Még levegőt venni is elfelejtettem, miközben remegő testtel és földbe gyökerezett lábakkal bámultam az előttem ácsorgó lányt. Tekintetem ezután a földön fekvő barátaim testére vetült és hirtelen elöntött a düh. Hát valóban ennyire rosszul gondoltam volna? Itami mégis csak gonosz és talán ő ölte meg Yukino-t is? Teljesen össze voltam zavarodva, legbelül mégis úgy éreztem, Itami nem lehet velejéig romlott. Meg akartam szólítani a lányt, de egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Mindössze egy erőtlen sóhajtást tudtam összehozni, Natsu azonban nem így volt ezzel. Arca elvörösödött, keze ökölbe szorult, hangja pedig remegett a dühtől amikor megszólalt.

- Mit csináltál a barátainkkal? - kiabálta oda a lánynak ingerülten, de az csak szótlanul nézett vissza rá - Válaszolj, ha hozzád beszélek! - tett egy fenyegető lépést felé Natsu, viszont válasz ezúttal sem érkezett. Itami szótlanul, üres tekintettel bámult vissza ránk, fejét kissé oldalra billentve. A köd, mely eddig csak bokáig ért, lassan terjedni kezdett és már Itami-t is eltakarta.

- Ne merj ismét elrejtőzni a ködben - indult felé Natsu felháborodva, s láttam rajta, ha ezúttal elkapja a lányt, nem fogja érdekelni, hány éves. Nem engedhettem, hogy Natsu elhamarkodott döntést hozzon, mellyel valószínűleg ismét elijesztené Itami-t, így hát gyorsan kellett cselekednem. A pillanat tört része alatt ragadtam meg Natsu karját és kényszerítettem őt megállásra, mire a fiú értetlenül nézett vissza rám.

- Mit művelsz, Lucy? - kérdezte feszülten.

- Bízd ezt rám. Ha így rárontasz biztosan el fog tűnni - próbáltam meggyőzni a fiút igazamról, de válaszul csupán egy dacos tekintetet kaptam.

- Eressz el azonnal! - villant haragos a szeme, miközben fogait indulatosan összeszorította. Mérhetetlen haragot éreztem sugározni belőle és egy pillanatra meg én is megijedtem a szemeiben égő indulattól.

- Nem lehet... - néztem vissza rá szomorúan, Natsu pedig válaszra nyitotta a száját, ám a következő pillanatban Itami hirtelen előlépett a ködből és kissé közelebb sétált hozzánk. Nem merészkedett túl közel, mégis elég közel volt ahhoz, hogy az egyre sűrűbb ködben jól láthassuk.

- Hát előjöttél végre? - fordult felé Natsu mérgesen, de a lány ezúttal sem szólalt meg - Válaszolj, ha hozzád beszélek - ordította magából kikelve, mire Itami rá emelte üres tekintetét és lassan kinyitotta a száját.

- Aludj... - suttogta rémisztő nyugalommal, mire Natsu szemei előbb kitágulnak, majd lassan csukódni kezdtek, a következő pillanatban pedig magatehetetlenül a földre zuhant. Döbbenten néztem utána, s hirtelen szóhoz sem jutottam, ám ezután Itami felém fordult és a köd lassan tisztulni kezdett.

- Tudtad, hogy ha az égre nézel, a múltba láthatsz? - szólalt meg halkan, mindenféle érzelem nélkül, én pedig könnyes szemekkel bámultam vissza rá.

- Mit tettél velük? - kérdeztem remegő hangon, de a lány továbbra is csak a csillagokról beszélt.

- Némely csillag már rég kialudt, de a fényük a mai napig utazik a világűrben... - mondta, miközben felnézett a csillagos égboltra.

