Eszeveszett tempóban néztünk be minden sarok, minden bokor mögé, de egyenlőre a törzsfőnöknek se híre se hamva nem volt.

- Héj, vénember! Merre vagy?! - kiabálta Natsu, de válasz nem érkezett. Ekkor az egyik házból egy idősebb, vékony nő cammogott ki. Amint észrevettem a kilépő személyt, azonnal hozzá siettem és lihegve, a sok keresgéléstől kifulladva megszólítottam őt.

- Csókolom, anyó! - köszöntöttem illendően, mire rám emelte szürke szemeit - Elnézést kérek, nem tudja, merre találom a törzsfőt? - kérdeztem rögtön a lényegre térve. Az asszony elmosolyodott és halkan, remegő hangon megszólalt. Szavai nyugalmat sugalltak, ahogyan válaszolt.

- Persze, tudom, hogy hol van - mondta, de még mielőtt örülhettünk volna, folytatta - Elment a városból.

- Na ne már! - morgolódott Natsu és dühösen rúgott egyet a talajba, mely hatására sűrű porfelhő emelkedett a bokájáig. A sárkányölő nekünk hátat fordítva, keresztbe font karokkal motyogott valamit az orra alatt, de én már nem is figyeltem rá. Fejemet törve gondolkodtam a megoldáson, majd amikor szembe jutott, nagyot csettintettem arcom előtt.

- Nem tudja életlenül, hogy hová ment? - kérdeztem bizakodva, mire a nő arcán furcsa mosoly terült el. Volt benne valami nyugtalanító és hamiskás, de most ezt a rossz érzést elhessegettem fejemből és csak a válaszára figyeltem.

- Kiment az erdőbe. Nem messze nyugatra van egy viskó, talán próbáljátok meg ott. - javasolta, miközben szeme enyhén kárörvendőn csillogott, de én fejemet kicsit megrázva ezt a baljós előérzetemet is elkergettem.

- Natsu, hallottad ezt? - fordultam a fiú felé, aki bólintott és miután gyorsan megköszöntük a néni tanácsát, elindultunk a városfalhoz. Szerencsénkre a kapu nyitva volt, így könnyedén folytathattuk utunkat a célig. Rohanva közeledtünk a viskóhoz, miközben fura dolgokon gondolkodtam. Ez a mai reggel olyan gyanús volt, annyi apró jel utalt arra, hogy ebben a városban valami nem stimmel, de én mindezeket egyenlőre figyelmen kívül hagytam. Most "Happyre kell koncentrálnom" - kattogott a fejemben, miközben tovább rohantam. Nemsokára meg is érkeztünk a kis faházhoz, amely első ránézésre elég romosnak tűnt.

- Itt vagyunk... - fordult felém Natsu bizonytalanul.

-Igen, itt vagyunk... - válaszoltam neki hasonló hangnemben.

- Bemenjünk?- kérdezte visszafordulva az ajtó felé, majd amikor hümmögve bólintottam, egy lépést tett a házikó felé. Ezt rövidesen követte a második, majd a harmadik és végül lassan az ajtóhoz ért, majd lenyomta a kilincset. - Gyere, Lucy, nyitva van. - szólt hátra nekem, én pedig bizonytalanul ugyan, de követtem. Az ajtó nyikorogva tárult ki előttünk és kukucskáltunk be rajta, ahol csak sötétség fogadott, így amikor beléptünk, az ajtót nyitva hagytuk, hogy legalább azon keresztül beszűrődjön egy kis fény.

- Itt nincs senki...ch - bosszankodott Natsu, amikor belépve csak egy üres terem fogadott bennünket. A falak vastagok voltak és itt-ott moha lepte őket. A levegő nyirkos és párás volt, szinte fojtogató - Ha most asztmás lennék, biztosan megfulladnék - zsörtölődött tovább a sárkányölő.

Lassan körbejártam a termet és végigtapogattam a falakat. Olyan furcsa volt itt minden. Újra végiggondoltam a mai napot, pontról pontra és valami nem hagyott nyugodni. Muszáj volt rákérdeznem, hogy vajon neki is feltűnt-e már.

- Natsu, neked nincs olyan érzésed, mintha csőbe akartak volna húzni? - kérdeztem gyanakodva, de ő csak kérdőn nézett rám, ezért folytattam - Tudod, Happy eltűnése, majd Noroi, a törzsfőnök és az, hogy csak az öregasszony volt a városban...legalábbis csak vele találkoztunk. Ő egyenesen ide küldött, de itt nincs senki. - magyaráztam egyre jobban beleélve magam, de Natsu csak vállat vont.

- Ugyan már, csak paranoiás vagy. - intézte el ennyivel a dolgot, de én nem adtam fel.

- És az, hogy a kapu nyitva volt? Mintha ide akartak volna vezetni bennünket. - akadékoskodtam tovább, de a sárkányölő ekkor már nem figyelt rám.

- Mi ez itt? - tapogatta a fal egyik pontját - Ez a kődarab itt mozog - én is mellé léptem és szemügyre vettem a mozgó követ. Natsunak igaza volt, valóban mozgott.

- Ne nagyon piszkáld, lehet, hogy csap... - figyelmeztettem volna őt, de már késő volt. A fiú megnyomta az általa felfedezett érdekességet, mely következtében hatalmas recsegés hallatszott. A padló remegni kezdett, a plafonról pedig apró kavicsok és por hullott ránk.

- Mondtam, hogy hagyd! - kiáltottam rá, de válaszolni már nem tudott, mivel ekkor a talaj megnyílt alattunk és mi egyenesen egy kemény és sötét verembe zuhantunk. - Aúúú! - hagyta el a torkomat egy fájdalmas kiáltás, majd nemsokkal ezután egy halk nyögést hallottam.

-Ahh...még neked aú? - szólalt meg Natsu...alólam? - Szállj már le rólam, Lucy! Az istenit, rohadt nehéz vagy! - zsörtölődött én pedig azonnal lepattantam róla.

- Bocsánat, de azért a rohadt nehéz enyhe túlzás, nem gondolod? - kérdeztem morcosan, de ő csak horkantott egyet és jobb kezével csettintve, tüzet varázsolt a tenyerébe. Ekkor vettük észre, hogy egy hosszú folyosón vagyunk. A fal ugyanúgy kövekből volt, rajta pedig moha nőtt. A levegő itt is nyirkos volt és az egész hely kísérteties hatást keltett.

- Hol vagyunk? - kérdezte töprengve a sárkányölő, de választ nem tudtam neki adni, csupán visszakérdeztem.

- Most már elhiszed, hogy csapdába csaltak? - tettem fel a kérdést gúnyosan, elhúzott szájjal.

- Ahelyett, hogy gúnyolódsz, inkább gyere és nézzünk körbe. - javasolta és már el is indult, én pedig más választásom nem lévén, követtem őt.

Itt az újabb rész, remélem tetszett. Ha igen, dobj egy csillagot és kommentet. A kövi rész holnap jön, addig is sziasztok!