Natsu szemszögéből:

Dermedten térdeltem Kogarashi lábai előtt, miközben mély sebeimből továbbra is folyt a vér. Pár pillanattal korábban már tisztán láttam halálomat és elkönyveltem magamban, sosem látom viszont Lucy-t, most pedig ott remegtem ellenfelem lábai előtt, miközben arcomat belepte vörös vére. Kitágult pupillákkal meredtem magam elé, s fel sem tudtam fogni, mi történt körülöttem. Kogarashi kardja nemsokkal ezelőtt még a magasban volt, majd a férfi hirtelen lesújtott vele, ám nem önszántából, kardot tartó keze ugyanis egyik pillanatról a másikra megremegett és teste mellé zuhant, ezzel hosszú vágást ejtve a lábamon. Kogarashi ekkor rám emelte döbbent tekintetét, majd miután végig mérte remegő testemet, a testén tátongó véres lyukra tekintett. Láthatólag ő sem fogta fel, ami vele történt, hiszen az események pár pillanat alatt játszódtak le. Kis idő elteltével lassan kezdtem visszaemlékezni a történtekre, melyek teljesen lesokkoltak. Kogarashi testén egyszer csak éles fénysugár hatolt keresztül, ami tátongó és véres lyukat ejtett rajta, melyből csakúgy ömlött a vörös folyadék.

- Mi...mi volt ez? - dadogta erőtlenül, majd kezét frissen szerzett sebére tapasztotta, ám a vérzést nem tudta elállítani. Ujjai között megállíthatatlanul csorgott tovább a vér. Értetlenül néztem az előttem álló férfira, majd kezemmel végigsimítottam arcomon és homlokomon, melyre lassan rászáradt Kogarashi vére, ezután pedig szemeim elé tartottam véres ujjaimat és sokkosan meredtem rájuk. Nem értettem magamat, hiszen ezelőtt sosem akadt gondom a vér látványával, senki halála nem rázott meg. Már ha az életét vesztett személy nem egy ismerősöm, jó barátom volt.  Ekkor ugrott be valami, s tekintetemet hitetlenkedve ölemre emeltem, ahol megpillantottam vérfoltos nadrágomat. Zihálva mértem fel a helyzetet és tudatosult bennem, hogy a nadrágomon éktelenkedő vérfoltok nem Kogarashitól, s nem is tőlem származnak, sokkal inkább szerelmem sebeiből, aki nemsokkal ezelőtt még az ölemben feküdt. Reszketve nézetem fel ismét Kogarashira, aki még mindig a testén tátongó seb vérzését próbált elállítani, nem túl sok sikerrel, a következő pillanatban pedig kinyitotta a száját és vért köhögött fel, mely állán végigfolyva egyenesen rám csepegett, ezáltal pedig eddig is maszatos arcom még vörösebbé vált. Nem bírtam tovább elviselni a vér látványát, érintésétől pedig egyenesen rosszul voltam. A vörös folyadék minden cseppje Lucy kihűlt testére emlékeztetett, s minden pillanatban magam előtt láttam szerelmem véres holttestét, élettelen és sápadt arcát, csutakosan összeragadt szőke fürtjeit. Nem volt azonban időm tovább aggodalmaskodni, ugyanis Kogarashi a következő pillanatban még egyet köhintett, majd térdei hirtelen megremegtek és erőtlenül a földre hullott.

- Va-valóban ennyi...len-ne? - dadogta suttogva, majd halványan elmosolyodott és tekintetét a csillagos égboltra emelte - Győz-tél...Kaen... - suttogta elismerően, a következő pillanatban pedig lehunyta a szemét és testéből végleg kiszállt az élet. Szemeim sokkosan tágultak ki, arcom teljesen elsápadt, s mereven bámultam az előttem fekvő férfira, melyről azonnal Lucy jutott az eszembe. Fejemet lassan oldalra fordítottam, majd tekintetemet szerelmemre szegeztem, miközben továbbra is a földön térdeltem. Szemeimet könnyek kezdték égetni, gyomrom pedig hirtelen fordult egyet. Visszafordultam Kogarashi felé, majd újra Lucy-re néztem, majd torkomat hangos nyögés hagyta el. Hirtelen émelyegni kezdtem, s úgy éreztem, nem bírom tovább. Tenyeremet azonnal számra tapasztottam és nagyot nyelve próbáltam visszatartani előtörni kívánó utolsó étkezésemet, ám nem jártam sikerrel, főleg azok után, hogy tekintetemet körbefuttatva a tájon megpillantottam a vörös vérben úszó pázsitot, a két vérbe fagyott holttestet és saját véres ruháimat. Ekkor telt be végleg a pohár, s előre görnyedve, kezeimen megtámaszkodva maró folyadék kezdte égetni a torkomat, mely egyenesen végig ömlött nyelőcsövemen, majd a foltokban vörös füvön landolt. Miután öklendezve és az átélt dolgoktól sokkos állapotba kerülve gyomrom végre megnyugodott, lassan feltápászkodtam és bizonytalan léptekkel, imbolyogva Lucy felé indultam, majd könnyes tekintettel mellé térdeltem, fejét pedig ismét az ölembe fektettem.

