Lucy szemszögéből:

A fájdalmas kiáltás, mely hirtelen a levegőbe hasított, nem másé volt mint Natsué. Fejemet azonnal felé fordítottam, s ez az egyetlen pillanat bőven elég volt Kogarashinak ahhoz, hogy teljes erejével megtámadjon engem. Éles szélpengéjét egyetlen pillanat alatt hajította felém, majd miután az égető fájdalommal eltalálta jobb bordáimat, azonnal újat dobott, következő csapása pedig éppen kardot tartó jobb kezemet érte.

- Áu! - kiáltottam fel fájdalmasan, s a kardot eldobva azonnal vérző oldalamra tapasztottam kezemet.

- Itamiii! - hallottam újra Natsu hangját, majd saját sérülésemmel mit sem törődve, újra felé pillantottam. Szerelmem ekkor a földön térdelt és láthatóan iszonyatos fájdalmak gyötörték. Homloka verejtékezett, zárt szemhéjai alól pedig mintha apró könnycsepp gördült volna ki. Nem bírtam elviselni szenvedő szerelmem látványát, majd beleszakadt a szívem.

- Ide figyelj, Lucy! - kiáltott ekkor rám Kogarashi, majd lehajolt és felvette a lábaim előtt heverő kardot, mely addigra már teljesen kihűlt - A kis barátodnak lassan annyi. Úgy látom, képtelen elviselni a Kaen-től kapott végtelen hatalmát - mondta szánakozva, majd ismét rám nézett és elmosolyodott - De legalább mi itt vagyunk egymásnak, nem igaz, aranyom? - mért végig szemeivel kéjesen, majd felém lépett és pengéje hegyét torkomhoz nyomta, ezzel felemelve a fejemet és rákényszerítve arra, hogy őt nézzem - Kasumi! - szólt ezután Itami öccséhez - Itt vagy még? - kérdezte, ám reakció nem érkezett, az eddig folyamatosan jelenlévő köd pedig már olyannyira elritkult, hogy szabad szemmel szinte láthatatlanná vált - Úgy tűnik, elmenekült - mondta Kogarashi kárörvendve, majd felém fordult és a kard hegyével hosszú vágást ejtett a torkomon, mely ugyan nem volt túl mély, mégis iszonyatos fájdalmat okozott, s a vágásból vér kezdett folyni.

- Szzz - szisszentem fel fájdalmasan, miközben fogaimat kitartóan szorítottam össze, nehogy az előttem álló rideg férfi észrevegye, mennyire szenvedek, ám úgy tűnt, nem jártam sikerrel, Kogarashi ugyanis elmosolyodott és undorító kacérsággal a szemében, arcán pedig kéjes vigyorral megszólalt - Ugyan, cica - mondta nevetve - Nem szégyen a fájdalom, ha a másik fél élvezi - nyomta még beljebb nyomva kardja végét a sebembe, mely hatására nem bírtam tovább csendben maradni és halkan ugyan, de felsóhajtottam.

- Aú... - nyögtem még mindig leplezni próbálva valódi fájdalmamat, de Kogarashi nem adta fel.

- Gyerünk, hadd halljak egy igazi fájdalmas sikolyt - kérlelt ördögi vigyorral, majd a következő pillanatban vállam felé húzta a kardot, ezzel meghosszabbítva az előbbi vágást, s ezúttal a pengét mélyen a bőröm alá nyomta, mely hatására újonnan szerzett sebemből patakzani kezdett a vér, én pedig fájdalmamban a földre rogytam.

- Áúú! - hagyta el a torkomat egy fájdalmas kiáltás, mire Kogarashi elégedetten lépett hátrább tőlem, s kihúzta belőlem fegyverét, amit pillanatokkal később ajkához emelt, majd vágyakozva lenyalta róla piros véremet.

- Erről beszéltem, Lucy - térdelt le elém hamisan vigyorogva, majd közelebb hajolt hozzám és halkan a fülembe suttogott - Nemsokára meghalsz... - mondta örömteli hangon, majd miután száján az utolsó szót is kiejtette, nyelvét lassan végighúzta fülcimpámon és erősen megharapta azt.

