Happy selymes szőre lágyan csiklandozta piszkos ujjaimat, s ahogyan kis barátomra pillantottam, hirtelen összeszorult a szívem. Mégis mit képzeltem én, hogyan is juthatott akár csak egyetlen pillanatra is az eszembe, hogy egy barátom sorsáról döntsek, annak megkérdezése nélkül. Ember voltam, múlandó és törékeny, viszont saját akaratom volt. Én dönthettem el, mikor és kiért akarok meghalni, s hogy kit látnék szívesen magam helyett tovább élni. Ahogyan én dönthettem saját életemről, úgy nekik is joguk volt ehhez. Stingnek, Roguenak, sőt még az aprócska Happynek is saját akarata volt, én pedig nem voltam Isten, sem mindenható, csupán egyszerű halandó ember, aki nem dönthetett ilyen komoly dologban. Én csak saját magam felől dönthettem, ehhez az egyhez volt jogom, így hát eltökélten az égre néztem és magabiztosan megszólítottam Kaen úrnőt.

- Akinek meg kell halnia, az nem más mint én magam!- pillantottam fel az égre és jelentettem ki újra döntésemet, mire Kaen pár másodpercnyi hallgatás után megszólalt és hangjából érződött a diadal mámoros érzése.

- Helyesen döntöttél, sárkányölő - mondta dicsérőn, miközben én kövér könnyeimet itattam fel piszkos sálammal. Büszke voltam magamra, tudtam, semmi okom a szégyenre. Jól döntöttem, így kellett lennie. Nem érdekelt, mibe kerül, senki más életét nem áldozhattam fel a sajátomon kívül, így hát bármit is mondott Kaen, nem hátrálhattam vissza.

- Helyesen? - kérdeztem vissza kissé értetlenül - De hiszen egészen idáig le akartál beszélni róla - világítottam rá az egyértelmű tényre, miután pár másodpercnyi feszült csend következett, majd az úrnő újra megszólalt.

- Egy elhunyt lelket nem lehet csak úgy visszaengedni a földi testébe - mondta halk, nyugodt hangján - No, nem azért, mert olyan nagy feladat lenne számomra, ám ezzel teljesen megzavarnám az élet természetes körforgását - magyarázta türelmesen, miközben az ég lassan ragyogni kezdett. Minden csillag legalább tízszer olyan erősen tündökölt mint azelőtt, mintha csak csodás fényükkel  szólnának hozzám, Kaen pedig folytatta - Meg akartam róla bizonyosodni, hogy valóban tiszta szívű és jó ember vagy. Egy romlott lélekért semmit sem tehettem volna - mondta teljes bizonyossággal, majd az ég hirtelen vakító fénnyel kezdett izzani, s amikor felnéztem rá, hirtelen tátva maradt a szám. Nem látszottak sem felhők, sem csillagok, sőt a még a hatalmas Hold is eltűnt róla. A szemem hirtelen kitágult, majd a következő pillanatban Kaen hangja csendült fel, mely hangosan visszhangzott a kihalt erdő magányos fái között.

- Akkor kezdődjön! - dörrent az ég hangosan, majd hirtelen szédülni kezdtem és elvesztettem az eszméletemet. Szemeimet lehunyva még felvillant előttem Lucy ragyogó mosolya, barnán csillogó szemei és selymesen vállára omló szőke tincsei. Biztos voltam benne, hogy helyesen döntöttem, s végül ezzel a gondolattal rogytam a földre, boldogan mosolyogva.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lucy szemszögéből:

