Natsu szeme idegesen villant, keze pedig a magasba lendült. Tekintetéből elvesztek régi érzései, helyüket pedig átvette a mohóság és a vérszomj. Tennem kellett valamit, nem húzhattam tovább az időt. Itt most Itami épségéről volt szó. Segíteni akartam a lányon és rejtélyes kisöccsén, akit még egyszer sem láttam ugyan, mégis biztosan tudtam, hogy létezik. Riadtan a földön ücsörgő Itamira néztem és meglepve vettem tudomásul, hogy a lány tekintete még ebben a helyzetben is üres, arckifejezése pedig semmitmondó volt. Hát ennyire komoly lenne a dolog? - kérdeztem magamtól töprengve, majd magamban hozzátettem: "Persze, hiszen akármilyen érzelem kerül a tekintetébe, azonnal csillagokat teremtő könnyekké változik. Mégsem sírhat csillagokat a Földön. Amint ezt gyorsan végiggondoltam, kétségbeesetten próbáltam kitalálni egy tervet, amivel megállíthatnám Natsut, de sajnos nem volt több időm. A sárkányölő hangosan felkiáltott, majd öklével Itami felé sújtott. Jól tudtam, ha az az ütés eltalálja a lányt, abba biztosan belehal. Még sosem láttam szerelmem szemében ennyi haragot és gyűlöletet, ezért még én magam is megijedtem tőle, mégsem állhattam tétlenül. Hirtelen ötlettől vezérelve előre ugrottam és Natsura vetettem magamat, ám mivel a fiú nálam sokkal erősebb és nehezebb volt, meg sem ingott, Iitami felé száguldó öklét azonban sikerült megragadnom és megállítani a csapást.

- Elég! - kiáltottam torkom szakadtából sírva, miközben egyre erősebben szorítottam szerelmemet és már-már úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe - Fejezd ezt be, kérlek! Ki vagy te? Mi történt a régi Natsuval?! - ordibáltam zokogva, Natsu pedig visszafojtott dühvel tűrte, ahogyan belé csimpaszkodva erősen lefogom tüzes öklét, melyről kis idő elteltével eltűntek a lángok, ő mégis erősen szorította azt - Kérlek, könyörgöm, ne bántsd őt! Nem érdekelnek a terveink, az álmaink? Én csak egy háborúmentes világot akartam és...és te is erre vágytál! - csuklott el a hangom a sírástól, majd miután mondatomat befejeztem, többet nem bírtam szólni. A zokogás olyan erősen szorította torkomat, hogy egyetlen egy szó sem jött ki rajta. Natsu szépen lassan felém fordult, s bár teste még mindig remegett a dühtől, ezúttal úgy tűnt, engem nem akar bántani.

- Lucy... - szólított nevemen halkan - Szép név - jelentette ki, miközben egyre közelebb kerül hozzám, mutatóujját behajtva pedig felemelte a fejemet, ezzel arra kényszerítve, hogy ránézzek - Kár, hogy elpocsékolod - mondta keményen, ideges tekintettel, majd elengedte a fejemet és kezét mellkasomra téve kicsit hátrébb lökött - Nem vagy méltó arra,hogy velem uralkodj! Gyenge vagy és puhány, nem méltó a trónra! - kiabálta magából kikelve, miközben újra felém közeledett - Én szerettelek téged...sőt, még mindig szeretlek, de ez...ez... - akadt meg hirtelen a mondat közepén, s egy helyben megállt, tőlem alig pár méterre - Ez nem helyes... - mondta egy fokkal nyugodtabban és halkabban - Én...én szeretlek téged, igaz? - kérdezte sokkal inkább magától mintsem tőlem, majd tekintetét a földre szegezte, szeméből pedig könnycseppek gördültek ki. Nem szólt többet, nem tett semmit. Csak állt ott egy helyben mozdulatlanul és zokogott. Megszakad a szívem, ahogyan összetört szerelmemre néztem és muszáj volt őt megnyugtatnom. Mielőtt azonban még hozzá siettem volna, gyors pillantást vetettem Itamira, kinek egyik keze még mindig a háta mögött volt és úgy tűnt, rejteget valamit előlünk. Most mégsem érdekelt a lány, sokkal jobban szerettem volna Natsu karjai közé menekülni és szorosan hozzábújni, addig ölelni, amíg csak lehet. Nem is tétováztam tovább, gyors léptekkel szerelmemhez siettem és megálltam közvetlenül előtte. Natsu ekkor már lehajtott fejét két tenyerébe temette, ujjai között pedig könnyek csusszantak is. Óvatosan megfogtam a csuklóját és kezét lassan elhúztam arca elől, majd felemeltem a fejét és mélyen a szemébe néztem. Nagyon ritkán láttam őt sírni, ezért is lepett meg annyira a mostani alkalom, viszont nem mutattam döbbenetemet, inkább halkan megszólaltam. Úgy döntöttem, Natsunak éppen elég baja van, nem kell még a kérdéseimmel bombáznom, egyet mégis muszáj volt feltennem neki.

