Én soha sem léteztem. Nem voltak érzéseim, nem voltak álmaim és nem volt életem se. Egy szent tó cseppje voltam csupán érzések, álmok és lélek nélkül. Magányt sem éreztem soha, hiszen nem tudtam, mi az a szeretet. Sosem vett körül érző család, támogató barátok. Nem voltam kincs senki számára. Elfogadtam sorsomat, jövőmet és múltamat, melyek mind egybefolytak és így vártam a halált, bár fogalmam sem volt róla, élet nélkül meghalhatok-e. Ekkor jött ő, kinek létezésében nem is bíztam. Olyan volt számomra, mint mennyei megváltó, kit az emberek csupán imán keresztül szólíthatnak meg. Nem más volt ő mint a magasságos Kaen úrnő, kit minden élő ember félt. Mérhetetlen hatalmával városokat, hegyeket, sőt akár kontinenseket rombolhatott volna le, erejét mégsem pusztításra használta. Puszta akaratával mozgatott csatákat, ő döntött minden élő sorsáról. Isteni hatalma volt, de senki sem tudta, ki is ő valójában, s honnan jött. A totális békére törekedett, egy harc és önzőség nélküli világra, melyben nem létezik az "enyém tiéd" fogalma, minden közös, nagy becsben tartott vagyon lett volna. Senki nem kényszerült volna rabszolga sorsa, nem haltak volna meg ártatlan gyermekek és felnőttek. A király uralma végleg megszűnt volna, hiszen mindennek egyenlővé kellett válnia. Ő volt az, aki hatalmas kegyelemmel kiemelt engem a Csillag-tóból, majd fénylő testtel ajándékozott meg. Tüdővel, szívvel és hangszálakkal. Végre élő sejtjeim lettek, melyek minden pillanatban értem dolgoztak. Szemeimmel végre láthattam a világot, bőrömön érezhettem az esti szellő hűvös cirógatását. Mindenem megvolt, amire eddig vágytam, valami mégis hiányzott. Ereimet hiába töltötte meg vér, hiába áramlott tüdőmbe levegő, mégis üresnek éreztem magamat. Éltem vagy haltam, nem számított már, hiszen hiába kaptam testet, így is ugyanaz az érzelemmentes senki maradtam. Továbbra sem voltak emlékeim, vágyaim és álmaim. Nem volt családom sem, nem tudtam, ki vagyok én. Nem ismertem saját történetemet.

- Ki vagyok én? - nyitottam ki a számat, melyen most először hang jött ki, s érzelemmentes tekintetemet az előttem álló angyali nőre emeltem.

- Te a tó vizének egy cseppje vagy, mely fényt hoz majd a világra - hallottam akkor először valaki hangját, majd a nő tovább beszélt - Én hoztalak létre, én vagyok az édesanyád. A segítségemre leszel ennek a mocskos és gyomorforgató világnak a felemelésében. Énekes pacsirtát faragok belőled, ki egy új élet dallamát zengi majd. Tarts velem, gyermekem és szabadítsuk fel a halandó emberek életét - csengett bársonyosan angyali hangja, mely egész testemet melegséggel töltötte meg, s miután biztonságot sugárzó szemeit rám emelte, felém nyújtotta puha kezét, melyet kis habozás után megragadtam és boldogan léptem hozzá közelebb...Boldogság? - kérdeztem magamtól. Vajon ilyen a boldogság? Nem, ez nem az volt. Hiába próbálkoztam, szívemben továbbra is csupán vér lüktetett, s az érzéseknek nyomát sem lehetett benne felfedezni.

- Ne búsulj, lányom - helyezte anya jobb kezének mutatóujját állam alá, ezzel fel emelve fejemet - Nemsokára kitöltelek érzésekkel, de előbb fogadj el tőlem valamit - engedte el lassan a kezemet, majd tekintetét az ég felé emelte és halkan imádkozni kezdett. Az ima szövegét nem teljesen értettem, de anyám meleg hangja nyugalommal töltött el. Kis idő elteltével anya rám nézett és elmosolyodott - Így olyan leszel, mint egy hercegnő - mondta kedvesen, majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy fehér fény veszi körbe testemet, s az eddig kellemetlenül hűsítő szellő nem érintette tovább bőrömet.

- Mi ez? - kérdeztem anyámat halkan, mire ő tovább mosolygott és meghatottan válaszolt.