Kihűlt testem lassan felmelegedett és bőrömet puha selyemtakaró cirógatta. Fejem fájón hasogatott ugyan, s a testemen lévő számtalan sebhely is égett még, mégis kellemesen éreztem magamat. Szemeimet még nem volt erőm kinyitni és tagjaimat is ólomsúlyúnak éreztem, ám tudtam, nem alhatok örökké. Fejemet lassan oldalra fordítottam, utána pedig minden erőmet összeszedve kinyitottam a szememet. Bár ne tettem volna. A kis szobában minden függöny be volt ugyan húzva, s egyetlen lámpa sem égett, hasogató fejfájásomnak azonban ez a kis fény sem tett jót, mely olyan hirtelen áradt a szemembe, akár derült égből a villámcsapás. Szemhéjamat azonnal hunyorgatva összeszorítottam és egy hirtelen mozdulattal a fejemre húztam a takarót, így teljes sötétségbe rejtőzve, s miután szememet nem zavarta már a félhomály, lassan ismét résnyire nyitottam. Ekkor hirtelen egy emlékkép villant fel előttem, mégpedig egy jéghideg ember keserű arca. Szám döbbenten nyílt el, miután lassan emlékezni kezdtem arra a sötét estére, mely megváltoztatta az életemet. Felrémlett előttem Kogarashi fegyvere, s bőrömön újra éreztem éles vágásait. Mintha ismét láttam volna Kasumi apró testét, fiatal arcát, hófehér haját. Testem megremegett a takaró alatt és a hideg is kirázott a félelemtől. Hirtelen újabb emlékkép rémlett fel emlékezetemben, mégpedig Natsu és Itami távol álló teste, ahogyan Kaen-samához imádkoztak. 

- Natsu! - ugrottam hirtelen ki a takaró alól és ültem fel az ágyon. Szememet már nem zavarta a fény, hiszen annál sokkal jobban aggódtam szerelmem miatt. Erősen gondolkodni kezdtem, de hiába törtem a fejemet, nem rémlett semmi arról, hogy kerültem abba a szobába és hogy ki fektetett le. Lassan végignéztem magamon és meglepetten állapítottam meg, hogy tiszta ruhában voltam, s a hajam sem volt ragacsos és koszos. Tovább gondolkodtam, s döbbenten jutott eszembe az a cseppet sem elhanyagolható tény, miszerint én egyszer már meghaltam. De akkor mégis hogyan kerültem a Fairy Tail céhkorházába? - kérdeztem magamtól döbbenten,  majd tovább törtem a fejemet, s lassan minden eszembe jutott, ami azon a bizonyos estén történt.

- Natsu merre lehet? - motyogtam magam elé aggódva, miközben annyira elmerültem gondolataimban, hogy még a nem messze lévő ajtó halk nyikorgását sem hallottam meg, s csupán akkor vettem észre a belépő fehér hajú lányt, mikor az már szélesen mosolyogva az ágyam mellé lépett és megszólított.

- Hát felébredtél, Lucy - érintette meg finoman a vállamat Mirajane, mire rémülten kaptam felé tekintetemet, ám miután felismertem benne legjobb barátnőmet, az én szám is megkönnyebbült mosolyra húzódott.

- Mira... - üdvözöltem vidáman, majd kérdőn pislogtam felé párat és zavartan megszólaltam - Mégis mi ez az egész? Hogyan kerültem ide és mi van Natsuékkal? - faggattam a lányt kétségbeesetten, mire ő gyengéden megszorította a vállamat és leült az ágy szélére.

- Rogue, Sting és Happy hívtak minket a segítségetekre. Natsuval az erdőben feküdtetek eszméletlenül. Szinte csoda, hogy túléltétek - fogta meg hirtelen a kezemet és bánatosan megszorította ujjaimat - Mégis mi a fenét csináltatok ott egész éjjel? - kérdezte aggódva, miközben szeméből egy kövér könnycsepp gördült ki, mely óvatosan folyt végig arcán, hogy aztán állán összegyűlve a fehér takaróra hulljon - Meg is halhattál volna, Lucy - motyogta szipogva, én pedig meglepetten néztem pityergő barátnőmet, akit azelőtt még sosem láttam sírni. Éreztem, hogy nem hazudhatok neki, így hát halkan megszólaltam és csakis az igazat mondtam.

- Meg is haltam... - kezdtem bele a magyarázatba, mire Mira elnyílt ajkakkal pillantott fel rám és szinte szóhoz sem jutott a döbbenettől.

- Tessék? - tudott mindössze ennyit kinyögni a száján, én pedig nem is vártam tőle többet, lassan beszélni kezdtem.

