Lucy szemszögéből:

Féltem. Rettegtem. Mindenem remegett, mégsem hátráltam meg. Nem tehettem, nem menekülhettem el. Erősnek kellett lennem, ki kellett tartanom. Tudtam jól, mit kéne tennem, mégsem cselekedtem. Meg sem mozdultam, egyszerűen csak bámultam magam elé, miközben lábaim földbe gyökereztek. Natsu mellettem állt, testéből pedig mérhetetlen erő sugárzott. Még sosem tapasztaltam hasonlót. Nem tudtam, mi történhetett vele, nem értettem semmit. Natsu a medál felhelyezése után teljesen megváltozott. Más lett a kisugárzása, a melegsége és a tekintete. Addig gyönyörű zöld szemei sötétté változtak, kedves, megnyugtató mosolya pedig ördögi vigyorrá alakult. Már nem éreztem biztonságot a közelében, testéből csupán baljóslatú hő áradt. Lassan felemeltem a lábamat és szerelmem felé fordultam. Nem tehettem mást, meg kellett próbálnom megállítani őt, így hát kezemmel felé nyúltam és finoman, mégis határozottan megragadtam a csuklóját, majd másik kezemet felemelve lassan felkarját is megragadtam.

- Natsu, figyelj rám! - szóltam hozzá kedves hangon, de ő mintha meg sem hallotta volna.

- Mi ez az óriási erő? - kérdezte csak úgy magától, miközben kezeit szemei elé tartotta és csodálkozva nézte ujjait - Úgy érzem, bármire képes vagyok - beszélt tovább saját magát dicsőítve, én pedig kissé megszorítottam a kezét, hogy rám figyeljen.

- Natsu, nézz rám! - kértem őt még egyszer, mire szerelmem lassan felém fordult, s úgy bámult rám, mintha csak akkor vette volna észre, hogy én is vele vagyok - Mi a baj, Natsu? - kérdeztem tőle, amikor végre rám figyelt, ám ő továbbra is csak szótlanul bámult rám és értetlenül pislogott - A tested tűz forró lett, mi a gond, szerelmem? - faggattam tovább.

- Lucy... - ejtette ki halkan a nevemet - Te is itt vagy? - kérdezett vissza meglepetten, miközben úgy nézett le rám, mintha ő lenne a világ ura, én pedig csak egy aprócska porszem mellette.

- Persze hogy itt vagyok, hiszen mindvégig itt voltam - válaszoltam neki döbbenten, mire ő lenézett kezét szorító ujjaimra és összeráncolt szemöldökkel meredt rájuk.

- Miért szorongatod a karomat? - kérdezte értetlenül, hangjában pedig enyhe düh bujkált. Szavai hallatán meglepve engedte őt el, miközben éreztem, ahogyan szívem ezer darabra tört. "Vajon mi történhetett vele?" - kérdeztem magamtól remegve, ám választ még nem kaphattam kérdéseimre, helyette Natsu lenéző tekintetével nézhettem farkasszemet.

- Sa-sajnálom, én csak... - próbáltam megmagyarázni tettemet, de Natsu végig sem hallgatott, inkább durván a szavamba vágott.

- Hallgass! - utasított erőszakosan, tekintete pedig egyre keményebbé vált - Nem kell magyarázkodnod, nekem nem... - mondta kedves hangon, hirtelen hangulatingadozásától pedig kirázott a hideg, s bár szavai és hangsúlya is lágy volt, tekintete mégis fagyos és elutasító maradt. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az éles kontraszttal, így hát hátráltam egy lépést és dadogva feltettem egy kérdést.

- Mi ütött beléd, Natsu? - kérdeztem tőle kíváncsian - Nincs most időnk butaságokra, segítenünk kell Itaminak - világosítottam fel szerelmemet eredeti terveinkről, mire ő zavartan a kislányra nézett és elgondolkodva megszólalt.

- Itami? - kérdezett vissza értetlenül - Te vagy Itami? - mutatott rá kérdőn, miközben látszott rajta, teljesen összezavarodott és szinte azt sem tudta, hol van - Lucy, miért ilyen üres a tekintete? - fordította felém a fejét, miközben ujjával még mindig a lányra mutatott.

- Nem tudom, Natsu... - válaszoltam neki halkan, holott pontosan tudtam, miért olyanok Itami szemei, mégsem akartam magyarázkodni. Lehetséges, hogy rosszul tettem, ugyanis Natsu válaszomat hallva ismét mérges lett és visszafordult Itami felé.

- Akkor hát tükrözzenek végre valamit! - szólította fel a lányt durván, de mivel az nem válaszolt, még idegesebben felé lépett és kezét torkára szorítva ismét megszólalt - Érezz már valamit, te csitri! - kiáltotta mérgesen, majd felemelte a lányt, annak torkát erősen szorítva.

- Mi lesz már?! Érezz! Érezz egy kis fájdalmat! - üvöltözte magából kikelve, engem pedig mindeközben megbénított a félelem. Remegve próbáltam megmozdulni és kettejükhöz sietni, ám lábaim nem akartak engedelmeskedni parancsaimnak.

