Natsu szemszögéből:

Itamival kissé távolabb álltunk Lucytól és halkan kántálni kezdtünk. Első hallásra az Itami által mondogatott ima szövegének semmi értelme sem volt, de minél előbbre haladt a szövegben, annál tisztább lett számomra, miről is szól. Itami édesanyjához, Kaen-samához imádkozott, aki talán az egyetlen olyan ember volt, aki magához vehette őt az égbe.

- Mennyei kapu, ki csillagokat hordozol, nyisd meg számomra rozsdás záraidat. Ítélj el engem, fogadj kegyelmedbe, hogy örökké bűnösen élhessek. Könyörülj romlott lelkemen, adj erőt a megtisztuláshoz, hogy fekete könnyeim a tiéd lehessenek. Gyújtsd meg számomra a megtisztulás lángját, égesd le rólam mocskos bűneimet, s csillagok őrzőivel nyisd meg számomra szívedet... - így hangzott az ima szövege, melyet szóról szóra ismételnem kellett újra és újra, egészen addig, amíg Itami hirtelen el nem hallgatott és felém nem fordult. A lány hófehér haja ekkor fényesen ragyogott, s a gravitációra fittyet hányva az ég felé lebegett.

- Itt az idő - szólalt meg Itami, s én jól tudtam, mit kell tennem. Azonnal a zsebembe nyúltam, ahonnét gyorsan előhúztam Lucy kulcsait, melyeket még ő maga adott át nekem, majd egyeséve kinyitottam mindet, ekkor azonban vakító fény gyűlt körénk, mely az égig emelkedett és mintha magához húzott volna. Lucy csillagszellemei ámulva néztek rám, miközben értetlenül, egymás szavába vágva követeltek magyarázatot ittlétükre. A zsivaj egészen addig tartott, míg Itami halkan, érzelemmentes hangon meg nem szólalt, s ekkor az összes csillagszellem felé fordult.

- Csend legyen - mondott csupán egyetlen mondatot halkan, mire mindenkinek tátva maradt a szája.

- E-ez Itami-sama... - ámuldozott Taurus, s szinte megbénult a döbbenettől.

- Térdre, te bolond! - lökte őt a földre Aquarius, aki a többi szellemmel együtt már réges-régen Itami előtt térdelt - Mit tehetünk önért, magasságos Itami-sama? - kérdezte ezután mély tisztelettel, mire Itami halkan megszólalt.

- Azt szeretném, ha ennek a fiúnak adnátok minden erőtöket, hogy visszajuthassak anyámhoz - válaszolta nyugodt hangon, mire az összes csillagszellem rémülten pislogott vissza rá.

- De Itami-sama - szólalt meg Aries remegve - Akkor mi örökre eltűnünk... - figyelmeztette a lányt szégyenlősen, mire döbbenten kerekedtek ki a szemeim.

- Itami, hogy-hogy eltűnnek? - kérdeztem rá felháborodva, mire a lány rám nézett és nemtörődöm módon válaszolt.

- Én teremtettem őket, jogom van bármikor elvenni az életüket - jelentette ki magától értetődően, majd hozzátette - Különben sem fognak meghalni, csupán a kulcsaik törnek majd össze, ami azt jelenti, hogy többé nem jöhetnek át erre világra. Fent fognak élni anyával, Kasumival és velem. Az ő helyük úgyis az égen van, hiszen csillagok - magyarázta úgy, mintha ez semmi komolyat nem jelentene, de engem egyáltalán nem győzött meg.

- Na és mi lesz Lucy-vel? Az életénél is jobban szereti őket! - oktattam ki Itamit felháborodva, de őt egyáltalán nem hatotta meg a dolog.

- Nektek mi a véleményetek? - fordult a csillagszellemek felé kérdőn, mire ők pillanatnyi habozás után egymásra néztek és egyszerre válaszoltak Itami kérdésére.

- Önnel tartunk, mester! - jelentették ki teljes magabiztossággal, majd felém fordultak és megszólaltak - Miután minden erőnket megkapod, nyisd meg a 13. kulcsot is, hogy az úrnő lányát haza tudd juttatni, rendben van? - mondta Aquarius, aki a következő pillanatban hozzátette - Nem tudom, mi történik itt és, hogy miért te idéztél meg minket, de egyet kérnék tőled... - hallgatott el egy pillanatra mintha nem tudná folytatni a megkezdett mondatot, majd egy mély lélegzetvétel után újra megszólalt - ...Add át Lucynek, hogy mi mindannyian szerettük őt. Búcsúzz el tőle a nevünkben és öleld meg őt helyettünk, oké? - kérte elcsukló hangon, miközben szeméből könnycseppek gördültek ki, s ahogyan társaira néztem, mindannyiuk szemében ugyanazt a csalódottságot és bánatot láttam, amit Aquarius könnyei is tükröztek.