- Itami létezik, Mira. Ő és az öccse voltak az első csillagok az égen, akiket Kaen-sama küldött oda, hogy örök fényükkel.... - próbáltam mindent elmondani neki, ám Mira hirtelen a szavamba vágott és mérgesen ellenkezni kezdett.

- Elég, Lucy, mi ez az egész? - kérdezte ingerülten, miközben hirtelen elengedte a kezemet és felpattant az ágyról - Ki a fene az a Kaen úrnő és mi ez az egész marhaság azzal a kislánnyal? Most még egy öccse is van, aki csillag? Na és mi van Yukinoval? Tudtommal meghalt és Rogue szerint őt mentetek megbosszulni. Happy és Sting sem tudnak többet, mert egyszer csak elaludtak. Natsu meg...na, ő olyan érthetetlenül magyarázta el a dolgokat, hogy azt meg sem lehetett érteni. Beszélj egy kicsit érthetőbben, mert már megesz az ideg, könyörgöm, Lucy! - járkált fel s alá a szobában, miközben magából kikelve kérte számon rajtam azt a bizonyos éjszakát, melyről azt sem tudtam, milyen rég történhetett, hiszen fogalmam sem volt róla, meddig voltam eszméletlen. Éppen válaszolni akartam barátnőmnek, amikor a fejem hirtelen fájni kezdett, én pedig halkan felnyögve kaptam oda tenyeremmel.

- Aú... - szisszentem fel fájdalmasan, mire Mira aggodalmasan megtorpant és azonnal hozzám sietett.

- Jól vagy? - kérdezte féltőn, mire én bólintottam, ő pedig sajnálkozva ült vissza az ágyamra - Ne haragudj, hogy kiakadtam. Pihenj csak nyugodtan, majd később mindent elmesélsz - mondta mosolyogva, én pedig hálásan néztem vissza rá.

- Köszönöm! - suttogtam őszintén, mire barátnőm lassan felállt, majd miután megsimogatta a fejemet az ajtó felé indult - Később még megnézlek, addig pihenj csak - mondta kedvesen, aztán át is lépte a küszöböt.

- Várj, Mira! - kiáltottam gyorsan utána, mire a lány megtorpant és kérdőn fordult felém.

- Tessék? - kérdezte értetlenül, mire halkan megköszörültem a torkomat és feltettem neki azt a kérdést, mely már ébredésem óta foglalkoztatott.

- Natsu hol van? - kérdeztem meg attól félve, hogy szerelmemnek valami baja esett, de Mira válasza kicsit megnyugtatott.

- 3 napja hoztak be titeket, Natsu már rég felébredt. Az ő sérülései kevésbé voltak súlyosak és mivel sárkányölő mágiát használ, gyorsabban is gyógyul a kelleténél - nyugtatott meg Mira, majd mosolyogva hozzátette - Napok óta az ágyad mellett ült, most is csupán az én parancsomra ment le egy kicsit pihenni, de azonnal felküldöm hozzád, rendben van? - kérdezte vidáman, majd miután bólintottam, kilépett az ajtón és becsukta maga után, én pedig ismét magamra maradtam sötét gondolataimmal. Azt már tudtam, hogy Natsu és a többiek jó vannak, de Itamiról és Kasumiról még mindig nem voltak információim. "Vajon ők is jól vannak?" - kérdeztem magamban szomorúan, ám nem volt több időm a választ keresni, ugyanis a következő pillanatban Natsu rontott be a szobába olyan hevesen, mint ahogyan azt már megszokhattuk tőle.

- Lucy, Lucy, hát jól vagy?! - kérdezte idegesen, majd azonnal leült az ágyam szélére és kezeimet szorosan 2 tenyere közé zárta - Istenem, úgy örülök neked. Annyira aggódtam már miattad - nyomott ezután apró csókot kézfejemre, majd szorosan magához ölelt és izgatottan tovább faggatott, engem szóhoz sem hagyva jutni - Hogy érzed magad? Minden renden van? Nem fáj semmid? Na, szólalj már meg, válaszolj, Lucy! Hogy vagy, mondjad már? - beszélt egyre hangosabban, én pedig alig bírtam követni mondandóját, végül pedig beletörődve abba a szomorú helyzetbe, miszerint még jó ideig nem juthatok szóhoz, hangosan elkacagtam magamat.

