Melegség járta át a testemet, mely olyan megnyugtató és ismerős, mégis rejtélyekkel teli volt, hogy kíváncsian nyitottam résnyire egyik szememet. Meglepetten vettem észre, hogy arcom alig pár centire volt Natsuétól. Először villámgyorsan löktem magam odébb és ültem fel az ágyon, majd miután körbenéztem a szobában, zavartan pillantottam ismét Natsura. Emlékeim szerint este keresztben, a takaró tetején aludtunk el, most pedig hosszában feküdtünk az ágyon, betakarózva. "Fel sem tűnt volna, hogy ennyit forgolódtunk?" - kérdeztem magamtól, de aztán azonnal el is vetettem ezt az ötletemet, hiszen ha egyszerű forgolódásról lett volna szó, miért ugyanabban a pózban ébredtem volna fel, mint amiben elaludtam. Semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszembe és gondolkodni sem volt sok időm, mivel az eddig mellettem békésen szuszogó Natsu hirtelen megmozdult és az oldalára fordult. Közelebb másztam hozzá és feje mellé ültem, majd finoman végigsimítottam arcán. Erre a fiú álmában nagyot sóhajtott és ismét mozgolódni kezdett. Ezúttal közelebb csúszott hozzám és fejét az ölembe hajtotta. Natsu hirtelen jött mozdulata úgy meglepett, hogy még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Mosolyogva néztem végig a fiú sima arcán és amikor észrevettem, hogy egy kósza hajtincs a homlokába lóg, erős késztetést éreztem arra, hogy kisimítsam onnét. Kezem mégsem mozdult, helyette csak csendben néztem az édesen szuszogó sárkányölőt és azt kívántam, bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint álmomban volt. Gondolataimból egy tompa hang szakított ki, mely hatására riadtan kaptam fejemet az ajtó felé. "Valaki kopogtat" - állapítottam meg, majd tanácstalanul néztem az ölemben alvó fiúra. Óvatosan feje alá nyúltam és visszafektettem a párnára, majd az ajtóhoz siettem. Amikor kitártam azt, a korai vendég mindenféle invitálás nélkül beljebb sétált és a szoba közepén megállva, szúrós tekintettel nézett rám. Kezeit mellkasa előtt keresztbe fonta, jobb lábával pedig türelmetlenül topogott, amikor megszólalt.

- Mégis meddig várjunk még rátok? - kérdezte szemrehányón, én pedig csak dadogni tudtam.

- Én...vagyis... - próbáltam összeszedni gondolataimat, de a lány durván a szavamba vágott.

- Nem érdekel, csipkedd magadat, vagy én csipkedlek! - dörmögte, mire hirtelen álmos nyöszörgés csapta meg a fülünket. Mindketten meglepve néztünk a hang irányába, ahol Natsu dörzsölgette fáradtan a szemét.

- Noroi? - kérdezte kómásan - Mit keresel te itt?

A lány arcáról azonnal eltűnt a mogorva grimasz és helyére nyálas mosoly került. Noroi lassan közelebb sétált Natsuhoz, majd leült mellé az ágyra és mutatóujját végighúzta a fiú mellkasán.

- Én csak gondoltam, megnézem hol vagytok már... - szólalt meg negédesen, Natsu pedig figyelmesen hallgatta minden szavát.

- Miért, hány óra van? - kérdezte még mindig álmosan, mire Noroi most a combját kezdte el fogdosni, amit én dühtől szikrázó szemekkel néztem. A pontot az tette fel az "i" betűre, amikor a lány pimasz mosollyal az ajkán még közelebb hajolt Natsuhoz és kéjes hangon a következőt mondta:

- Hét, de ha gondolod, visszafekhetünk még egy kicsit... - kuncogott halkan és legnagyobb csalódásomra Natsu mindenféle ellenkezés nélkül ücsörgött tovább a helyén. 

- Na azt már nem! - kiáltottam tajtékozva és idegesen léptem én is hozzájuk. Erőteljesen ragadtam meg Noroit, majd egy hirtelen mozdulattal lerántottam az ágyról és magam mellé állítottam. - Sietnünk kell, nem igaz? - kérdeztem mérgesen, mire a lány csak flegmán megvonta a vállát, Natsu pedig bosszankodva feltápászkodott.

- Mindig ez a rohanás - morogta, de nem ellenkezett. 

Miután Natsu kissé rendbe szedte öltözékét, mindannyian az ajtó felé indultunk. Noroi lépett ki rajta először, aztán én, végül pedig a sárkányölő. Mindketten meglepetten kaptuk szánk elé a kezünket, amikor a napsütötte várost megpillantottuk. Az, amit most láttunk, egyáltalán nem hasonlított a tegnap esti kísértet járta területhez. A fű csodálatosan zöld, a virágok élénkek, a házak pedig rendezettek voltak. A főtéren álló templom sem tűnt már rémisztőnek, igaz a keresztje még mindig ferde volt, de ez teljesen elhanyagolható volt ahhoz a fantasztikus látványhoz képest, amit a város okozott. A házak és az utak még mindig öregek voltak ugyan, de látszott, hogy szépen karbantartották őket.

- Noroi, mi lett a várossal? - futott Natsu a lány mellé, aki kedvesen felnevetett, majd átkarolta Szalamandrát és teljes átéléssel kezdett mesélni.

- Semmi, te buta...bár nem hibáztatlak érte, hogy meglepődtél. A városunkon ugyanis átok ül... - vált kissé szomorúvá a hangja, s ekkor már az én bosszúmat is felváltotta a kíváncsiság. Nagyokat lépkedve siettem én is Noroi mellé és hallgattam tovább a történetet.  - A két szomszéd törzs, a Kuraku és az Obbaha törzs, már több mint 8 évtizede háborúban állnak egymással. Akkor még a nagyapám, Oster volt a törzsfő és megpróbálta kibékíteni őket, ám egy éjjel a Kuraku törzs megtámadta az Obbahákat és a városukat felégette. A leigázott törzs tőlünk kért menedéket, amit meg is kaptak egyetlen feltétellel. A nagyapám megígértette velük, hogy többé nem háborúznak. Az Obbahák megígértek, ám becsaptak minket. Csak azért menekültek hozzánk, hogy összeszedjék magukat és ezután végeztek a Kuraku szinte minden tagjával. Csupán egy maroknyian élték túl, köztük a mostani törzsfővel, aki egy hatalmas erejű sámán. Átkot szórt a városunkra, miszerint a Hold sosem világíthatja meg már szépen. Azóta minden egyes éjjel a városunk olyanná válik, akár egy régi rom. - hajtotta le szomorúan a fejét. Natsuval értetlenül néztünk egymásra és mindkettőnk fejében ugyanaz a gondolat körvonalazódott ki, amit Natsu nem túl empatikusan fel is tett.

- És mi ezzel a baj? Hiszen éjjel amúgy is csak alszotok, nem? - kérdezte tolakodón, mire Noroi szomorúan emelte rá tekintetét és már éppen válaszolt volna, amikor hirtelen hatalmas durranást hallottunk. Rémülten kaptuk a hang irányába fejünket, majd elképedve gyökerezett földbe a lábunk.

Itt az új rész, remélem tetszett. Nemsokára jön a következő, addig is sziasztok!