Itami egy darabig fontolgatta az ajánlatomat, majd lassan kinyitotta a száját és halkan válaszolt.

- A hideg téged is el fog ragadni...és akkor meghalsz - jósolta meg előre sorsomat vérfagyasztó nyugalommal mire mély levegőt vettem és enyhe bizonytalansággal a hangomban megszólaltam.

- Segíteni fogok neked hazajutni - mondtam, de ő továbbra is csak mozdulatlanul állt előttem és engem bámult.

- Így nem fog menni... - jelentette ki szilárdan - Ha egy cseppnyi bizonytalanság is van a szívedben, el fogsz bukni. A hideg kihasználja az érzéseidet.

- Hideg? - kérdeztem vissza értetlenül - Mégis mi a fene az a "hideg", akiről egyfolytában beszélsz?

- Nem mi, hanem ki - javított ki érzelemmentes hangon, majd folytatta - Elmondom neked, hogy honnan jöttem, de mielőtt segítenél rajtam, űzd ki a bizonytalanságot a szívedből és a lelkedből... - javasolta, vagy inkább parancsolta ridegen, mire bólintottam, ő pedig beszélni kezdett.

- Sok ezer évvel ezelőtt születtem a Csillag-tó partján itt, a Földön. A tó vízének egy cseppje vagyok, mely fényt hoz majd a világra. Anyám ezt mondta nekem születésem pillanatában. Ez után megteremtette az öcsémet is, aki Köd falu ködéből született. Mi ketten voltunk az öröm és boldogság kezdetei, noha örökké tartó sírásra voltunk ítélve - mesélte, miközben tekintete továbbra is üres maradt. Érzelmeknek nyoma sem volt benne, ám arcára végtelen bánat ült ki. Sírni ugyan nem sírt, arca mégis sírást tükrözött. Meg akartam őt vigasztalni, de ő tovább beszélt - Születésünk után nevet is kaptunk. Itami és Kasumi, azaz szomorúság és köd. Pár nap elteltével anyánk azt mondta, el kell hagynunk a Földet és fényt kell hoznunk rá. A világban akkor sötétség uralkodott és káosz. Az emberek egymást ölték és mesterséges fény forrásokkal világítottak. Démonok tartották rettegésben a világot. Zeref démonai... - ejtette ki száján azt a nevet, mely hallatán ereimben meghűlt a vér. "Zeref? Már megint ő?" - gondoltam rettegve, s ezután még kíváncsibban hallgattam a lány szavait.

- Anyánk ezután kézen fogott minket és imádkozni kezdett. Öcsémmel eközben egyre fényesebb ragyogás vett minket körül, s anya imáján kívül, csak Kasumi keserves sírását lehetett hallani. "Nem akarok elmenni, veled akarok maradni. Anya, ne küldj el minket. Jók leszünk, csak had maradjunk veled!" - hallottam könyörgő szavait, miközben szívem összefacsarodott. Anyánk ránk sem nézett, lehunyt szemmel imádkozott tovább, de én láttam, ahogyan csukott szemei alól könnycseppek csordulnak ki, melyek ragyogva folytak végig arcán, majd hulltak a földre. Öcsém tovább sírt, én pedig erős próbáltam maradni. Az ima után anya kinyitotta szemeit, majd ránk pillantott. "Gyermekeim..." - mondta nekünk szomorúan - "...lehet, hogy most el kell válnunk, ám egy nap újra találkozunk majd. Egy napon elhozom a békét eme földi világnak, s azután felszállok hozzátok az égbe. Világítsátok meg az éjszakai égboltot és teremtsetek tündöklő világosságot" . Ezek voltam anyánk utolsó szavai hozzánk, majd lassan elengedte kezünket és halványan ránk mosolygott. Sosem felejtem el azt a szomorú mosolyt és Kasumi könnyei is az emlékezetembe égtek... - hajtotta le a fejét hirtelen Itami, s egy pillanatra elhallgatott. Úgy tűnt, nem bírja tovább folytatni a beszédet, ám nekem tudnom kellett a teljes igazságot. Még mindig nem értettem minden részletet és így nem tudtam segíteni a lánynak. Nem akartam sürgetni őt, de a körülöttünk kavargó köd egyre sűrűbb és nyomasztóbb lett. Úgy éreztem, mintha maga a köd is elszomorodott volna Itami történetén.

- Mi történt ezután? - próbáltam tapintatosan megsürgetni kicsit a lányt, mire ő rám emelte üres tekintetét, majd halkan ismét megszólalt.

- Az öcsémmel lassan emelkedni kezdtünk, mintha valamiféle láthatatlan erő felfele húzott volna minket, s egyre távolabb kerültön anyától, míg nem végül teljesen eltűnt a szemünk elől, s mi megkaptuk örök helyünket az akkor még egyfolytában sötét égbolton. Mi ketten váltunk az első csillagokká. Azóta megállás nélkül sírtunk és sírtunk, arra várva, hogy egy nap újra láthatjuk majd teremtőnket. Könnyeink ragyogó kristályokká váltak, melyek egymásra támaszkodva lassan csillagokat hoztak létre, melyek ragyogó fényükkel bevilágították az éjszakai égboltot. Kasumi könnyeit nemsokára izzó bánat és düh kezdte megmérgezni, mely hatására tüzesen égni kezdtek. Az ő könnyei hozták létre a legfényesebb csillagok. Ez pedig nem más, mint a Nap. - magyarázta el-el csukló hangon, bánatos arccal, ám szemei továbbra sem tükröztek érzelmeket. Szívem Itami szavai hatására egyre inkább összefacsarodott, s torkomat sírás kezdte szorítani. A lány története nagyon szomorú volt, de úgy éreztem, ez még nem minden. Hiszen még rengeteg kérdésre kellett választ kapnom, így hát erőt vettem magamon és egy halk torokköszörülés után megszólaltam.