- Ugyan már, Natsu - simítottam finoman végig az arcán - Jól vagyok, ahogyan láthatod, nincsen semmi bajom. - nyugtattam meg mosolyogva, mire végre elhallgatott és engem is beszélni engedett - De Natasu, mondd el nekem, mi történt azon az estén? Én...én biztosan tudom, hogy akkor Kogarashi végzett velem. - kértem kedvesemet, hogy magyarázzon meg mindent, mire ő lesütötte a szemét, majd nagyot sóhajtott és végül halkan megszólalt.

- Nem szívesen emlékszem vissza arra az éjszakára, de legyen - mondta halkan, majd beszélni kezdett. Mindent részletesen elmondott, ami akkor történt, én pedig szótlanul hallgattam minden egyes szavát. Hihetetlen volt számomra, hogy a mellettem ülő gyerekes és beképzelt fiú, akit én tiszta szívemből szerettem, ilyen komoly és felelős döntést hozott volna értem. Meghatottan figyeltem Natsu száját, ahogyan szavakat formált, majd miután szerelmem befejezte a magyarázatot, könnyes szemeimet lehunytam és hosszan megcsókoltam azt a tökéletes embert, aki életét adta volna értem.

- Köszönöm, Natsu... - suttogtam, miután ajkaink elváltak egymástól - Köszönöm, hogy vagy nekem - hálálkodtam puszta létezéséért, mire a fiú halványan elmosolyodott és mutatóujját állam alá helyezve hüvelykujjával letörölte arcomról a könnycseppeket.

- Most már ne sírj, Lucy. Sírtunk már eleget 3 napja. Ez az öröm pillanata, nem a könnyeké - suttogta halkan, majd finoman átölelt és megsimogatta a hátamat. Pár pillanatig még ültünk csöndben, egymást szorosan átölelve, majd lassan eltávolodtam Natsutól és komoly hangon feltettem neki egy kérdést.

- Hát ez lenne a hallgatás ára? - kérdeztem szomorúan, mire Natsu szája elnyílt és értetlenül kérdezett vissza.

- Hogy érted? - szólalt meg kíváncsian.

- Noroiról és Itamiról beszélek. Ők mind a ketten bajban voltak és az arcuk ugyanazt az bánatot tükrözte. Magányosak és elhagyatottak voltak, sorsuk mégis másképpen alakult. Noroi meghalt, egyedül vérzett el a föld alatt, míg Itami újra találkozhatott a családjával. Miért? Miért alakultak így a dolgok? Talán azért, mert Itami segítséget kért, Noroi pedig csak hallgatott? - fejtettem ki bővebben gondolatomat, mire Natsu is elkomolyodott és pár pillanatig némán gondolkodott szavaimon, majd finoman megfogta a kezemet és halkan válaszolt.

- Azt hiszem igazad van. Noroinak is segítséget kellett volna kérnie a falusiaktól vagy Dokutól. El kellett volna mondania valakinek, miféle démonnal él egy testben, s azt is, mit tett vele az apja. Egy élő fegyvernek használta őt, semmibe vette, szemétnek nézte. Talán, ha Noroi is megszólalt volna, még mindig élhetne - mondta Natsu elgondolkodva, majd hozzátette - Ez lett a hallgatás ára...

- Segítséget kellett volna kérnie, igaz? - kérdeztem meg újra, mire Natsu bólintott és igazat adott nekem.

- Kellett volna... - hajtotta le a fejét szomorúan, majd néhány másodperc múlva hirtelen elmosolyodott és újra rám nézett - Van egy ötletem - mondta hamiskásan, majd még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, hozzátette - De előtte meg kell gyógyulnod - utasított eltökélten, én pedig kíváncsian néztem vissza rá.

