. Ők ölték meg a két lány örökbefogadott öccsét is.

– Nem fél tőlem?

– Őszintén? Inkább csábít, bár ez vonzerejének köszönhető, így is úgy érzem, itt helyben magára másznék, holott esküszöm teljesen puritán lány vagyok. Gondolom szuperképessége a kivételes önkontroll. Elfolyik belőlem az összes vér, és még mindig szépen aranylanak szemei. – Marából úgy törtek elő a szavak, mintha kinyitották volna a szócsapját. 

A férfi nem válaszolt, szertelennek érezte, hogy a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkozott, csak úgy a szeme elé téved. Megfogta kezét, s vezetni kezdte őt az utcán.

A vihar elnémult. Mikor Mara felnézett az ég irányába a Holdat vette szemügyre. Telihold volt, és a ezüstösen csillogó égitest pontosan őt és kísérőjét világította meg. Nagyokat pislogott a jelenségen. Negyedórája még vihar volt, és rózsaszínes felhők lepték el az eget, melyből ágyúdörrenésre emlékeztető hangok jöttek, most tiszta égbolt tárulkozott elé a fenti mindenségeben.

Ránézett az őt kézen fogó vámpírra, majd a kezükre, mely nem barátin volt összekulcsolva.

Mara lopva megrázta a fejét.

Nevetségesnek gondolta, hogy az Úr pont egy vámpírt küld megmentésére, mégis ez történt.

Melegséget érzett kezén.

A kezén, mely szűnni nem akarón fogni akarta a vámpírét. Egy esőcsepp hullott összefonódott kezükre. Mara úgy hitte, hogy újra eső jön, de felhőt nem látott az égen, és ez a csepp eső távol állt a hideg nedvességtől. Az a csepp eső szinte gőzölgött, mikor megtalálta útját Mara és Carlisle kezén.

Carlisle is észrevette a furcsa jelenséget. Összeráncolt homlokkal nézett az ég felé, de felhőt ő sem látott.

Mara törte meg a csendet:

– Hány éves?

– Huszonhárom.

– Mióta huszonhárom?

– Egy ideje.

– Maga elvisz valahova, fogalmam sincs hova, szóval igazán elmondhatná mióta ilyen jóképű. – A szájára csapott. Ezt aztán semmiképpen nem akarta kimondani, de Carlisle puszta jelenlété kihozta Marából a flörtölős lányt.

Carlisle csak nevetett elszólásán. Nevetése üdítően frissnek hatott a téli eső után.

– 1663 óta.

– Maga egy őskövület! – álmélkodott. – Isaac Newton idejében élt! Te jó ég!

Marából gyermekded izgalom jött elő, mikor rájött, a vámpír Isaac Newton kortársa. Imádta a fizikát, a matekot, minden reál beállítottságú tárgyat. A kémia volt a kedvence, a kísérletezés volt mindennek a főpontja.

– Maga különös egy lány, meg kell hagyni. Más nők ilyenkor a divatról érdeklődnének, nem felhoznák a világ legjobb fizikusát.

– Tetszenek magának az ilyen lányok? – Mara szégyenében gondolkozott rajta, elbújik az egyik bokor mögé, s majd reggel előjön. Ezt a mondatot sem állt szándékában kinyögni, de a férfinek nem tudott ellenállni.

– Igen. Nagyon tetszenek – mosolygott rá, miközben lopva megszorította a lány apró kezét.

Mara úgy hitte jobban nem tudja porba tiporni tartását, így bátorságot vett magán, és a következő kérdést tette fel:

– Én is?

A férfi egy pillanatra sem gondolkozott el, azonnal jött tőle a válasz:

– Maga a legjobban.

Mara hasában a pillangók fel-le cikáztak, miközben a gyomrában lévő fájdalom pillanatok alatt semmivé foszlott. Megtorpant, így Carlisle-nak is meg kellett állnia, ha nem akarja meghúzni a lány kezét. A lány halvány csókot lehelt a férfi arcára, aztán újra kézen fogta őt, és elindultak New York külvárosa felé.

Ez a hely már sokkal jobban tetszett neki. Nem voltak monumentális épületek, csak a kertes házak sorakoztak katonásan egymás mellett. Amerikai zászlók lógtak a legtöbb házon, valamelyiken még francia, orosz, vagy brit zászló is helyet kapott, ezzel kinyilvánítva szolidaritásukat az első világháborúban betöltött szerepekért.

Egy nagy, tört fehérre festett háznál álltak meg. Három emeletes magasságával kitűnt a kis házak közül. Kertjében megannyi virágot ültettek, köztük a levendula volt többségben. Még a ház veranda része is fehérben pompázott. A méregzöld fű ónixfeketén ragyogott a Hold alatt. Nem volt kérdés, hogy a férfi gazdag volt.

A néma csendet Mara gyomorkorogása törte meg. Lesütötte a szemét, mikor Carlisle odakapta tekintetét a szeméhez.

– Éhes? – kérdezte a férfi, bár tudta Mara válaszát.

– Egy kicsit – füllentette, az igazság az volt, hogy egy seregnek való ételt meg tudott volna enni. Legyen az bármi, akár egy vödör halnyesedéket is megevett volna, csak végre ne émelyegjen az éhségtől.

– Mara, mióta nem evett?

– Három napja... – vonta meg a vállát

– Három napja?! – döbbent meg a férfi.