- Életed első ruhája, kincsem. Nem járkálhatsz mezítelenül - fogta meg újra a kezemet és lassan elindult előre, én pedig habozás nélkül követtem őt. Nem volt több kérdésem, nem akartam megszólalni. Végre volt egy édesanyám, szerető családom lett. Anya azt is megígérte, hogy nemsokára érzéseket kapok tőle, s akkor talán már én is szerethetem őt.

Anyával nem sokat pihentünk, szinte megállás nélkül haladtunk előre, mígnem egy aprócska faluhoz nem értünk. Akkor aztán anyám megállt a falu előtt és felém fordult.

- Szeretnél egy öcsikét? - kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, ő pedig folytatta - Akkor most gyere velem és megteremtjük a fivéredet, hogy aztán ketten hozzatok fényt az éjszakába - mesélte halkan, majd pár pillanatig néma csendben várta válaszomat és amikor bólintottam, újra kézen fogott és beléptünk a faluba. Éjszaka volt, egyetlen lélek sem volt az utcákon, csupán egy-egy kutya bánatos nyüszítését lehetett hallani, kik a fényes teliholdat ugatták. Erősebben szorítottam anya kezét, úgy éreztem, félnem kell. De miért? Nem éreztem félelmet, nem akartam elfutni. Anya is velem volt, ez mégsem adott biztonságot. Még mindig üres voltam.

- Ne félj, kislányom, csak figyelj jól és nézd öcséd születését - kérte bársonyosan meleg hangján, majd elengedte a kezemet és pár lépést előre lépett. Akkor vettem csak észre, hogy éppen a falu közepén álltunk, ahol egy régi kút volt. Úgy tűnt, mintha éppen ránk várakozott volna. Anya odalépett a kút mellé és újra imába kezdett, melynek szövegét ezúttal sem értettem, csupán azt tudtam, anya ismét jót fog alkotni.

- ...s válj élő lélekké, álmokkal és tervekkel, ki méltó társa lehet gyermekemnek. Légy te is az enyém, én egyetlen kisfiam, Kasumi... - hallottam csupán az ima végét, mely teljesen ámulatba ejtett, s abban a pillanatban eldöntöttem, hogy életem hátralévő részében én is imádkozni fogok. Imádkozom majd anyámhoz, öcsémhez, minden élőhöz és holthoz. Én magam leszek az ima megváltó ereje, mely mindenkihez el fog jutni.

- Gyere közelebb, lányom - hívott magához Kaen, majd miután mellé álltam, elképedve figyeltem, ahogyan a minket körülzáró sűrű ködből halványan egy emberi alak formálódott ki, mely pillanatok alatt egyre tisztábbá vált, mígnem végül egy kisfiút pillantottam meg benne.

- Kasumi, gyermekem - tárta szét karjait anya, s hívta magához öcsémet - Gyere hozzám, s hozz békét a világra - szólította őt újra, de a fiú továbbra is mozdulatlanul állt előtte, s csupán egyetlen kérdést tett fel.

- Ki vagyok én? - kérdezte ugyanazt, mint amit én is, mire anya elmosolyodott és halkan válaszolt.

- Köd vagy, ki általam testet kapott. Megszülettél, mert így kellett lennie, s általad hozok majd békét erre a világra. Lélekkel ruháztalak fel téged, hogy megváltó légy, mely lelkedet isteni sugallatra kaptad imám által. Te vagy Kasumi, a ködös gyermek, ki eggyé válik a természettel. Te vagy a fiam. - lábadt könnybe a végére anyám szeme, s pár pillanattal később öcsém végre megmozdult és Kaen karjai közé rohant, aki boldogan ölelte át újdonsült kisfiát.

- Na és ő? - mutatott hirtelen rám Kasumi, mire anya felállt, kézen fogta öcsémet, majd mindketten megálltak előttem.

- Ő itt a nővéred, Itami. A ti sorsotok lesz a csillagok megalkotása. Sokáig csak ti lesztek egymásnak - mutatott be anyám Kasuminak, s én most először hallottam a nevemet.

- Itami... - ejtettem ki számon lassan saját nevemet - Szomorúság - mondtam ki ezután jelentését is, mire Kaen elém térdelt és nyugodt hangon megszólalt.

- Itami vagy, az éjszakai égbolt legszomorúbb csillaga. Ezt sose feledd, kislányom - simított égig fejem tetején bizakodva.

- Szomorú? - kérdeztem vissza érzelemmentesen, mire anyám bólintott, én pedig folytattam - De nem tudom, azt hogyan kell... - hajtottam le fejemet anyám előtt, ő pedig szó nélkül felállt és Kasumival magunkra hagyva minket a falu bejáratához indult.

