Szívem a torkomban dobogott, miközben minden bátorságomat összeszedve végre kinyitottam a számat, s egyet előre léptem. Térdeim megremegtek, ahogyan ismét belenéztem az előttem mereven álló lány érzelemmentes tekintetébe, mégis kíváncsian vártam annak válaszát.

- Ki vele, ki vagy te?! - kiáltottam felé tettetett határozottsággal, mire ő felém fordítottam holtsápadt arcát és rám emelte semmitmondó tekintetét, ám a száját egyetlen szó sem hagyta el - Miért követsz engem? - tettem fel egy újabb kérdést, de válasz ezúttal sem érkezett.

- Héj, kislány! - szólalt meg Natsu is - Gyere ide, beszélni akarunk veled! - kiáltott a lány felé, miközben ő is előre lépett, de az előttünk álló fura szerzet meg sem mozdult.

- Talán éhes vagy?! - tette fel a következő kérdést ezúttal Happy, de nem meglepő módon, a lány erre sem felelt - Srácok... - lépet mellénk az exceed tanácstalanul - Szerintetek nem lehet, hogy siket? - vakargatta feje búbját bizonytalanul, mire morcosan fordultam felé.

- Dehogy siket, hiszen én már egyszer beszéltem vele... - világosítottam fel barátomat, majd ismét a lányra néztem és hirtelen ötlettől vezérelve, felé indultam.

- Lu-Lucy...mégis hová mész? - ragadta meg Natsu a karomat kérdőn, de én csak szó nélkül leráztam magamról a fiú ujjait és tovább haladtam a kislány felé. Ahogyan közeledtem hozzá, egyre tisztábban láttam az arcát és üveges szemeit. Nagyot nyeltem a kölyökből sugárzó sötét aurától, mely egyre nyomasztóbban hatott rám, majd meglepetten fedeztem fel egy eddig rejtett tulajdonságot a lányban. Szemei ugyan semmiféle érzelmet nem tükröztek, ám sápadt és meggyötört arcából kiolvastam valamit. Egyetlen pillanat alatt hasított belém a felismerés, hogy az előttem álló gyermek lelkét mázsás súlyú teher nyomhatja, mely földöntúli szomorúsággal festi be napjait. Amikor már alig pár lépésre voltam tőle, mély levegőt vettem és halkan ismét megszólítottam őt.

- Mi a neved? - kérdeztem tőle, s bármennyire is igyekeztem, nem tudtam elrejteni a hangomból kicsengő félelmet. Mivel ezúttal sem érkezett válasz a kérdésemre, leguggoltam a lány elé és megismételtem azt - Hogy hívnak? - szólaltam meg ismét.

- Én tudom... - felelte halkan, hangsúly nélküli hangon, miközben fejét enyhén oldalra billentette - De az emberek túl buták ahhoz, hogy megértsék...halványak és pótolhatók... - folytatta a beszédet mindenféle érzelem nélkül, rideg hangjától pedig kirázott a hideg. Sosem találkoztam még egyetlen olyan gyerekkel sem, aki ennyire hideg és érzelemmentes lett volna. Senki hozzá hasonlót nem láttam még.

- Mit tudsz? - kérdeztem vissza félénken, mire a lány rám nézett. Sötét tekintetével szinte a lelkembe látott és borsódzni kezdett tőle a hátam. "Hogyan lehetnek valakinek ennyire üresek a szemei?" - tettem fel magamnak egy kérdést, de a válaszra nem sikerült rájönnöm.

- Annyi csillag van az égen, ahány könnycseppet hullattam már életemben... - bökött ki végre egy értelmes mondatot, melynek ugyan semmi köze sem volt a kérdésemhez, s a hangjától, valamint üveges tekintetétől még mindig kirázott a hideg. Ekkor szemeit az ég felé emelte és halkan dudorászni kezdett, engem teljesen figyelmen kívül hagyva, pár másodperc múlva azonban hirtelen elhallgatott és ismét rám nézett.

- Amíg az orrodig sem látsz, addig semmi gond, de ha fázni kezdesz...ha fázol akkor véged... - suttogta halkan vérfagyasztó nyugalommal, majd hozzátetette - A legszomorúbb csillag az égen Itami... - felelte, s még mielőtt bármit is mondhattam volna, a semmiből sűrű köd szált ránk, melyben teljesen szem elől tévesztettem a lányt. Pár pillanat múlva a köd enyhülni kezdett, de a gyereknek ismét nyoma veszett. Csodálkozva néztem magam elé, miközben a lány utolsó mondatai jártak a fejemben. "Itami, a szomorú csillag..." - ízlelgettem magamban töprengve, s a következő pillanatban a nevemet hallottam. Hátrafordultam és megláttam a két felém rohanó fiút, akik hangosan kiabáltak.

- Lucy! Mi történt, jól vagy? - hallottam a hangjukat teljesen egyszerre, s amikor végre hozzám értek lassan bólintottam.

- Srácok, hallottatok már az Itami nevű csillagról vagy csillagképről? - kérdeztem tőlük elgondolkodva, mire mindketten nemet intettek a fejükkel.

- Itami? - kérdezett vissza Natsu - Az szomorúságot jelent, nem? - nézett kérdőn Happyre, mire a kék exceed hevesen bólogatni kezdett.

