Natsu szemszögéből:

"Ez a világ olyan kellemes, olyan meghitt. Olyan boldog vagyok itt, hogy már szinte el sem hiszem, hogy ez az egész valódi. Lucy itt fekszik mellettem és békésen alszik. Finoman lehúzom róla a takarót és óvatosan feltűröm a pizsamáját. Ez csodálatos. Lucy hasa egyre kerekebb és gyönyörűbb. El sem hiszem, hogy ez a csodálatos nő nemsokára egy gyönyörű gyermekkel fog megajándékozni. Hát van ennél jobb érzés a világon. Még emlékszem az első csókunkra, amit a nagy cseresznyefa alatt váltottunk a parkban. Virgo is velünk volt és...Nem. Valami furcsa. Valami, mintha hiányozni. Egy érzés, egy emlék. Minden olyan tökéletes és harmonikus, hogy már szinte hihetetlen. Mégis mi ez a hely? Miért van hiányérzetem? A gyermekkorom. A gyermekkorom teljesen eltűnt. Hiányoznak az emlékeim. Valami más, valami furcsa. A nagy cseresznyefa... Virgo... Biztos, hogy az volt az első csókunk? Nem tudom. Lucy hirtelen mocorogni kezd és lassan felnyitja a szemét.

- Mi a baj? - kérdi álmatagon.

- Semmi - felelem neki bizonytalanul. Be vagyok lassulva. Minden olyan kába. Az emlékeim, az érzéseim, mind eltompultak. Valahogyan olyan érzésem van, mintha nem ide tartoznék. De ez a hely csodálatos és hibátlan. Lucy terhes, az én gyermekemet hordja a szíve alatt. Ekkor felülök és fejemet erősen a felettem lógó lámpába verem. Rémülten odakapok, ám nemsokára feltűnik valami. Nem érzek fájdalmat. Olyan, mint egy álom. Lucy... Ez nem lehet ő. Ő az, mégis más. Az én helyem nem itt van, hanem odakint. A szerelmem itt nem valódi. Nem lehet az. A szerelem nem ilyen tompa, sokkal intenzívebb. Az én szerelmem Lucy iránt forróbb minden tűzmágiánál. Mennem kell. Fel kell ébrednem. Segítenem kell..."

Lassan résnyire nyitottam a szememet, majd hunyorgatva próbáltam alkalmazkodni a sötétséghez. Látásom még mindig nem tisztult ki, de most már tudtam, hogy a valóságban vagyok. Fogalmam sem volt róla, mi volt az az előbbi hely, csupán annyit tudtam biztosan, hogy végre felébredtem. Hideg volt és fáztam, körülöttem pedig egyre tisztuló köd lebegett. A nedves fűben feküdtem és mindenem sajgott. Megpróbáltam felemelni a fejemet, de a nyakamba kínzó fájdalom nyilallt, melyet képtelen voltam elviselni. "Mi lehet ez az érzés?" - kérdeztem magamtól és szépen lassan visszatettem a fejem a fűbe. Ezután oldalra néztem és meghűlt bennem a vér. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a számomra legkedvesebb személy riadt arcát láttam. Lucy egész teste remegett, tekintete pedig rémült volt. Csupán egyetlen pillanatra nézett rám, majd Itami felé fordult és én már csak szerelmem hátát láttam. Lucy kétségbeesetten kapkodott levegőért, olyan volt, mintha valami, vagy valaki fojtogatta volna, én azonban senkit sem láttam a közelében. Senkit, kivéve Itamit.  Hirtelen egy sötét gondolat futott át az agyamon, miszerint Itami tehetett valamit az én Lucy-mmel, ám jobban belegondolva rá kellett jönnöm, hogy ő túlságosan is távol van tőle ahhoz, hogy meg tudja fojtani. Sohasem kedveltem, ám ahhoz kétség sem fért, hogy Lucy teljesen megbízott benne. "Ha Lucy hitt neki, hát én is hinni fogok" - határoztam el magamban, majd minden erőmet összeszedtem és lassan, fogaimat összeszorítva feltápászkodtam a földről. Bár én nem láttam senkit Lucy közelében, szerelmem mégis szenvedett valamitől, így hát természetes volt számomra, hogy hozzá kell sietnem. Amint felálltam, azonnal szerelmem felé siettem és a lehető leggyorsabban előtte termettem.