- Nem harcolhattunk együtt eleget... - mondta Saggitaurus.

- Nem volt elég időnk mókázni vele... - szólaltak meg együtt az ikrek (Gemini)

- Sosem vághatok már neki új frizurát... - fakadt sírva Cancer is.

- Még sosem vettem le őt igazán a lábáról... - hajtotta le a fejét búsan Leo.

- Már nem áshatok neki több lyukat... - csörgette meg bosszúsan láncait Virgo.

- Nem teljesült be a vágyam és sosem láthattam Lucy-sama csodás testét csupaszon... - törtek elő Taurus könnyei is, bár az ő szövege hatott meg engem a legkevésbé. Itami várt még egy kicsit, hogy Pisces, Aries, Libra, Scorpio é Capricorn is mondhasson pár szót, aztán az összes csillagszellem felállt és egymás kezét megfogva kört alkottak, mely közepére én kerültem. Amikor mindannyian egyszerre szólaltak meg, hirtelen fehér fényben kezdtem úszni és olyan hatalmas erőt éreztem, mely az Élet medáljának erejével vetekedett. "Hát ez lenne a 12 zodiákus kulcs hatalma?" - tettem fel a kérdést magamban, de ezúttal nem vakított el az erő. Most csakis Lucy járt az eszemben és az, miképp mondom majd el neki, hogy örök búcsút kell vennie szeretett barátaitól.

- Vedd át a csillagok hatalmát, s urald vele kegyesen az éjszakai égboltot! - mondták ki egyszerre a varázsszavakat, melyek után ők is ragyogni kezdtek, majd egyik pillanatról a másikra lebegő kulcsokká változtak és szépen lassan halványulni kezdtek. Már egyikőjük sem volt olyan fényes, mint azelőtt, de még mielőtt végleg elsötétültek volna, mindannyiuk kulcsa ezer darabra törött. Borzasztó látvány volt így látni szerelmem kulcsait...a földre hullva, darabokra törve. Iitami ezután felém fordult és arra utasított, hogy nyissam meg a 13. kulcsot is. Nem haboztam sokáig, elő is húztam Ophiuchus kulcsát és megnyitottam azt, majd Itami neki is elmagyarázta, mi a feladata.

- Ám legyen, Iitami-sama. Remélem az égen újra láthatom majd Kaen úrnőt. Oly rég volt már, amikor kulcsot adott nekem - mondta mosolyogva, majd ő is átadta az erejét nekem, én pedig úgy éreztem, nem bírok el több mágiát. Szívem hevesen dobogni kezdett, légzésem felgyorsult, végtagjaim sajogtak. Elképzelhetetlen fájdalom hasított egész testembe, s úgy éreztem, menten szétszakít. Nem tűrhettem tovább, így hát kétségbeesetten felordítottam és térdre rogytam.

- Mi ez az iszonyatos fájdalom?! - kiáltottam szenvedve, miközben szemeimből könnyek csordultak ki - Itamiii! - kiáltottam a lány nevét, de ő csupán szótlanul bámult rám, mit sem törődve azzal, mennyire szenvedek. Az a pár pillanat, mely eltelt idő közben, nekem óráknak tűnt, s azt hittem, már sohasem lesz vége ennek az iszonyatos fájdalomnak, ám nemsokára fehéren ragyogó fénysugár tört elő az égből, mely egyenesen rám vetült, s én végre megkönnyebbültem. Úgy éreztem, a vakító fény lassan elszívja fölösleges erőmet, s ezzel egy időben még többel ruház fel. Leírhatatlanul mámorító érzés volt, mely csupán pár percig tartott, s amikor vége lett, teljesen új embernek éreztem magamat. Lassan felálltam és előre léptem egyet, ezzel elhagyva az engem beborító fénysugarat, majd amikor végignéztem magamon, a szám is tátva maradt a döbbenettől. Ruháim fehérré változtak, hajam kifakult és még a szemem színe is elszürkült, hátamból pedig fényes szárnyak nőttek ki. Fel sem tudtam fogtni, mi történt velem, csupán annyit tudtam, abban a pillanatban valóban végtelen erővel rendelkeztem.

Sziasztok! Meg is hoztam az új részt. Ha tetszett, dobjatok rá egy csillagot, komiban pedig kíváncsian várom a véleményeiteket. Igyekszem a folytatással, addig is sziasztok!