- Ébredj fel, szerelmem, haza kell mennünk - suttogtam a fülébe szerelmesen, miközben véres ujjaimmal gyengéden simítottam ki szeméből ragacsos hajának egy tincsét - Nem hallod, Lucy? - szólítottam meg ismét, ám szerelmem erre sem válaszolt. Halványan elmosolyodtam, majd kezemmel megtöröltem könnyes szemeimet és lassan bólintottam egyet - Értem már - mondtam meggyőződve igazamról, majd folytattam - Nagyon mélyen aludhatsz, nem akarlak felébreszteni - simítottam végig az arcán, majd lassan dereka alá nyúltam és gyengéden felemeltem szerelmem testét - Majd én hazaviszlek, megmosdatlak és lefekszünk aludni, rendben van? - biccentettem oldalra fejemet, miközben szemeimet lehunyva boldogan szerelmemre mosolyogtam és lassan elindultam vele hazafelé. Útközben lepillantottam földön fekvő társaim testére, átléptem Happy felett, s halkan megjegyeztem - Majd gyertek utánunk, ha felébredtetek - kértem őket csendesen és máris tovább indultam volna, ám a következő pillanatban halk suttogás csapta meg a fülemet, mely angyali hangon csendült fel. Azonnal körbe pillantottam és hátra fordultam, ám senkit sem láttam magam körül.

- Engedd el őt, Natsu... - suttogta a hang halkan, én viszont egyetlen szavát sem értettem - Ő már nem lehet a tiéd - beszélt tovább az ismeretlen nő.

- Ki vagy te? - kérdeztem vissza értetlenül, mire a hang újra felcsendült, s lelkemet ezúttal is földöntúli nyugalom árasztotta el - Olyan ismerős a hangod, de nem emlékszem rád - kíváncsiskodtam tovább válaszokat remélve, melyeket nemsokkal később meg is kaptam, a női hang ugyanis ismét felcsndült.

- Ne aggódj, nincs semmi baj, Natsu. Minden rendben van - próbált folyamatosan nyugtatni és látszólag sikerrel is járt, ugyanis halk, mégis kiegyensúlyozott szavai szívemig hatoltak és úgy éreztem, teljesen megbízhatok benne. Olyan érzésem támadt, mintha a beszélő nő egy angyal lenne, aki egész életében a világ sorsáért és a szomorú emberek felvidításáért küzdött. De vajon mit akarhatott tőlem, hiszen én boldog voltam? Miért is lettem volna szomorú? Hiszen a szerelmem a karjaimban feküdt, békésen szundikálva, én pedig éppen hazafelé tartottam vele.

- Mennem kell, Lucy már fáradt - köszöntem el a nőtől, akit nem láttam ugyan, mégis nyugalommal töltött el jelenléte.

- Tedd le a lányt és engedd el őt. Ő már velünk van, innen figyel téged - magyarázta lassan, ám szavaiból semmit ezúttal sem értettem semmit.

- Miről beszélsz? Hiszen Lucy itt van velem, a karjaimban. Nem figyel ő sehonnan, éppen alszik, ha nem látnád - váltam hirtelen ingerültté és hevesen tiltakozni kezdtem a nő szavai ellen, ám ő továbbra sem hagyott békén, rendületlenül beszélt tovább.

- Te csupán az üres testét birtoklod, mely lélek nélkül hamarosan elrothad. Ő már sosem lehet a tiéd, hiszen valódi lénye itt ül mellettünk az égen és fényes csillag formájában ragyog tovább - suttogta bátorító hangon, én pedig egyre dühösebben hallgattam szavait.

- Miket hordasz itt össze? Lucy él, Lucy itt van velem! Szeret engem, engem akar! Fogd már be a szádat, ne hazudozz nekem! Mégis ki a franc vagy te, hogy eldöntsd, ki él és ki nem?! - váltottam hirtelen hangsúlyt és ingerülten kiabálva folytattam tovább a beszélgetést.