- Lucy, mi a baj? Mi a gond? Kérlek válaszolj! - szólongattam a lányt, ám Lucy szemei már csukva voltak és csupán elkékült ajkai remegtek meg egy kicsit hangom hallatán. Nem volt sok időm gondolkodni, Lucy szemmel láthatóan fuldoklott, s bár fogalmam sem volt arról, vajon micsoda, vagy kicsoda fojtogathatja őt, gondolkodás nélkül felemeltem a karomat és tüzes öklömmel lecsaptam Lucy elé. Látni ugyan nem láttam semmit, viszont kétség kívül éreztem, ahogyan öklöm hozzácsapódott valamihez. Lucy a földre hullott, majd arcába lassan kezdett visszatérni az élet. Szemei ugyan továbbra is csukva maradtak, ajkai kezdtek megtelni színnel. Nem törődtem semmivel, ismét lecsaptam magam elé és ütésem ezúttal is célba ért.

- Karyuu no tekken! - kiáltottam mérgesen, majd egy utolsó ütést mértem a levegőbe, ám ezúttal már senkit sem találtam el.

- Ezek szerint eltűnt... - állapítottam meg nem túl határozottan, majd feszülten Itami-ra néztem. A lány a földön feküdt, arcán pedig vörös folt éktelenkedett, melyet valószínűleg egy erős ütés okozhatott. 

- Halljam, mi volt ez? - tettem fel neki egy kérdést idegesen, de a lány meg sem szólalt, csupán lassan, erőtlenül felállt a földről, majd Lucy felé mutatott - Lucy! - állapítottam meg aggóda - Róla teljesen meg felejtkeztem - kerekedtek ki hirtelen szemeim, majd amilyen gyorsan csak tudtam, szerelmemhez siettem és letérdeltem mellé a fűbe. Lucy arca sápadt volt ugyan, de már sokkal jobban nézett ki, mint azelőtt. Óvatosan felemeltem a kezemet és lassan végigsimítottam az arcán, miközben finoman arrébb kotortam egy szőke hajtincset, mely a szemébe lógott. Tekintetem ekkor a lány ajkaira esett, melyek mindig duzzadt cseresznye pirosak voltak, ezúttal viszont halványan és meggyötörten néztek ki. A szívem majd megszakadt, ahogyan végignéztem szerelmem testén. Lucy nyakán kék véraláfutások voltak, melyek erős kéz szorításáról árulkodtak, fülcimpáján pedig piros harapásnyom látszott.

- Mit tettél vele?! - fordítottam fejemet mérgesen Itami felé, ám Lucy mellől egy tapodtat sem mozdultam - Felelj, ha kérdezlek? - kiáltottam rá újra, mivel választ még mindig nem kaptam tőle, ám ekkor tekintetem újra eszméletlen szerelmemre esett és hirtelen más színbe láttam a dolgokat. Lassan kezdtem megnyugodni, s az Itami iránt érzett haragomat felváltotta a csalódottság - Lucy megbízott benned... - suttogtam halkan, meggyötörten - Azt gondolta, hogy igazából jó lelkű vagy és váltig állította, hogy nem te ölted meg Yukino-t. Hittem neki és ezáltal neked is. Még mindig hiszek, de ha Lucy-nek bármi bántódása esik, nem fog érdekelni sem Yukino, sem pedig Lucy akarata. Én magam foglak megölni, a saját két kezemmel. Efelől semmi kétségem sincs - fenyegettem meg Itami-t halálos komolysággal és bár nem kiabáltam, szavaim hangsúlya mégis fenyegető volt - Ha Lucy-nek bármi...bármi baja esik, azt én nem...én nem élném...nem élném túl... - suttogtam egyre halkabban, elhaló hangon, miközben tekintetemet újra Lucy-re szegeztem és éreztem, ahogyan a szememet égető könnyek nem bírják tovább és kicsordulnak helyükről. 

- Sajnálom. Úgy sajnálom - suttogtam egyre közelebb hajolva Lucy ajkaihoz, majd amikor már ajkainkat csak milliméterek választották el egymástól, lassan ráhajoltam a lány halvány, színtelen szájára és óvatosan megcsókoltam őt. A csók nem volt hosszú, csupán pár pillanatig tartott, mégis minden érzelmem, szeretetem benne volt. Azt reméltem, talán ezzel az egy csókkal majd fel tudom ébreszteni Lucyt, hogy majd ájultan is megérzi, mennyire szeretem őt. Miután ajkaink elváltak, lassan felemeltem a fejemet és finom csókot nyomtam Lucy homlokára is.

- Szeretlek - suttogtam a lány fülébe szerelmesen, miközben minden erőmmel azért imádkoztam, hogy szerelmem keljen fel. Semmi mást nem akartam, csupán azt, hogy nyissa ki a szemét és szerelmes tekintetünk újra találkozzon. Nem vágytam másra, minthogy átölelhessem és ő visszaöleljen. Csupán ennyit kívántam.

Kedves olvasóim, elkészültem az új résszel is. Most ennyire volt időm, de hétvégén, vagy legkésőbb hétfőn megpróbálom hozni a következő részt. Addig is jó pihenést és sziasztok!