- Kövessetek - utasított végül mindkettőnket, mi pedig habozás és kételyek nélkül követtük anyánkat. A hosszú úton végig Kaen haladt elől, mi pedig Kasumival mögötte lépkedtünk. Ahogyan néha-néha kis öcsém arcára néztem, furcsa gondolatokat ébresztett bennem. Kasumi arca ugyanolyan volt, mint az enyém. Sápadt, kifejezéstelen és...és semmitmondó. Öcsémnek, épp úgy mint nekem, nem voltak érzései, nem kergetett álmokat, nem volt személyisége. Csupán gondolkodás nélkül lépdelt anya után, nem tett fel kérdéseket, meg sem próbált gondolkodni. Mi ketten egyformák voltunk.

Majdnem egész éjjel gyalogoltunk, mígnem végül felértünk egy magas hegytetőre, melyhez az égbolt szinte csak karnyújtásnyira volt. Lassan hajnalodni kezdett, már csak percek kérdése volt, hogy a Nap elérje a horizont határát és végre előbukjon. Anya szerint nem olt sok időnk, így hát magához hívott minket és letérdelt elénk.

- Jó figyeljetek, gyermekeim - mondta szelíd, mégis utasító hangon - Most érzéseket adok nektek, hogy csillagokat teremthessetek, értitek? - kérdezett minket, mire mi bólintottunk, ő pedig felállt és kézen fogott minket.

- Fizikai testet adtam nekik, így gyermekeket teremtettem belőlük. Vér, erek, tüdő, s szív, mi érzéketlen és üres. Ennyit adhattam én, a többit rád bízom. Isteni atya, ki mennyeket uralod, töltsd meg érzéssel két gyermekemet, hogy örökké téged szolgálhassanak. Adj nekik lelket, hogy neked ajánlhassam őket - hangzottak anyám szavai, melyek után testvéremet és engem fehér fény ölelt körbe, mely melegséggel járta át egész testemet. Hirtelen furcsa érzések hatoltak belém, s már nem éreztem magamat üresnek...végre elkezdtem érezni.

- Mi ez, anyám? - hallottam ekkor Kasumi vékonyka hangját, majd amikor felé fordítottam fejemet, meghatottan állapítottam meg, hogy öcsikém szemeibe végre érzelmek költöztek, ezúttal pedig zavart láttam bennük, ám szinte rögtön ezután Kasumi sírni kezdett, szeméből pedig apró kristályok potyogtak ki, anya pedig riadtan nézett ránk.

- Ne, Kasumi! - szorította meg testvérkém kezét - Idelent nem érezhetsz. Nem szabad! - utasította határozottan, mégis szeretettel teli hangon, mire Kasumi szeméből eltűnt a zavartság és helyét a szomorúság vette át. Abban a pillanatban én is érezni kezdtem, s hirtelen az én szememből is kristályos könnyek potyogtak ki.

- Itami, Kasumi! - szólt ránk anya utasítón és gyengéden egyszerre, mire felé kaptuk tekintetünket és figyelmesen hallgattuk - Most el kell válnunk egymástól egy kis időre. Amíg itt rendbe teszek mindent, ti felköltöztök az égboltra és szomorú könnyeitekkel csillagokat teremtetek majd. Sírjatok, gyermekeim, sírjatok anyátok után, ahogyan én is sírok majd utánatok, s ha már eleget sírtatok, visszatérek hozzátok - mondta szelíden, miközben az ő szeme is könnybe lábadt. Öcsémre néztem, aki továbbra is keservesen sírt, s ekkor már én is elszomorodtam, érzelmeim pedig azonnal könnyekké formálódtak.

- Most pedig menjetek, gyermekeim. Mennyetek és szeressétek egymást! - szorította meg utoljára a kezünket, s akkor mennyei fénycsóva ereszkedett alá az égből, mely lassan magához húzott minket. Anya az utolsó pillanatig szorította kezünket, de végül el kellett engednie minket. Az utolsó dolog, amit a földön hallottam az Kasumi keserves sírása és anya megnyugtató biztatása volt. Ezzel el is kezdődött szomorú, könnyekkel teli halhatatlanságom első napja, mely tán sosem vidulhat fel.

Sziasztok! Huh, nagyon, nagyon régen volt rész, amit sajnálok is. Most viszont nagyon sietni fogok sz új részel és már ezen a héten felteszem. Addig is legyetek jók, sziasztok!