- Elég már a csillagokból, hallod?! - léptem hirtelen elé, s ragadtam meg két kézzel ruhája gallérját - Arról beszélj, hogy mit tettél a többiekkel! - követeltem ingerülten. Itami lassan rám nézett és kezeim felé nyúlt, majd megragadta a csuklómat és ujjamat lefejtette a ruhájáról. Meglepetten néztem a lány kezére, ami jéghideg volt, ám teljesen sima.

- Csupán elaludtak... - szólalt meg továbbra is hangsúly és érzelemmentes hangon - Nemsikára felébrednek.

- Hála Istennek... - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, majd Itami-ra néztem és megszólaltam.

- Ki vagy te? - kérdeztem, de értelmes választ szokás szerint most sem kaptam.

- Haza akarok térni, de nem engedik... - nézett fel az égre szomorú arccal, ám még mindig üres tekintettel.

- Haza? Hogy érted ezt? - kérdeztem kíváncsian.

- A hideg mindig meggátol. Anya már vár rám... - beszélt tovább az égre nézve, de én egyetlen szavát sem értettem. Hol lehet az otthona és ki lehet az anyukája?

- Az anyukád vár? - kérdeztem vissza értetlenül, mire rám nézett üveges szemeivel és lassan bólintott.

- Engem és az öcsémet - válaszolta halkan, mire szemeim kikerekedtek a döbbenettől.

- Van egy öcséd? - kérdeztem megint vissza, ő pedig ismét bólintott - És ő hol van? - tettem fel egy újabb kérdést azt remélve, ezúttal választ is kapok rá.

- Hát itt - nézett körbe a ködben, mely már elég ritka volt, mégsem tűnt el teljesen.

- Én nem látok senkit sem... - vallottam be őszintén, mire Itami széttárta a kezét és körbe mutatott az egész ködben.

- Nem baj... Én tudom, hogy itt van - mondta, majd mélyen a szemembe nézett és őszintének tűnő hangon megszólalt.

- Sajnálom Yuki-chant. Miattam halt meg... Miattunk - pontosította a mondat véget, s úgy tűnt, szája sírásra görbült, ám szemeiből egyetlen könnycsepp sem hullott ki, sőt semmilyen érzelem nem jelent meg bennük.

- Hogy érted ezt? - próbáltam kiszedni belőle bármi használható információt, de a lány többé nem szólt Yukino-ról egy szót sem.

- Miért hívtad őt "chan-nak"? - faggattam azért tovább, de választ erre sem kaptam.

- A csillagok végül ki fognak aludni és akkor az égen már csak a Hold marad... - beszélt továbbra is a csillagokról, így hat úgy döntöttem, taktikát váltok. Ha a lány csak a csillagokról tud beszélni, akkor kérdezek azokról. Legalább valamit így is megtudhatok róla.

- Múltkor azt mondtad, annyi csillag van az égen, ahány könnycseppet hullajtottál életedben. Hogy értetted ezt? - kérdeztem kedvesen, s úgy látszott, ez a módszer be fog válni. Itami ugyanis rám nézett és lassan kinyitotta a száját.

- Az összes csillag az égen az én könnyem, mely csupán hosszú évek alatt szárad fel. De egyszer minden csillag ki fog aludni, s akkor Földre örök sötétség borul. Az én sorsom a végtelen szomorúság és az örökké tartó sírás. - magyarázta készségesen, én pedig éreztem, ahogyan szívem egyre jobban összefacsarodik. Nagyon megsajnáltam a lányt, ám ő még nem fejezte be - Vissza kell jutnom anyához, hogy ketten sírjunk tovább - fejezte be végül a beszédet halkan.

- Segítek hazajutnod, de ahhoz előbb el kell mondanom, hogy honnan jöttél - ajánlottam fel Itami-nak, mire a lány gondolkodni kezdett, majd kis idő elteltével kinyitotta a száját és lassan válaszolt nekem.

Sziasztok! Kész vagyok az új résszel. Remélem tetszett, ha igen, akkor dobjatok rá egy csillagot, vagy kommenteljéket a vélemelényeiteket. Igyekszem a folytatással, addig is sziasztok!