Lucy szemszögéből:

Fogalmam sem volt, mi történt velem és a vaksötétben csupán erősen lüktető fejfájásom tanúskodott afelől, hogy még létezem. Elmémbe lassan beszűrődtek a külvilág tompa zajai, majd hirtelen fázni kezdtem. Bőröm libabőrössé vált, s testem megremegett, ahogyan hátamon újra végigfutott a hideg, ám a következő pillanatban egy meleg aurát éreztem magam körül, majd nemsokkal ezután egy forró tenyér simított végi arcomon. Az érzés megnyugtató volt és ismerős, úgy éreztem, mintha egész életemben hozzá vágytam volna. Még fel sem ocsúdtam a hirtelen jött forróságtól, amikor égető ajkakat éreztem számra tapadni, melyek finoman, s mégis kétségbeesetten csókoltak meg. El sem tudtam képzelni, ki lehet az engem cirógató, melegséget árasztó illető, mégis úgy éreztem, sietnem kell vissza hozzá. Ezután halk, alig érthető szavakra lettem figyelmes, melyek mintha hozzám szóltak volna. Ez volt a a pillanat, mikor az engem körbeölelő sötétségben felvillant egy zöld szempár, rögtön utána pedig egy rózsaszín hajtincs.

"Natsu..." - jutott el tudatomig egy név, mely azonnal ébredésre késztetett. "Sietnem kell vissza hozzá. Szeretnem kell őt. Ölelnem és csókolnom..." - , s ezzel a szilárd elhatározással nyitottam fel lassan szemeimet, majd kezdtem el hunyorogni kicsit. Az első dolog, amit megpillantottam, az Natsu kétségbeesetten csillogó zöld szeme volt, melyben az aggodalom mellett, a remény és a boldogság szikrája is megjelent, ahogyan résnyire nyílt szemeimbe nézett.

- Lucy - mondta ki a nevemet halk és rekedt hangon, miközben könnyes szemeivel villámgyorsan futott végi arcomon - Mi történt veled, Lucy? - kérdezte féltőn, mire én mély lélegzetet vettem, majd erőtlenül megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magamat, egyenlőre sikertelenül.

- Vigyázz! - kapott rögtön utánam Natsu, amint észrevette, hogy gyenge kezeim megremegnek súlyom alatt és visszahanyatlok a hideg földre - Had segítsek - nyúlt finoman hátam mögé és kezével megtámasztotta a derekamat.

- Köszönöm - szólaltam meg végre rekedten, miközben szívem majd kiugrott a helyéről, amint megéreztem, hogy Natsu meleg keze óvatosan becsúszik pólóm alá, majd finoman végigsimít meztelen hátamon.

- Mi történt veled? - tette fel újra ugyanazt a kérdést Natsu, kezét még mindig derekamnál tartva, nehogy újra hátradőljek, én pedig értetlenül néztem vissza rá.

- Hogy-hogy mi történt? - kérdeztem vissza nagyokat pislogva, majd Natsu félrebillentett fejét látva, azonnal helyesbítettem - Én...én nem tudom pontosan... - dadogtam csalódottan, majd szemeim felcsillantak és kérdőn néztem szerelmemre - Már emlékszem - jelentettem ki magabiztosan, majd folytattam - Itamival beszélgettem, ti pedig...ti a földön...feküdtetek. Ájultan! - döbbentem rá az egyértelmű tényre, mely hatására azonnal egy ésszerű kérdés fogalmazódott meg bennem - Hogy-hogy ébren vagy? - kérdeztem teljesen jogosan, majd körbenéztem és a többiek mozdulatlan testét látva feltettem még egy kérdést - És miért csak te? - vártam a választ, ám Natsutól nem kaptam meg, a fiú ugyanis tovább faggatott.

- Lucy, most fontosabb, hogy te miért ájultál el? Mi történt veled? Hiszen fuldokoltál és olyan volt, mintha valaki fojtogatna, de én... - akadt el hirtelen a mondat közé, majd gondolkodóba esett, mintha attól félne, ha kimondja azt, amit akart, nem fogok neki hinni, ennek ellenére kis idő múlva mégis folytatta a mondatot - ...én senkit sem láttam - sütötte le a szemét, miközben csalódottan a földet kezdte tanulmányozni. Nem bírtam nézni szerelmem szomorú ábrázatát, így hát finoman álla alá nyúltam, majd felém fordítottam a fejét.

- Ne szomorkodj, hiszek neked - nyugtattam meg szelíden, de láthatóan ez még nem volt elég Natsu felvidításához, így hát folytattam - Minden rendben lesz, hiszen neked hála már felébredtem. A te csókod rántott vissza a valóságba, nélküled talán még mindig ájultan feküdnék - magyaráztam neki teljes bizonyossággal, hiszen minden egyes szavam igaz volt, s őszinte.