- Aú - nyögtem fel újra, majd miután Kogarashi felállt és eltávolodott tőlem, még mindig vérző kezemet megharapott fülemre tapasztottam és riadtan állapítottam meg, hogy hallószervemből hiányzik egy kis darab, s a vér megállíthatatlanul ömlött belőle.

- Tán csak nem ezt keresed? - emelte kezét szájához, majd vett ki belőle egy picurka húscafatot, melyet fülemből harapott ki - Ezt megtartom - jelentette ki, majd fülem darabkáját visszatette a szájába és jóízűen szopogatni kezdte, majd végül le is nyelte - Az ilyen pillanatokért érdemes élni - mondta, miközben élvezettel nyalt végig száján és közben hümmögni kezdett.

- Te egy állat agy! - szipogtam utálkozva, miközben egyre nagyobb nehézséget jelentett könnyeim visszatartása - Ezt Natsu nem fogja annyiban hagyni és akkor majd... - fenyegettem meg őt mérgesen, ám Kogarashi gúnyosan a szavamba vágott.

- Natsu így, Natsu úgy! - kiáltott rám torka szakadtából -  Hát nem érted, kislány, hogy ő nemsokára meghal? És még ha valamilyen csoda folytán túl is élné, te már akkor is a föld alatt rothadnál, vagy a tányéromon gőzölögnél - vázolta fel a jövőmet örvendezve, majd még hozzátette - Nem kapsz több időt! Itt és most megöllek, elegem volt belőled. Többé már nem szórakoztatsz! - röhögött rajtam úgy, akár egy bolond, majd pillanatnyi habozás nélkül felemelte kardját és felém rontott - Meghalsz! - kiáltotta őrjöngve, s a következő pillanatban le is sújtott a fegyverével. Torkomból ezután halk, rekedt nyögés szakadt fel, testem pedig elnehezülve hanyatlott hátra. Minden tagom reszketni kezdett, éreztem, ahogyan sebeimből vér ömlik a földre, s én egy egyre csak növekvő vértócsában feküdtem. Próbáltam segítséget kérni, de ekkor már egyetlen hang sem jött ki a torkomon, mindössze egy erőtlen hörgésre futotta. Testem egyre jobban fázni kezdett, s már a légzés is nehezemre esett. Szemhéjaim ólomsúlyúvá váltak, nem bírtam őket tovább nyitva tartani, így hát kis idő elteltével megkönnyebbülve hunytam le őket. Akkor már nem éreztem fájdalmat, sem kínt. Boldog voltam, hogy végre elmúlt minden szenvedésem, s nem gondolkodtam tovább. Lassan a körülöttem lévő hangok is tompulni kezdtek, majd teljesen megszűntek. Elnyelt a sötétség és a csend, míg végül már a hideget sem éreztem. Ennyi volt...Végem...

Naszu szemszögéből:

Csodálkozva néztem végig magamon, s a döbbenettől kitágult pupilláimat Itamira emeltem.

- Ez meg micsoda? - kérdeztem tőle értetlenül, mire a lány megvonta a vállát és úgy válaszolt, mintha ezt minden halandó embernek tudnia kéne.

- Hatalmas erőre tettél most szert, mellyel egyetlen földi ember sem bírna. Anyám ezért segített meg téged és oldotta fel testedben a mágia végső fokozatát, melyet ezidáig csupán egyetlen embernek sikerült megnyitnia - magyarázta, majd halkabban hozzátette - Ez a valaki nem más mint Zeref maga - mondta ki legsötétebb álmaim főszereplőjének a nevét, majd folytatta - Ez a te isteni formád, mellyel képes vagy elbírni isteni hatalmadat, amivel most rendelkezel - fejezte végül be a magyarázatot, én pedig döbbenten néztem rá.

- I-isteni forma? - kérdeztem vissza dadogva - Ez azt jelenti, hogy én most isteni erővel rendelkezem? - csodálkoztam hitetlenkedve, mire Itami bólintott, majd azonnal elkezdte felvázolni teendőimet.