– Ni... Ni... Nincs pénzem – dadogta szégyentől vörös arccal. – Franciaországban válság helyzet van, és az orvosok nem kapnak pénzt, csak élelmet, néha szállást. A megtakarított pénzemből vettem jegyet egy hajóra, és eljöttem ide, két héttel ezelőtt. Franciaországot már nem bírtam.

Carlisle sok mindent látott már életében, de vallomása megdöbbentette. Mara képes volt elköltözni egy másik kontinensre pénz nélkül, csakhogy maga mögött hagyja a háborút. A férfi sejtette, hogy más is áll költözésének hátterében, de nem kérdezett rá.

– Összevarrom a sebedet, utána addig eszel, míg álomba nem zuhansz – simogatta meg a lány arcát, hüvelykujjával végigsimította a lány kicserepesedett száján. Kézen fogta, és a kertbe vezette.

– Tegezel – állapította meg a lány, miután beértek a házba.

– Te is engem – puszilta meg a lány arcát, aztán a nappaliba lévő kanapéra ültette.

A férfi a kor luxusában élt. A kanapé, az előtte lévő tölgyfa asztal, az Indiából hozott szőnyeg, melyen virágok, és kígyók tekeregtek, arra utalt, hogy a férfi tényleg gazdag, s van ízlése.

Óvatosan hámozta le a ruhát a lányról. Mara szégyenlős volt, most mégsem takarta el magát a férfi elől, sőt a férfi vágyakozó tekintete láttán még melltartóját is feljebb húzta a kelleténél.

Miközben varrta össze a lány sebét néha-néha megérintette hasát, karját vagy combját, mert nem hitte, hogy ez a lány tényleg itt van. Vámpír volt, majdnem háromszáz éve hajadonként, s mégis egy emberi lény miatt érzett szerelmet.

– Én is kérdeznék tőled valamit – kezdte a férfi, miközben az öltésből megmaradt cérnát vágta el. – Mi a férfi ideálod?

A lány sem gondolkozott sokáig. Felkönyökölt a kanapén, majd a vámpírra nézett.

– Itt guggol velem szembe.

– Vámpír vagyok, vért iszom, sokkal erősebb vagyok bármelyik embernél.

– A kulcsszó az ember. Tetszel nekem, de a legjobban azért, mert nem ember vagy. Az emberekbe vetett bizalmam három évvel ezelőtt megingott... Nem tudom, képes leszek-e valaha beszélni róla, de ha igen, akkor szólok.

– Szóval nem zavar különös életem?

– Zavar, hogy ember vagyok?

– Nem.

– Akkor engem sem zavar, hogy mit eszel, hány éves vagy, vagy éppen milyen erős vagy. Tudod... az utcán...

– Igen. Az esőcsepp, én is éreztem, ezért merek ilyen beszélgetésekbe bocsátkozni.

– Hiszel a csodákban?

– Itt vagy. Hinnem kell a csodákban.

– Nem akarok átváltozni. Veled ellentétben öregedni fogok.

– Nem érdekel.

Mély csend állt be a nappaliban. Egyik fél sem akart beszélni. Carlisle Mara légzését, szívdobogását akarta hallani, Mara pedig szerette nézni, ahogyan a férfi némán csodálja őt. Azt akarta, hogy megcsókolja őt, bár lehet szíve nem bírta volna ezt a édes megterhelést, így inkább megfogta a férfi kezét, és mellére helyezte, hogy érezze, az a szív ott bent, ha kapcsolatuk így halad érte fog dobogni.

A férfi sóhajtva állt fel a kanapétól.

– Van egy nevelt fiam, szintén vámpír – Vonakodva mondta el a lánynak, tudta, hogy ezt annyira nem fogja félvárról venni.

Marának majdnem kiugrottak szemei a helyükről. Egy vámpír még oké, na de kettő?!  Szíve azonban megmakacsolta önmagát, halványan elmosolyodott, és a férfire nézett:

– Ez meg engem nem érdekel, ha ugyanolyan ragyogóan aranylanak szemei tőlem aztán lehetne öt nevelt gyereked is.

– Azt hiszem be kellene lassítanunk.

– Igen, az biztos! – nevetett fel a lány. – Mit szólnál először egy randihoz?

– Tetszik az ötlet. Mondjuk, miután kiszedtem a varratot?

– Pompás! És... ha meggyógyulok visszakísérnél West Side-ra? Tényleg nem az erősségem a tájékozódás – vakarta meg a fejét.

– Visszakísérlek, elhozod a dolgaidat, és visszajössz ide. Nem hagyom, hogy újra megbetegedj. Itt élhetsz, ez csak az egyik ház, a sok közül, ami az én tulajdonom.

– Carlisle, ez... – Mara mondta volna tovább, de a férfi keze óvatosan befogta száját.

– Hozok valamit, amiben aludhatsz, eszel, veszel be gyógyszereket és utána szépen elmész aludni – túrt bele a lány hajába.

– Téged a sors szánt nekem! – kacagott fel a lány.

– Nem, inkább fordítva.

Mara életében először felszabadultan boldog lehetett egy vámpír társaságában. Tudta, hogy ezért a pokolban nagyon szívesen fogják várni, de nem érdekelte.

Ekkor még sejtelme sem volt, hogy szerelmük egy gyújtogatás miatt semmivé foszlik.