- Mit találtál ki? - kérdeztem tőle, ám szerelmem válasz helyett csupán behúzta a száján lévő láthatatlan cipzárt és mélyen hallgatott - Na jó, akkor ne mondd el - duzzogtam mosolyogva, mire Natsu elnevette magát és megsimogatta a fejemet.

- Te most csak gyógyulgass, aztán majd meglátod, mit találtam ki -mondta kedvesen, majd lassan felkelt és az ajtó felé indult.

- Hová mész? - kérdeztem ijedten, mire Natsu nevetve hátra fordult és válaszolt.

- Csak hívok egy orvost, aki megvizsgálhat. Nemsokára jövök - kacsintott rám, majd kilépett az ajtón.

---------------------------------------------- 2 hét múlva -----------------------------------------------------------------

A Nap ragyogóan sütött kis városunk felett, én pedig megkönnyebbülten léptem ki a céh ajtaján. Már két hét is eltelt ébredésem óta, s végre elhagyhattam a kórházat. A sérüléseim egy kicsit komolyabbak voltak a vártnál, így hát tovább kellett bent maradnom, amit elég nehezen viseltem. Hiába látogattak meg gyakran a barátaim és Natsu is szinte mindig a közelemben volt, mégsem bírtam túl jól a bezártságot és a tétlenséget. Ezek mellett szerelmem terve sem hagyott nyugodni, s oldalamat a napok előrehaladtával egyre jobban fúrta a kíváncsiság, vajon mit találhatott ki? Gyors léptekkel igyekeztem hát a folyó felé, ahová Natsu hívott és egyre türelmetlenebbül vártam, mivel készülhetett a sárkányölő, arra azonban, ami odaérve fogadott, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Natsu a folyó partján állt, céhünk valamennyi tagjával, s pár régi ismerős arcát is felfedezni véltem a tömegben.

- Ez meg micsoda? - kérdeztem döbbenten, amikor odaértem a többiekhez.

- Ez a meglepetés, amiről korábban beszéltem - jelentette ki Natsu, majd megmagyarázta - Olyan szomorú voltán Noroi miatt, hogy arra gondoltam, jó ötlet lenne tartani neki egy megemlékezést. Látod? Elhívtam a Fairy Tail-eseket és néhány embert Noroi törzséből. Ők mind tisztelegni akarnak az emléke előtt, mivel belátták, nem ő felelős az apja manipulációjáért - mondta Natsu eltökélten, én pedig meghatottan hallgattam szavait. Percről percre jobban szerettem őt, s már elképzelni sem tudtam volna az életemet nélküle, mégis mindig tudott meglepetést okozni nekem - Na, mit gondolsz? - kérdezte Natsu kissé aggódva, mire elmosolyodtam és vidáman válaszoltam neki.

- Ez tökéletes, Natsu! Köszönöm mindenkinek, aki eljött! - csordult ki egy könnycsepp a szememből örömömben, s azonnal Natsuhoz rohantam - Szeretlek! - suttogtam a fülébe halkan, miközben szorosan hozzá bújtam, ő pedig habozás nélkül meleg karjaiba zárt.

- Öhm... - hallottam meg hirtelen egy halk torokköszörülést, mire eltávolodtam Natsutól és a hang irányába néztem, ahol egy idősebb nő állt Noroi törzséből, akiben azonnal felismertem Seisen asszonyt.

- Maga az? - kérdeztem boldogan, mire ő bólintott, én pedig azonnal elé léptem és üdvözlésképpen átöleltem - Örülök, hogy újra látom, Seisen. Köszönöm, hogy lelket öntött belém a szigeten, amikor annyira aggódtam Erza miatt - hálálkodtam neki ismét, mire Seisen lágyan elmosolyodott, majd zavartan előhúzta eddig háta mögött rejtegetett kezét.

- Öhmm...Mondd, Lucy, lenne rá mód, hogy elbúcsúzzunk Noroitól itt is? - kérdezte félénken, miközben felém nyújtotta a kezét, melyben egy fehér labdarózsából készített csónakocska volt, a virág szirmai közé pedig Noroi fényképe volt beszúrva - Ez a mi törzsünk hagyománya, szeretnénk itt is útjára engedni Noroit. Szabad? - kérte engedélyemet bizakodva, én pedig fülig érő mosollyal az arcomon bólintottam.