- Mivel a mostani állapotodban hatalmad anyám erejével vetekszik, bármire képes lehetsz, ahhoz viszont, hogy engem és öcsémet visszajuttass az égboltra, minden erődre szükség lesz, ugyanis jelenleg nem a saját mágiádat használod. Amikor anyánk küldött minket fel, hogy csillagokat teremtsünk, a saját mágiájával tette, így neki pillanatok alatt visszatért az ereje. Neked viszont, már soha sem fog visszatérni ez az isteni erőd, de az eredeti sárkányölő mágiád természetesen megmarad - nyugtatott meg egy kicsit szavaival Itami, ám egyszerre el is bizonytalanított és szomorúvá tett, hiszen az én mágiám megmarad ugyan, de Lucy soha többé nem használhat csillagmágiát. A mai estén megfosztottam szerelmemet erejétől, sőt legjobb barátait is elragadtam tőle. Csak remélni mertem, hogy Lucy meg tud nekem bocsájtani. Nem tépelődhettem azonban tovább ezen, hiszen Itamira kellett összpontosítanom, aki azonnal folytatta a magyarázatot.

- Anyám szívét csakis imával érheted el, ezúttal viszont nem segíthetek, most ugyanis nem Kaenhez fogsz imádkozni, hanem magához az Úrhoz. Mindenek megteremtőjéhez, a mennyei Atyához - mondta az égre tekintve, majd folytatta - Anyámhoz szólhattam helyetted, viszont a mennyek segítségét csakis te magad kérheted. Szólj hát szívből, nyisd meg szívedet az Úr felé, s kérd őszintén tiszta segítségét, hogy öcsémmel végre anya meleg testéhez érhessünk - könyörgött nekem Itami, s bár szavai és szemei is végig üresek maradtak, arcán mégis látni lehetett a bizalmat, melyet irántam érzett.

- Megteszek mindent értetek - biztosítottam őt, majd lehunytam a szememet és Itami kezét megfogva halkan imádkozni kezdtem - Kegyelmed végtelen, s erődnek párja nincsen. Fogadd magadhoz két megtört ember lelkét, kiket leghűbb szolgálód, Kaen hozott erre a világra. Suttogd nevüket birodalmad őreinket, öleld magukhoz igaz szívüket. Ne hadd elveszni oly nehezen megszerzett érzéseiket, s engedd meg nekik, hogy örökké tartó sírásukkal csodát teremtsenek - értem végül imám végére, majd félve felnyitottam a szememet és izgatottan vártam, szavaim vajon eljutottak-e az Úrhoz. Hosszú pillanatokig nem történt semmi, ám éppen akkor, mikor fejemet lehajtva bukásnak könyveltem el imámat, hirtelen kitisztult felettünk az ég és egy pontban fénylő csillagok tárultak szemünk elé, melyek a szokásosnál is fényesebben ragyogtak azon az estén. Itamira néztem, aki megbabonázva kémlelte az éjszakai égboltot, majd hirtelen halk suttogást hallottam, mely semmihez sem volt fogható. A hang nem volt sem női, sem férfi, sőt még emberinek sem mondanám. Különös érzés fogott el vele kapcsolatban, mely megnyugvással töltött el.

- Itami...Kasumi... - suttogta halkan a két gyermek nevét a furcsa hang, majd hirtelen újra fényleni kezdtem és talpam lassan elszakadt a földtől - Megnyitom előttetek anyátok karjait - beszélt tovább a rejtélyes hang, én pedig éreztem, ahogyan lassan minden erőmet elszívja tőlem - Ezért az erőért cserébe beléphettek mennyei birodalmamba... - ejtett ki még egy mondatot, s ekkor jöttem rá, ki is szólt hozzánk. Először azt hittem, Kaen úrnő az, ám ezt a gondolatot hamar elvetettem, hiszen az úrnőnek emberi hangja van, mely angyalokat csalogató ugyan, mégis egy lágy női hang csupán. Ez a hang viszont valahogyan más volt. Amikor reggel felébredtem, legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezen a furcsa és rejtélyes éjjelen maga az Úr fog szólni hozzám. Megbabonázva hallgattam hát tovább a hangját, s tűrtem, hogy minden csepp isteni hatalmamat elszívja. Abban a pillanatban nem féltem semmitől, nem aggódtam semmi miatt, hiszen biztosan tudtam, nem eshet bajom.

Na, gyerekek, ahogyan megígértem, elhoztam az új részt, ami talán már az utolsó előtti. Nagyon fogok igyekezni a folytatással, addig is legyetek jók és sziasztok!