- Kaen vagyok, az égbolt úrnője, a csillagok édesanyja és az elhunyt lelkek védelmezője - mutatkozott be kicsit későn, továbbra is nyugodt és kiegyensúlyozott hangon, ám engem egyáltalán nem győzött még. Mégis mi jogon bírált ő el bárkit is, hogyan engedhette meg magának, hogy halottnak ítéljen meg egy élőt?

- Nem! Nem tudsz te semmi! Nem értesz te semmi! Én...én... - halkult el hirtelen a hangom, s pár pillanatig összezavarodtam, ám nemsokára újból kiabálni kezdtem - Lucy az én...ő még él és...te pedig csak egy... - fagyott ismét belém a szó, majd pár pillanatnyi töprengés után lassan kitisztult a fejemben lévő köd - Ka-en... - ejtettem ki számon halkan, szinte alig hallhatóan az úrnő nevét, majd lassan az égre emeltem tekintetemet, mely ismét könnyben úszott - Te vetted el tőlem Lucyt, minden a te hibád... - szipogtam sírva, ám hangomat ezúttal nem emeltem fel - Miért? Miért ölted meg Kogarashit? Miért mentettél meg, miért engem és miért nem őt? - lovaltam egyre jobban bele magam az önsajnálatba, s hangomat fokozatosan egyre feljebb emeltem, ám ezúttal korántsem a düh, sokkal inkább az elkeseredettség miatt. 

- Megmentettelek, mert megtehettem, s elvettem az életét, mert hatalmamban állt - szólalt meg ismét Kaen halkan, én pedig döbbenten hallgattam szavait.

- Micsoda? - kérdeztem vissza kétségbeesve, miközben abban bíztam, félreértettem valamit - Én azt hittem, te maga vagy a jóság, a világ megmentője, a földi emberek védelmezője. Akkor meg miért? Miért ragadtad el őt tőlem? - sírtam egyre jobban, miközben könnyeimtől már alig láttam, tekintetemet mégis az égre szegeztem, Lucy testét pedig egyre erősebben szorítottam magamhoz - Én szeretem őt...szeretem, érted?...Vissza akarom kapni bármi áron... - szipogtam egyre halkabban, hiszen a sírás vasmarokkal szorította torkomat, így hangom is egyre gyakrabban csuklott el. Abban a pillanatban jelentéktelennek és gyengének éreztem magamat, magányosnak és megtörtnek. Úgy éreztem, Lucy nélkül senki vagyok, egy félbe szakított árny, aki soha többé nem képes sem szeretni sem utálni. A szívem hirtelen megüresedett és minden érzelem kifolyt belőle. Üressé váltam.

- Bármi áron? - kérdezett hirtelen vissza Kaen, mire egy pillanatra lehunytam könnyes szemeimet, majd csukott szemmel válaszoltam neki.

- Bármi áron - suttogtam eltökélten, ám minden reményemet elveszítve - Kérlek...kérlek Istenem, add őt vissza nekem - hajtottam le fejemet, s szemeimet továbbra is lehunyva tartottam. Könnyeim egyre gyorsabban folytak végig arcomon, majd államhoz érve kövér cseppekben zuhantak a fűbe, felhígítva a már odaszáradt vércseppeket.

- Egy életet csak egy másik élet árán lehet megmenteni. A múltat nagyon nehéz megváltoztatni, valakinek meg kell halnia. A döntés a te kezedben van, Natsu Dragneel - hallottam meg ekkor Kaen hangját, mire szemeim bizakodva pattantak ki és tekintetemet azonnal az égre emeltem. Szemernyi kétségem sem volt afelől, mit fogok tenni, hogyan fogom megmenteni szerelmemet. Könnyes szemekkel Llucy-re pillantottam, majd utoljára magamhoz szorítottam és szerelmesen rámosolyogtam.

- Vissza foglak hozni, Lucy - suttogtam neki halkan, majd fejemet lehajtva finoman homlokon csókoltam a gyönyörű lányt - Szeretlek! - suttogtam a fülébe eltökélten, majd ismét az égre néztem és válaszoltam Kaen szavaira.

Helló-belló! Megírtam a következő részt is és, hogy ne legyen olyan hamar vége, megcsavartam egy kicsit. Remélem, hogy tetszett nektek, igyekezni fogok a folytatással. Remélem azt is, hogy nézitek a Fairy Tail utolsó évadát. Én rendületlenül nézem hétről hétre és kíváncsian várom, mi fog kisülni belőle. Annyi biztos, hogy Natsu hihetetlenül erős lett és szinte bármire képes. Na, nem is fecsegek tovább, elköszönök. Legyetek jók, pápá!