- Kétségeid támadtak? - kérdeztem higgadtan, ám belül majd megbénított a félelem. Jól emlékeztem Kogarashira, tudtam már mire képes, ahogyan azt is, azonnal feltűnik, ha valakinek kétségei támadnak, jelen pillanatban pedig Natsu volt az egyetlen, aki legyőzhette őt.

- Kétségeim? - kérdezett vissza halkan és most már nyugodtan, miközben megfogta mindkét csuklómat, kezemet pedig szája elé emelte és mindkét kézfejemre apró csókot adott - Nem kételkedem abban, hogy szeretlek, ahogyan abban sem, hogy jól döntöttél. Egy pillanatra elvakított az amulettől kapott erő és úgy éreztem többre vagyok hivatott. Túl sokat képzeltem magamról és elvesztem a sötétségben, ám a fejemben folyton a te nevedet hallottam, szívemben pedig szüntelenül éreztelek. Én...én úgy sajnálom, Lucy! Annyira sajnálom! - kezdett még jobban zokogni, miközben kezemet egyetlen pillanatra sem engedte el, sőt egyre erősebben kapaszkodott beléjük. Éppen válaszoltam volna neki, hogy minél hamarább megnyugtassam, amikor Natsu háta mögül halk neszt hallottam, majd amikor odakaptam tekintetemet, azt láttam, ahogyan Itami lassan felállt a földről és végre előhúzta eddig háta mögé rejtett kezét.

- Úgy látom, erre mégsem lesz szükség - hajtotta ki ökölbe szorított ujjait és tartotta felém a tenyerében lévő medált.

- Ez meg mi? - kérdeztem tőle értetlenül és közelebb léptem hozzá, miközben csodálkozva néztem a kezében tartott medált, ami egy összetekeredett sárkányt ábrázolt, ami egy kék égkövet tartott és szépségével teljesen elbűvölt.

- Az Élet amulettje, ami jelenleg a sárkányölő nyakában lóg, végtelen erővel ruházza fel viselőjét. Ez a hatalom sokakat megrészegített már, egyszer majdnem a világ pusztulását okozta. Ekkor anyám még a Földön tartózkodott, s látva a káoszt, melyet éppen csak megoldott, megalkotta a Sárkány medálját, ami kordában tudja tartani a másikat. Ez nem ad erőt, csupán elzárja az Élet amulettjét, amikor a két nyaklánc viselője elég közel áll egymáshoz - magyarázta halkan, majd zsebébe dugta az amulettet és elgondolkodva megszólalt - Anyám jól tette, amikor ezt is leküldte nekem, ám egy valamire még ő sem gondolt. Az, hogy Kogarashi még nem jelent meg, csakis azt jelentheti, hogy egyikőtök szívében sem merültek fel kétségek. Ezt csupán egyetlen dolog, akarom mondani érzés okozhatta, amely még az Élet amulettjének korlátlan erejét is felülmúlta. A szerelme ereje... - mondta elgondolkodva, Natsuval pedig kipirult arccal néztünk egymásra, ám meg sem bírtunk szólalni, hiszen Itami azonnal folytatta - Most már nem lesz probléma, kezdhetjük a rituálét - hozta meg a döntést, majd megkérte Natsut, hogy minden egyes szavát ismételje meg, ezután pedig kántálni kezdett. Azt hittük, minden rendben lesz, ám éppen akkor, amikor Natsu az ima közepénél tartott, hirtelen csontig ható hideg futott végig a hátamon, magam mögül pedig léptek zaját hallottam meg. Jól ismertem már ezt az érzést, tudtam mit jelent. Rémülten fordultam hátra, szemeim pedig rettegve kerekedtek ki, amikor megláttam azt a higgadt, ám hideg és elutasító szempárt, melynek vérszomjas csillogását sosem fogom elfelejteni.

- Ko-Kogarashi... - ejtettem ki számon az illető nevét remegve, miközben lábaim földbe gyökereztek a félelemtől és egész testem megbénult. El sem tudtam képzelni, mit tehetnék egyedül a férfi ellen, ahogyan azt sem értettem, miképp jelenhetett meg előttem, ha Itami szerint nem voltak kétségek a szívemben. "Vajon mit kéne tennem? Hogyan győzhetném le őt és hogy menthetném meg Natsu, aki még csak nem is látja ezt a veszedelmes férfit?" - futottak át agyamon ezek a kérdések, ám ahelyett, hogy válaszokat leltem volna rájuk, csak rémülten remegtem egy helyben és néztem farkasszemet a felém közeledő Kogarashival, kinek már puszta tekintete is megbénított.

Sziasztok! Végre megírtam a következő részt, remélem, tetszett, ha igen, kommentben várom a véleményeteket. Mindig szívesen olvasom őket. Találkozunk a következő részben, addig is sziasztok.