- Itami, úgy érzem, van még valami, amit el akarsz mondani - néztem a lányra együtt érzőn - Ne habozz hát, a teljes történetet tudnom kell ahhoz, hogy segíthessek rajtad - próbáltam meggyőzni arról, hogy tovább beszéljen.

- Mi a helyzet a szívedben lakozó kétségekkel? - tett fel egy egyszerű kérdést, én pedig ezúttal gondolkodás és cseppnyi bizonytalanság nélkül vágtam rá a választ.

- Minden eltűnt - feleltem őszintén, mire Itami mély levegőt vett és kinyitotta a száját.

- Legyen hát - mondta, majd folytatta a beszédet - Sok-sok évszázad telt el, míg magányosan vártunk anyánk érkezését. Napjaink folyamatos sírással teltek, hogy az égboltot betöltő könnyeink sose száradjanak fel, s a csillagok örökké tündököljenek. Lassan a csillagok csillagképekké formálódtak, melyek érzelmeink hatására lelket kaptak. Így születtek meg a csillagszellemek.  Mindkettőnk könnyeit a szomorúság hozta létre, de a földi emberek számára ezek mindössze gyönyörű égitestek voltak. Senki, még a csillagmágusok sem látták át a bánatot és keserűséget, mely a csillagokat teremtette! Senki sem kérdezte meg, vajon hogyan keletkeztek és miképp tudnak évszázadokig tündökölni! Senki! - vált hirtelen ingerülté a lány hangja, s szemeiben most először megjelent egy érzelem. Mintha pár pillanatig a harag apró lángját véltem volna felfedezni tekintetében, ám ez amilyen hamar jött, olyan hamar el is tűnk, s ezután Itami szeméből egy könnycsepp csordult ki, mely ragyogó fénnyel folyt végig az arcán, majd tündöklő kristállyá változva a földre hullott.

- Ez gyönyörű... - sóhajtottam halkan, majd Itamira néztem, és a lány végtelenül szomorú arcát látva egyetlen pillanat alatt némultam el - Hát így keletkeznek a csillagok? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Így... - bólintott Itami.

- El sem tudom képzelni, mennyit kellett sírnod ennyi csillag megteremtéséhez. Ez borzasztó... - léptem lassan közelebb a lányhoz, majd mindkét kezemet vállaira helyeztem és finoman magamhoz húztam - Segítek neked hazajutnod - suttogtam nyugtatóan a fülébe, majd gyengéden átöleltem. Éreztem, ahogyan Itami mély levegőt vesz, majd lassan kifújja azt. Pár pillanatig még szorosan öleltem a lányt, majd lassan elengedtem és könnyes szemekkel ránéztem.

- Beszélj még kérlek... - kértem tőle szelíden, mire bólintott és immár nyugodtabban megszólalt.

- A Földön lassan javult a helyzet, s ragyogó könnyeinknek hála megszületett a fény, ám a sötétség sem halt ki teljesen, hiszen ahol fény van, ott sötétségnek is lennie kell. Így kezdődött el a jó és a rossz örök harca, melyet anyánk folyamatosan csitítani próbált. Miután lassacskán rendbe tette az itteni dolgokat, s hihetetlen módon elzárta Zeref démonait, ígéretéhez hűen visszatért hozzánk az égre. Akkor az öcsémmel abban reménykedtünk, nem kell többé bánkódunk, s felfoghatatlan örömmel vártuk anyánk érkezését, ám még mielőtt ez megtörténhetett volna, valaki ismét közénk állt. - mondta ki lassan, én pedig döbbenten szóltam közbe.

- Ezt nem értem. Ki választott el ismét az anyukátoktól? - kérdeztem meglepetten, mire Itami mérgesen összeszorította fogait és válaszolt a kérdésemre.

- A hideg volt az - felelte megvető hangon, miközben kezei remegni kezdtek. Az arcán ülő bánatot hirtelen felváltotta a düh, ám szemeiben hiába kerestem, ezúttal sem találtam egyetlen érzelmet sem. Itami keze ökölbe szorult, s a minket körülvevő köd egyre sűrűbbé és párásabbá vált. A ködben lassan fehéren csillogó szemcsék jelentek meg, melyek hasonlítottak Itami könnyeihez, ám sokkal kisebbek és finomabbak voltak. Ezúttal valóban azt éreztem, a köd is megsiratja Itami történetét.

Sziasztok! Nagy nehezen elkészültem ezzel a résszel is. Az elmúlt napokban végképp nem volt energiám írni, de most összeszedtem minden gondolatomat és elkészítettem ezt a kis fejezetet. Remélem, hogy tetszett, találkozunk legközelebb.