- Hát persze, hogy szabad! - kiáltottam tapsolva, mire a törzs többi tagja is előhúzott egy-egy csónakot a háta mögül, s egyet még én is kaptam. A rózsákat ezután a folyó vizére helyeztük és egyszerre útjára engedtük Noroit. Ahogyan néztem a folyón leúszó tutajokat, úgy éreztem, mintha Noroi emléke lassan az én szívemből is távozna, kellemes nyugalmat hagyva maga után. Többé már nem aggódtam a lány miatt, tudtam jó helyre került. A faluja sem haragudott már rá többé, mindenki megszerette végül. Mélyet sóhajtva pillantottam fel az égre, Itamira gondolva. "Vajon mit csinálhat most a családjával?" - gondolkodtam el rajta egy pillanatig, s abban a pillanatban hirtelen valami felcsillant az égen. Hunyorogva próbáltam a ragyogó pontra fókuszálni, s mikor sikerült, döbbenten fedeztem fel, mi is tűnt fel szemem előtt. A nappali égbolton ugyanis egy fényes csillag bukkant elő, s nem sokkal utána még kettő is láthatóvá vált.

- Csillagok nappal? - suttogtam orrom alatt csak úgy magamnak, majd szemeim meglepetten kerekedtek ki, amikor végre rájöttem, mit is látok pontosan - Hát ti is elbúcsúztok tőle? Pedig nem is ismertétek... - mondtam ezúttal csak magamban, majd némán megköszöntem Kaen, Itami és Kasumi együttérzését Noroi felé és tekintetemet mosolyogva tereltem ismét a folyóra, mely lassan az utolsó rózsatutajt is elszállította szemünk elől.

- Viszlát, Noroi! Legyen jó utad! - köszöntem el tőle még egyszer utoljára, majd mélyet sóhajtottam és Natsu mellé léptem.

- Megfizette a hallgatás árát, mégis boldogan távozott - suttogta a fülembe Natsu, miután átkaroltam őt, mire bólintottam és fejemet boldogan szerelmem vállára hajtottam. Akkor megígértem magamnak, sosem fogok némán hallgatni, mindig lesz merszem segítséget kérni. Sőt, mi több, másokat sem hagyok majd hallgatásban élni. Igen, így fogok tenni, s ezzel teszem majd jobb hellyé a világot.

- Figyelj, Natsu... - emeltem fel hirtelen a fejemet és néztem kíváncsian szerelmem szemébe - Kaen-sama vajon miért adta vissza a kulcsaimat? - kérdeztem tőle tanakodva, miközben kezemmel végigsimítottam a derekamon lógó kulcsokon. Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor Natsu egy orvos társaságában visszatért a kórházi szobába, s kezében tartotta kedves kis kulcsaimat. Már akkor is döbbenten vettem vissza magamhoz barátaimat, viszont csak most jutott eszembe rákérdezni Kaen döntésének okára.

- Fogalmam sincs... Mira és a többiek találták melletted, amikor segíteni jöttek nekünk, viszont én tisztán emlékszem rá, hogy mindegyik eltörött a varázslatkor - mondta Natsu szintén tanácstalanul, mire elmosolyodtam és fejemet visszafektettem szerelmem vállára.

- Kaen valóban egy angyal lehet - mondtam halkan, majd lehunytam a szememet és boldogan felsóhajtottam.

Vége

Na, elérkeztünk a történet utolsó részéhez is. Remélem, hogy mindenkinek tetszett ez a befejezés, igyekeztem elfogadhatóra írni. Kicsit hosszabb lett a vártnál, de nem akartam már két darabra szedni, remélem nem gond és megértitek. Nemsokára valószínűleg belefogok egy másik történetbe is, de az már nem fanfiction lesz. Azért remélem, az is tetszik majd valakinek. Na, mindegy, az még a jövő zenéje. Addig is sziasztok és legyetek jók!