Natsu szemszögéből:

Lassan minden csepp isteni hatalmamat elvesztettem, s ezáltal az isteni formám is múlni kezdett. Először a szárnyaim húzódtak vissza, majd ruháim váltak a régivé, s végül hajam és szemeim is visszanyerték eredeti színüket, miután pedig az összes erőmet elveszítettem és a nyakamban lévő medál is eltűnt, talpam ismét visszatalált a földre. Kíváncsian Itamira néztem, aki látszólag érzéstelenül várt valamire, de arca apró rezdülése elárulta, hogy valójában aggódik valami miatt.

- Kasumi! - szólította öccsét kissé türelmetlenül, mire lassan köd szált le, mely Itami köré gyülekezett, a lány arcára pedig apró mosoly kúszott fel, mely csupán egyetlen pillanatig tartott, mégis érezni lehetett belőle az őszinte megnyugvást, melyet testvére viszontlátása okozott - Ölts alakot, testvérkém! Anyánk már vár ránk - utasította Kasumit merev hangon, mire a köd Itami mellé szált, s lassan emberi alakot kezdett formálni, melyből pár pillanat alatt egy kisfiú sziluettje formálódott ki. Kasumi teste idővel egyre jobban felismerhetővé vált, s végül hús-vér fiúvá vált. Döbbenten kísértem figyelemmel a történteket, majd miután végre összeszedtem magamat és megemésztettem a látottakat, kíváncsian Kasumi felé fordultam, aki meglepően aranyos kisfiú volt. Haja Itamiéhoz hasonlóan hófehér volt, ruhái szintén elavultak, mégis tiszták és rendezettek voltak. Az ő arcán sem látszódott semmiféle érzelem, szemei üresek voltak. Kasumi körülbelül 6-7 éves lehetett, de látszott rajta, sok minden történt már vele élete során, s valószínűleg ő sem 6-7 éve élt már.

- Te vagy Kasumi? - kérdeztem tőle mosolyogva, mire a kisfiú bólintott, majd megszólalt. Hangja vékonyka volt és csendes, mindenféle érzelemtől mentes, hangsúlyában pedig Itamira ismertem.

- Köszönöm, amit értünk tettél - mondta halkan, majd hirtelen hátam mögé pillantott és száját kinyitva éppen megszólalt volna, ám a következő pillanatban Itami kézen fogta kisöccsét, és megszólalt.

- Gyere, menjünk anyához - léptek mindketten hátra egyet, majd rögtön ezután egy csillag ragyogni kezdett az égen, vakító fénye pedig lassan a földre szált, magához ölelve Itamit és Kasumit. A két testvér talpa lassan elvált a földtől, s emelkedni kezdtek. Ekkor pedig egy halk, angyali hangot hallottam meg, mely a nevemen szólított.

- Natsu - hallottam nevemet egy nyugodt női hangon, mely rövidesen folytatta - Köszönöm, hogy visszaadtad nekem gyermekeimet. Sosem felejtem ezt el neked, Natsu Dragneel - hálálkodott meghatódva, majd lassan magához vette gyermekeit, akik amikor már elég magasan voltak, rám emelték tekintetüket, s Itami halkan megszólalt.

- Köszönöm, Natsu - mondta hálásan, s szemébe most először érzelmek költöztek, melyek ezúttal nem csupán egy pillanatig tartottak. Itami szeme, s szavai is meghatottságot tükröztek, mely földöntúli örömmel társult. Miután Kasumira néztem, az ő tekintete is hasonló érzelmeket tükrözött, ám legnagyobb meglepetésemre az öröm és boldogság mellett a szomorúság halvány szikrája is pislákolt benne. Itami és Kasumi érzelmeik hatására azonnal sírni kezdtek, s könnycseppjeik kristályos csillagporrá válva hullottak ki szemükből, melyek lassan egyesültek, s felszálltak az égboltra.

- Natsu Dragneel, neked hála többé nem a bánat, hanem az öröm könnyeivel teremthetünk csillagokat, melyek vidám és tiszta érzéseink által még ragyogóbbak lesznek majd. Köszönöm neked - szólalt meg Kasumi, majd szomorúan hátam mögé pillantott, ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, túl messze kerültünk egymástól, így már nem értettem szavait, csupán kétségbeesett tátogását láthattam és azt, ahogyan aprócska kezeivel hevesen mutogat hátam mögé. Értetlenül fordultam hát meg, s szemeim döbbenten tágultak ki, lábaim pedig földbe gyökereztek. Az első pillanatban fel sem fogtam, amit szemem látott, ám ahogyan teltek a másodpercek, végre kezdtem megérteni az elém táruló látvány komolyságát. Tőlem pár méterre Lucy feküdt a földön. Teste mereven és vérbe fagyva hevert előttem mozdulatlanul, s látszólag semmiféle életjelet nem mutatott.

