Mély lélegzetet vettem és megpróbálva elrejteni a hangomban bujkáló feszültséget, kinyitottam a számat.

- Kaen úrnőnél nem ismerek hatalmasabb asszonyt a világon. Ő minden csillagmágus példaképe, kinek nevét féli a sötétség - néztem fel Iitami-ra remegve, mire a lány szemei kikerekedtek, majd felém nyúlt és karomnál fogva felhúzott a földről.

- Nem értem, miért borultál térdre előttem - szólalt meg halk, hangsúly nélküli hangon, miközben üres tekintetével szinte átfúrt.

- Te...te vagy az úrnő lánya. Az első csillagmágus lánya. Rólad szólnak a legendák. Te...te vagy a... - próbáltam tovább beszélni, de ekkor Itami hangja hirtelen félbe szakított. A lány ezúttal hangosan, picit dühösen beszélt, ám szavai jelentését koránt sem tükrözte a hangsúlya. Szavai utálkozót és indulatosak voltak, míg a hangsúlyban, mellyel kiejtette őket, éppen hogy csak egy kis dühöt véltem felfedezni.

- Elég legyen! - kiáltott rám, mire azonnal elhallgattam és döbbenten néztem a lányra - Igen, anyám volt az első csillagmágus a világon. Ő készítette a 12 kulcsot és ő birtokolta mind a 12 csillagszellemet. Ezen felül ő teremtette a tizenharmadik, legerősebb szellemet is. Hatalmas, józan ésszel felfoghatatlan ereje volt, ám ő és én két különálló személy vagyunk! Rám nem kell úrnőként gondolnod és térdre borulnod előttem. Sosem voltam az anyám és soha nem is leszek! Én csak viszont szeretném látni őt és ebben csakis te segíthetsz nekem. Te egyedül, az utolsó csillagmágus, aki birtoklod mind a 13 kulcsot. Úgyhogy kérlek, ne húzd az időt, hanem siess és... - hallgatott hirtelen el, miközben sápadt arca a pillanat tört része alatt merevedett meg. Itami teste szinte megfagyott, s még levegőt venni is elfelejtett. Szemei kikerekedtek, szája enyhén elnyílt, végtagjai pedig remegni kezdtek.

- Lejárt az időnk... - suttogta elhaló hangon.

- Miről beszélsz, Itami? - léptem közelebb hozzá és ragadtam meg a csuklóját. Meglepetésemre a lány keze jéghideg volt, sokkal hidegebb mint valaha. Ahogyan hozzá értem, az én hátamon is futkosni kezdett a hideg. Itami feszültsége hirtelen rám is átragadt, s pár pillanat múlva arra is rádöbbentem, hogy a körülöttünk lévő köd lassan feloszlik, a levegő pedig fokozatosan lehűlt.

- A hideg...ránk talált... - suttogta Itami rettegve, szemei pedig hirtelen megteltek könnyel, ám a lány azonnal pislogott, így a szemét égető könnycseppek nem szabadulhattak ki belőle, s Itami szemei ismét üressé váltak. Ekkor halk lépteket hallottam a hátam mögül, melyek egyre csak közeledtek felénk, melléjük pedig félelmetes kuncogás társult. Egy felnőtt férfi hangját hallottam, aki rekedtes hangon, érzelmek nélkül szólt hozzánk. Hangjában cseppnyi irónia bujkált, s amint elért hozzánk, megállt a hátam mögött és megszólalt.

- Lucy Heartfilia, ha nem tévedek - jelentette ki hidegen, majd kezével lassan végig simított a hátamon. A férfi keze hideg volt és kemény, akárcsak a hangja. Ereimben hirtelen meghűlt a vér, s moccanni sem bírtam a rettegéstől. - Az utolsó élő csillagmágus, jól sejtem? - kérdezte tőlem rekedt hangon, amitől borsódzni kezdett a hátam, de a torkomat összeszorító félelemtől válaszolni is képtele voltam neki. Pár másodpercnyi várakozás utál végül feladta és elengedte a hátamat, majd lassú léptekkel megkerült engem és egyenesen Itami elé sétált.

- Ejnye, ejnye, Itami... - csóválta meg dorgálón a fejét - Azt hittem, tanultál az előző lány esetéből. Yukino-nak hívták, nem igaz? - lépkedett egyre közelebb a lányhoz, kinek teste teljesen megfagyott a rettegéstől. Yukino nevének hallatán én is megdöbbentem, s értetlenül néztem az előttem álló férfi hátát, arra várva, mit fog tenni legközelebb.

- Úgy látszik tévedtem - szólalt meg szomorúságot színlelve, majd még közelebb lépett Itamihoz, s most már csupán pár centire állt tőle. Ekkor felemelte jobb kezét és mutatóujját Itami álla alá tette, majd felemelte a lány fejét, ezzel kényszerítve arra, hogy rá nézzen - Pedig még az öcsédet is életben hagytam, sőt mi több, veled is apádként törődtem. Hát így bánik az ember azzal, akit apjaként szeret? - kérdezte, majd ördögien elmosolyodott és rekedt hangján felkacagott.