- Ezt komolyan mondod? - kérdezett vissza egy fokkal vidámabban, majd miután bólintottam, arca hirtelen felderült, s máris öntelten vigyorogni kezdett - Akkor most én vagyok a hősöd, igaz? - kérdezte magabiztosan, mire elhúztam a számat és nagyot sóhajtottam.

- Hát visszatért a régi Natsu... - állapítottam meg tettetett bosszúsággal, ám szám sarkában ott bujkált őszinte örömöm jele egy apró mosolyban, amiért végre sikerült felvidítanom Natsut.

- Akkor most megint én vagyok a lovagod? - kérdezett még egy utolsót, ezzel utalva a La-mur-szigeteken tett látogatásunkra, ahol Happy-vel játszották el a megmentő lovagokat, na persze csak addig, amíg Dan fel nem bukkant. "Na igen, Dan. Vajon mi lehet vele?" - futott át az agyamon hirtelen, majd szinte azonnal el is vetettem ezt a gondolatot és fejemet megrázva újra Natsura figyeltem.

- Hát persze, hogy te vagy az - cirógattam meg az arcát szerelmesen, majd gyors puszit nyomta ajkaira és megöleltem őt, ahogyan azonban átnéztem vállai felett, megpillantottam a mögöttünk ücsörgő Itamit, aki magába roskadva bámult ki a fejéből üres tekintettel. Szinte azonnal eltoltam magamtól Natsut és minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a földről, majd a lány elé sétáltam.

- Nagyon sajnálom, hogy elbuktam... - hajtottam le a fejemet sajnálkozva, miközben majd elsüllyedtem szégyenemben, amiért nem tudtam segíteni a lányon.

- Talán mégiscsak lehetetlen... - szólalt meg Itami halkan, miközben lassan ő is felállt a földről és közelebb sétált hozzám - Te mindent megtettél, mégis láttad a hideget. Nem tudtál elrejtőzni Kogarashi elől, mert nem tudtad kiűzni a szívedben rejlő kétségeket, nem igaz, Lucy-sama? - vált kissé kiábrándulttá a hangja, ám ez csupán egyetlen pillanatig tartott, a következő pillanatban ugyanis újból a szokásos üres és hangsúlymentes hangon szólalt meg.

- A világ sorsa meg van pecsételve. Zeref démonai életre kelnek majd, s újra beköszönt a sötétség - mondta mindenféle érzelem nélkül, üveges tekintettel, én pedig éreztem, ahogyan szívem összefacsarodik és szememet könnyek égetik.

- Zeref? - lépett hirtelen mellém Natsu, miközben alig észrevehetően végigsimított a hátamon - Mégis mi folyik itt, Lucy? Hogy került a képbe Zeref és mióta fenyegeti a világot ekkora veszély? - kérdezte értetlenül, mire Itami felé fordultam, tőle várva a magyarázatot, ám mivel az ő részéről nem jött válasz, nekem kellett mindenbe beavatnom Natsut.

- Itami maga, az első csillag az égen. Kaen-sama teremtette őt, aki az első csillagmágus volt a világon, Itami könnyei pedig csillagokat hoztak létre. Ha Itami és az öccse,................ nem jutnak vissza az égboltra Kaen úrnőhöz, az összes csillag ki fog aludni és a Földre sötétség borul. Akkor aztán felélednek Zeref démonai és beköszönt a világvége... - magyaráztam el mindent pár mondatban röviden és tömören, amiből viszont úgy tűnt, hogy Natsu semmit sem értett meg.

- Itaminak van egy öccse is? És hogy-hogy ő az első csillag? Mégis ki a fene az a Kaen-sama és mi köze van mindennek Zerefhez? - tette fel gyors egymásutánban a kérdéseket, melyeket bármennyire is akartam, sajnos nem válaszolhattam meg neki, hiszen erre már semmi időnk nem volt.

- Ígérem, mindent elmesélek majd, de most azonnal segítened kell nekem. Tedd, amit Itami mondd és ne kételkedj benne, megértetted? - utasítottam szerelmemet szigorúan, mire ő kis hezitálás után bólintott, majd mind a ketten Itami felé fordultunk és biztosítottuk őt az együttműködésünkről.

- Ha már mindenáron segíteni szeretnétek, nem bánom - mondta Itami, majd homlokát ráncolva gondolkodni kezdett - Van egy ötletem, ami talán működhet - nézett furcsán Natsura, miközben tetőtől talpig végigmérte a mellettem zavartan ácsorgó fiút.

- Talán egész végig tévedtem... - kezdett bele terve vázolásába kissé kétkedve, mi pedig figyelmesen hallgattuk minden egyes szavát.

Sziasztok! Rengeteg kihagyás után végre itt az új rész, ami most egy kicsit romantikusabbra sikeredett, bár nem hiszem, hogy ezt bánnátok. Nem ígérem, hogy már holnap hozom a folytatást, de most tényleg megpróbálok igyekezni vele, addig is köszönöm, hogy olvastok, viszlát?