- Lucy! - kiáltottam kétségbeesve és azonnal szerelmem felé rohantam, majd amikor hozzá értem hitetlenkedve térdeltem le mellé - Lucy! Lucy! Ne tedd ezt, kérlek! Mi történt veled? - ordibáltam magamból kikelve keservesen, miközben kedvesem feje alá nyúltam, s véres testét ölembe fektettem. Kezemmel hitetlenkedve simítottam végig szerelmem vérfoltos tincsein, piszkos arcán, majd kétségbeesetten csúsztattam kezét tenyerembe és szorítottam meg azt - Lucy, könyörgöm, válaszolj nekem. Nézz rám, érints meg! Szólj hozzám, kérlek! - könyörögtem neki suttogva, miközben szememből könnycseppek csordultak ki, melyek megállíthatatlanul folytak végig arcomon.

- Itami! - kiáltottam torkom szakadtából vádaskodva - Miért? Itami, ez a te hibád! - üvöltöttem magamból kikelve, s éreztem, ahogyan szívemet kétségek kezdték égetni, melyek mellé keserves szomorúság és csalódottság társult. Nem érdekeltek többé Kaen hálálkodó szavai, Itami meghatott könnyei. Megvetettem őket, gyűlöltem és elátkoztam mindegyiküket, sőt, magamat is, amiért hittem nekik, segítségükre voltam. Ha akkor, amikor Itami odaadta az élet medálját helyesen döntöttem volna, ha elhagytam volna a várost Lucyvel, ő még mindig élne és az enyém lehetne. Nem veszítettem volna el őt, s vele együtt a reményt egy jobb, boldogabb életre. Abban a pillanatban tudtam, soha többé nem fogok senkit úgy szeretni mint őt. Lassan elengedtem szerelmem kezét, s megtöröltem könnyes arcomat, melyen vörös foltot hagyott Lucy vére, mely kezemre tapadt, ám akkor ez nem érdekelt. Könnyeim tovább folytak szememből, s lassan lemosták Lucy vérét az arcomról. Kínlódva borultam kedvesem mellkasára és öleltem magamhoz szorosan, abban bízva, talán visszahozhatom az életbe.

- Sajnálom, Lucy...annyira sajnálom - sírtam még mindig kedvesem élettelen teste felett, ám a következő pillanatban hátam mögött csontig ható hideget éreztem, melybe beleborzongtam. Reszketve fordultam meg és engedtem szerelmem szorításából, de az ölemből még mindig nem engedtem el. Szemeim meglepetten tágultak ki, amikor hátrafordulva egy hideg aurájú, gonosz tekintetű férfit pillantottam meg, kinek arcán ördögi mosoly játszott, mely kicsit talán kárörvendő volt. Vérfagyasztó nyugalommal nézett könnyes szemeimbe, majd pillantása az ölemben fekvő Lucy véres testére esett és mosolya még szélesebb lett. Szipogva töröltem meg arcomat, melyre ezáltal újra rákerült Lucy vére, majd fékezhetetlen dühvel szólítottam meg a férfit.

- Ki vagy te, tata?! - kiáltottam rá őrjöngve, de mivel nem válaszolt, csupán rendületlenül mosolygott tovább, még idegesebb lettem - Mit mosolyogsz, ki vagy te?! Talán tudod, mi történt Lucyvel?! - üvöltöttem sírva, mire a férfi rám nézett és végre kinyitotta a száját.

- Kogarashi vagyok és... - tartott pillanatnyi szünetet, majd kárörvendve folytatta - ...én öltem meg Lucyt - jelentette ki, miközben halkan felkacagott, s szeme boldogan villant.

Sziasztok! Úgy döntöttem, húzom még egy kicsit a történet végét, ezért mégsem ez lett az utolsó rész. Remélem, hogy tetszett nektek, ha igen dobjatok rá egy csillagot, kommentben pedig várom a véleményeteket. Igyekszem a folytatással, addig is legyetek jók, sziasztok!