- Igen, szó szerint azt jelenti, szomorúság... - válaszolta tudálékosan, majd mindketten felém fordultak és Natsu felhúzott a földről.

- Miért kérded? - kérdezte kíváncsian, mire bánatosan ránéztem és halkan válaszoltam neki.

- A lány azt mondta, Itami a legszomorúbb csillag az égen...vajon hogy érthette? - merengtem még mindig a gyerek utolsó szavain, de sajnos a fiúk sem tudták rá a választ.

- Mit mondott még neked? - kérdezte Happy kíváncsian, én pedig nagyot sóhajtottam és mesélni kezdtem. 

- Gyertek, menjünk haza - javasoltam nekik fáradtan - Útközben mindent elmesélek... - mondtam, majd mindannyian elindultunk hazafelé. A fiúk egészen a házamig kísértek, majd amikor megálltunk az ajtó előtt, gondolkodva megszólaltak.

- Valóban ezt mondta? - kérdezte Natsu a tarkóját vakargatva - Ha nem látok, semmi gond, de ha fázom akkor végem? Mit jelenthet ez? - kérdezte töprengve, majd Happy vette át a szót.

- És mi az a duma a csillagokról? Kezdek egyre jobban összezavarodni... - sóhajtott mélyet az exceed.

- Egyre több új kérdés vetődik fel az üggyel kapcsolatban, miközben szinte egyetlen választ sem kapunk. Nehéz lesz így a nyomozás... - állapította meg a sárkányölő, amivel én is teljes mértékben egyet tudtam érteni.

- Sajnos ha ez így folytatódik tovább, sosem fogunk az ügy végére járni - lettem egyre bánatosabb és csalódottabb - Nincs kedvetek bejönni egy kicsit? - kérdeztem a fiúktól kedvesen, mire egymásra néztek és fáradtan megrázták a fejüket. 

- Sajnálom, Lucy, de haza kell mennünk. Majd máskor bepótoljuk, rendben? - felelte Natsu sajnálkozva, mire bólintottam és közelebb léptem hozzá.

- Hát akkor - mosolyodtam el fáradtan - Jó éjt! Köszönöm, hogy hazakísértetek - köszöntem el tőlük kedvesen, de a következő pillanatban Natsu hirtelen megragadta a derekamat és szorosan magához húzott.

- Jó éjt! - köszönt el ő is, majd állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, szemét pedig behunyta. Még fel sem ocsúdtam, amikor ajkai már az enyémekre tapadtak, nyelve pedig az enyémmel játszott. A csók gyors volt, mégis éreztem benne Natsu minden érzését. Kipirult arccal néztem fel rá, amikor elengedett, majd még egy puszit nyomott a homlokomra és Happyvel együtt sarkon fordult.

- Hjáj! Szép is a szerelem... - sóhajtott mélyet Happy, majd mosolyogva befordultak a sarkon és eltűntek a szemeim elől. Én is elmosolyodtam, majd elővettem a lakáskulcsomat és beléptem az ajtón, alig fél óra múlva pedig nagyot sóhajtva dőltem hátra az ágyamon, lefürödve és pizsamába bújva.

- Itami...- ízlelgettem a szót halkan kimondva, miközben tekintetemet elmélázva a fehér plafonra szegeztem. "Szomorúság...szomorú csillag...égbolt..." - gondolkodtam magamban erősen, de semmi használható nem jutott az eszembe, ezért úgy gondoltam, másfelől kéne megközelítenem a dolgot.

- Ha nem látsz, semmi baj...ha fázol, véged... - gondolkodtam inkább ezeken a mondatokon, miközben hangosan is kimondtam őket, nem csak magamban. "Fázni...hideg...szél.." - törtem a fejemet továbbra is eredménytelenül, viszont éreztem, egyre közelebb kerülök a rejtély megoldásának kulcsához. Idegesen ültem fel az ágyon és csaptam jobb öklömmel a takaróra. Már egyre jobban frusztrált, hogy szinte a nyelvem hegyén van a megoldás, mégsem jut eszembe.

- Mi lehet az? - fújtattam mérgesen magam elé - Itami, szomorú csillag, hideg... - mondtam ki újra és újra az ügy megoldásához szükséges kulcsszavakat, mígnem hirtelen eszembe jutott valami. "Hideg, mint a szél..." - futott át az agyamon a megoldás.

- Hát persze! - kiáltottam fel örömömben, de a következő pillanatban komoly tekintettel az ablak felé fordultam és halkan megszólaltam - Mégsem álom volt, igaz? - tettem fel egy kérdést az üres szobában szomorúan, azt remélve, hangom elér gondolataim tárgyához. Ahhoz a kislányhoz, kinek látványa napok óta nem hagy nyugodni, és kinek arca határtalan szomorúságot tükröz.

- Hát te lennél Itami? - néztem ki az ablakon és vágyakozva tekintettem fel az éjszakai égboltra.

Sziasztok! Készen is vagyok az új résszel, ami remélhetőleg mindenki tetszését elnyerte. Ha tetszett, dobjatok rá egy csillagot és véleményeteket írjátok meg kommentben. Erre akkor is lehetőségetek van, ha nem vagytok megelégedve a történettel. Mindenki véleményét kíváncsian várom és igyekszem a folytatással. Addig is sziasztok!