- Ne! Hagyd abba, Natsu! - kiáltottam rá szerelmemre erélyesen, majd minden erőmet és bátorságomat összeszedve odarohantam hozzá, majd hátulról átöleltem - Ne csináld! Mi történt veled? Vedd le azt az amulettet! - kiabáltam zokogva, remegő hangon, de Natsut ez sem hatotta meg, sőt mi több, még mérgesebb lett tőle.

- Kussolj! - förmedt rám durván, majd Itamit elengedve, a pillanat tört része alatt fordult felém és lökött el magától - Mi ketten leszünk a világ urai, nem lehetsz gyenge, Lucy! - magyarázta még mindig üvöltözve, majd gyűlölettel Itamira mutatott és folytatta - Nem segítek neki, nem pocsékolok rá az erőmből! Ő ölte meg Yukino-t és majdnem te is meghaltál miatta! Én a világ ura akarok lenne, te pedig az asszonyom leszel! - kiabálta egyre nagyobb átéléssel, miközben újra eszébe jutott minden és már kevésbé tűnt zavartnak, sokkal inkább őrültnek.

- Natsu, te meg miről beszélsz? - léptem ismét közel hozzá, s ragadtam meg mindkét csuklóját - Én nem akarok a világ ura lenni, csak veled akarok élni és segíteni Itaminak. Ezt beszéltük meg, ez volt az eredeti terv... - próbáltam meggyőzni őt, miközben szemeimből ismét könnyek törtek elő, ezzel újra felbosszantva Natsut - Elég ebből, Lucy! - rázta le magáról ujjaimat és durván a földre lökött - Az leszel és kész! Le fogjuk győzni Zeref-et és elhozzuk a totális békét ebbe a mocskos és romlott világba! Mi fogunk uralkodni, mi ketten! - kacagott fel ördögien, miközben tekintetét az égre emelte, majd sajnálkozva megszólalt - Sajnálom, Kaen-sama, de a lányod számára elérkezett a vég... - mondta, majd Itamira nézett és lassan felé sétált. Nem hagyhattam neki, hogy bántsa a lányt, nem engedhettem, hogy Kaen úrnő egyetlen lánya Natsu kezei által haljon meg, ráadásul egy olyan amulett erejétől, melyet ő maga küldött Iatmi megsegítésére.

- Natsu!- kiáltottam szerelmemre határozottan, miközben minden erőmmel azon igyekeztem, hogy ezúttal ne sírjam el magamat.

- Mi van már, Lucy?! - torpant meg türelmetlenkedve a sárkányölő, miközben felém fordulva idegesen nézett le rám, én pedig látva, hogy végre újra rám figyel, könnyeimet elfojtva ismét megszólaltam.

- Csi-csináljuk együtt, jó? - remegett meg egy kicsit a hangom, mégis bíztam benne, hogy Natsu ennek ellenére elhiszi a színjátékot és egy kis időt nyerhetek Itaminak.

- Lucy... - döbbent meg Natsu, s tekintete mintha egy kicsit meghatottá vált volna, miközben lassan felém sétált és kezet nyújtott nekem - Hagy segítsek, szerelmem - állt meg előttem segítőkészen, én pedig pillanatnyi habozás után megragadtam a kezét és engedtem neki, hogy felhúzzon a földről.

- Köszönöm! - köszöntem meg a segítséget halkan, majd miután felálltam, engedelmesen tűrtem, hogy Natsu leporoljon és átkaroljon.

- Szeretlek, ha ilyen engedelmes vagy - nyomott cuppanós puszit az arcomra, majd megfogta a kezemet és elindult Itami felé, engem maga után húzva. Lassú léptekkel követtem szerelmemet, miközben fejemet folyamatosan azon törtem, hogyan állíthatnám őt meg, miképp kaphatnám vissza régi szerelmemet. Natsu nem ilyen volt, nem lehetett ennyire durva. "Vajon mitől válhatott ilyenné?" - erőlködtem, hogy bármi használható az eszembe jusson, de semmire sem sikerült rájönnöm. Abban biztos voltam, hogy az Itamitól kapott amulett a változás oka, de ezzel az információval még nem tudtam megállítani őt, s a terv kiagyalását az sem segítette elő, hogy miközben én gondolkodtam, egyre közelebb kerültünk Itamihoz. Hiába próbáltam a lehető leglassabban sétálni, Natsu egyre csak húzott előre, én pedig nem mertem ellenkezni. "Vajon mit tehetnék?" - futott át az agyamon ugyanaz a kérdés újra és újra, ám még mielőtt megválaszolhattam volna, Natsu megtorpant és vérfagyasztó nyugalommal nézett a lábai előtt heverő Itamira, aki továbbra is csak üres tekintettel bámult vissza rá.

- Ha neked így jó, üres tekintettel is meghalhatsz - jelentette ki, majd öklét felemelve elkiáltotta magát - Karyuu no tekken! - visszhangzott a fák között szerelmem üvöltése, melyet szinte fel sem lehetett ismerni. A máskor nyugodt és védelmező hang most vadul őrjöngött és egykor az igazság után kutató tekintetét felváltott egy hataloméhes pillantás. Ő már nem az a Natsu volt, akibe beleszerettem.

Sziasztok! Ahogyan megígértem, ezen a héten készen lett a következő rész, bár kissé elkésve. Remélem azért tetszett és érdekel a folytatás. Mint mindig, most is hozom az új részt, amilyen gyorsan csak tudom, addig is sziasztok!