- Ez a lány is Yukino sorsára fog jutni, megértetted?! - vált hirtelen ingerülté a hangja, majd a pillanat tört része alatt emelte fel a kezét és pofozta fel Itamit, a lány pedig a földre esett - Még egy ember halála fog a te lelkeden száradni, Itami! Az ostoba álmod, hogy újra találkozhass Kaen-nel, újabb életet követel! - kiáltotta mérgesen Itaminak, a lány viszont továbbra is érzelemmentes tekintettel bámult vissza rá. Szemeiben cseppnyi bánat, vagy félelem sem lakozott, ám arcára mérhetetlen rettegés ült ki. A szívem is majd megszakadt a látványától.

- Tudod, mi a legszebb az egészben, Itami? - tett fel újabb kérdést a férfi, ezúttal kicsit nyugodtabb hangon, majd szinte azonnal meg is válaszolta azt - Az, hogy az álmod sosem fog valóra válni! - nevette el magát torka szakadtából sátánian, mire a szívem hevesen kezdett verni, lábaim pedig földbe gyökereztek. A férfi nevetése rémisztően visszhangzott a kihalt fák között, a levegő pedig rohamosan hűlni kezdett.

- Most pedig légy jó kislány és nézd végig, ahogyan őt is megölöm - hallgatott el hirtelen a férfi, majd felém fordult és ördögi vigyorral az arcán közelebb lépett hozzám, nekem pedig még hátrálni sem volt elég érőm - Érzem benned a kételyeket és a megbánást - állt meg közvetlenül előttem, kezét pedig a torkomra szorította - Most azt kívánod, bár ne segítettél volna Itamiak. Csak el akarsz tűnni innét, mindent és mindenkit hátra hagyva, nem igaz? - hajolt közelebb hozzám és suttogta a fülembe rémisztő szavait.

- Mielőtt kileheled a lelked, illő lenne bemutatkoznom, Lucy kisasszony - suttogta szerelmesen, majd a következő pillanatban lassan kinyitotta a száját és jéghideg nyelvével végig nyalt a fülcimpámon - A nevem Kogarashi.... - suttogta, majd lassan távolabb húzódott tőlem és megszorította a torkomat. A légzés egyre nehezebbé vált számomra, s lassan kezdtem egyre jobban fázni. Zihálva próbáltam egy kis levegőhöz jutni, de minden lélegzetvételem sikertelen és fájdalmas volt. A hangok lassan eltompultak, s látásom elhomályosodott. Minden erőmet összeszedve Natsura néztem, s lágyan elmosolyodtam. "Bocsáss meg, szerelmem. Túl kevés időt töltöttünk együtt" - búcsúztam el tőle gondolatban, majd Itamira pillantottam és magamban tőle is bocsánatot kértem. "Sajnálom, hogy nem segíthettem..." . Lassan lehunytam a szememet és megfelejtkeztem a torkomat markoló kéz hideg szorításától, a csontomig hatoló fázásról, valamint a lelkemet mardosó bűntudatról. Szépen lassan megszűnt körülöttem a világ, s már csak én voltam. Én és Natsu és örökkévalóságon át. Ketten együtt....Örökké. 

A hangok, melyeket nemrég teljesen kizártam, lassan újra fülembe kúsztak. Tüdőmben égető fájdalmat éreztem, s a fejem is hasogatott. A levegő apránként újra a tüdőmbe jutott, s az oxigén felpezsdítette véremet. Óvatosan kinyitottam a szememet és erőtlenül pislogtam néhányat, hogy szememet a félhomályhoz szoktassam. A hideg földön feküdtem, miközben reszkettem a hidegtől. Homályosan egy alakot láttam, aki hangosan kiáltott valamit, ám én ebből mindössze egy érthetetlen visszhangot hallottam. Az illető megismételte a mondatot, ezúttal még hangosabban, s hirtelen fény gyulladt az erdőben. Látásom még mindig homályos és zavaros volt, így nem ismertem fel az előttem álló személyt. Ekkor a fény kialudt, s a hideg is lassan felmelegedett. Az illető újra megszólalt, majd jobb kezét felemelte és újra fény keletkezett.

- Karyuu...no...tekken... - ismételtem el suttogva és erőtlenül azt a mondatot, melyet a tüzes illető is kiáltott, majd lehunytam a szememet és ismét minden elsötétült. A hangok eltompultak, a szagok teljesen eltűntek. Nem maradt más csak a sötétség és a csend.

Sziasztok! Megírtam végre az új részt, remélem, tetszett egy kicsit. Megpróbálom időben hozni a folytatást, de semmit sem ígérek. Tudjátok, megkezdődött a suli és év elején sok a teendő. Azért igyekezni fogok majd, addig is puszi és sziasztok!