Miután a fiúk mind a tíz ujjukat megnyalva, jóllakottan hátradőltek a céh egyik asztalánál, elégedetten simítottak végig gömbölyű hasukon.

- Na, most már eredményesen folytathatjuk a nyomozást... - sóhajtott mélyet Happy, majd kérdőn Natsura nézett - De...ömm... - vakargatta feje búbját tanácstalanul - Hol kezdjünk hozzá? - kérdezte bizonytalanul, mire barátja magabiztosan tolta arrébb az asztalon magasodó tányérkupacot, majd felállt és elszántan az asztalra csapott.

- Nos, társam - nézett a távolba színpadiasan - Legelőször is elmegyünk a tett helyszínére és körbenézünk, használható nyomok után kutatva. - vázolta fel terve első részét bölcsen, majd visszaült a helyére és fájdalmasan felsóhajtott - De amíg arra várunk, hogy besötétedjen, muszáj kezdenünk valamit ezzel az iszonyú gyomorfájással - nyöszörgött kényesen, mire elnézőn ingattam meg a fejemet és kissé feddőn megszólaltam.

- Talán túl sokat evett a nyomozóúr az ügyfele számlájára? - kérdeztem játékosan, mire Natsu hivatalosan rám emelte zöld tekintetét és akár egy valódi nyomozó, válaszolt.

- Kedves hölgyem, ennél olcsóbb előleget keresve sem találna, efelől tanúskodom, igaz, Happy? - nézett társára megerősítést várva, de a kék exceedet éppen ugyanolyan fájdalmak gyötörték, mint őt, így tőle csupán egy keserves jajgatást kapott válaszul.

A nap hátralévő részében a fiúk hasfájását próbáltuk elmulasztani, miközben arra vártunk, hogy végre eljöjjön az este. Kis csapatunk egyre türelmetlenebbül üldögélt a céhben, míg szinte mindenki más különböző küldetésekre jelentkezett. Natsu és Happy egyre csalódottabban tologatta ide-oda az előttük lévő üres turmixos poharat és egyre nagyobbakat sóhajtozva figyelték a tábláról fogyó megbízásokat.

- Mikor indulhatunk már? - csattant fel Happy morcosan - Így sohasem fogunk az ügy végére járni! - dühöngött egyre türelmetlenebbül az exceed, mire Natsu haragosan összevonta a szemöldökét és szigorúan ültette vissza társát a helyére.

- Nyughass már, Happy - szólt rá erélyesen, mire az fülét, farkát behúzva sütötte le szemeit - Hát így viselkedik egy profi detektív? - kérdezte még mindig szigorúan a sárkányölő, Happy pedig szégyenkezve megcsóválta a fejét.

- Nem... - felelte halkan, ám a következő pillanatban arcára ismét boldog mosoly ült ki és elégedetten mutatott Natsu háta mögé - Nézd csak, Natsu! - örvendezett vidáman, miközben lelkesen ugrándozott - Már szürkület van - fordította Natsu fejét a mögötte lévő ablak felé.

- Valóban - lelkesedett fel a sárkányölő - Akkor hát indulhatunk is - pattant fel egyből, miközben egyetlen mozdulattal engem is magával rántott és az ajtó felé szaladt - Mira, majd később fizetünk! - kiáltott még vissza a pultos lánynak, aki csak mosolyogva bólintott egyet és felénk intett.

- Rendben, sziasztok! - köszönt el végül szóban is, de a fiúk erre már nem is reagáltak, csupán becsapták magunk mögött az ajtót és sietve a város végén lévő elhagyatott utca felé indultak.

- Siess már, Lucy! - kiáltottak hátra hozzám, amikor már csak pár lépésre voltak attól a bokortól, melynél legelőször pillantottam meg a furcsa kislányt. Az sötétség ekkorra már teljesen a városra telepedett, az óra pedig körülbelül nyolcat mutathatott.

- Megyek már! - válaszoltam nekik nyugalmat erőltetve magamra, miközben éreztem, ahogyan a félelem szülte adrenalin szinte minden sejtemet megremegteti. Már attól is kirázott a hideg, ha csak belegondoltam a lány üveges tekintetébe, mellyel rám nézett és üresen csengő, monoton szavaiba. Újra láttam magam előtt sápadt arcocskáját és ódivatú ruháit. Borzongva ráztam meg a fejemet és próbáltam meg kiverni belőle a rossz emléket, majd hatalmas léptekkel a fiúk mellé sétáltam, akik már javában a földet vizsgálták, nyomok után kutatva.

- Semmi használható nincs itt, Lucy... - nézett rám csalódottan Happy - Biztos, hogy itt láttad meg őt? - kérdezte félrebillentett fejjel, miközben kétkedve nézett rám, én pedig nagyot sóhajtottam az újabb hitetlenkedő szavak hallatán.

- Igen, Happy, itt volt! - magyaráztam neki türelmetlenül, mire Natsu is felemelte a fejét és megcsóválta azt.

- Én sem találtam semmit, ami nyomra vezethetne - állapította meg lehangoltan - Nem lehet, hogy rossz helyen keresgélünk? - kérdezte finoman, mivel nem szerette volna, hogy ő is úgy járjon, mint szegény Happy, akit éppen az előbb fedtem meg.

- Hol máshol szeretnél még keresgélni? - kérdeztem vissza morcosan, mire a fiú keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és töprengve megszólalt.

- Hát... - gondolkodott hangosan - Például elmesélhetnéd, hogy miről beszélt veled... Akkor talán lenne min elindulnunk - javasolta az új ötletet, mire megpróbáltam visszaemlékezni arra az estére.

- Arra már nem nagyon emlékszem, de a csillagokról kérdezett valamit... - próbáltam meg összeszedni gondolataimat - Talán azt, hogy meglehet-e őket számolni - jutott eszembe végül a kislány kérdése - Semmire sem válaszolt, amit a kilétéről kérdeztem, de az utolsó mondata az volt, hogy mennie kell...aztán pedig...aztán csak úgy...eltűnt... - meséltem el mindent, amire emlékeztem és ahogyan kiejtettem számon az utolsó szavakat, én magam is rájöttem arra, nem elég hihető az, amit mondok. Jobban belegondolva talán még én magam sem hinném el, ha valaki ezt mesélné nekem. Nagyot sóhajtottam hát és zavartan a fiúk felé fordultam.

- Figyi, srácok... - szólítottam meg őket szégyenkezve - Ha jobban belegondolok, nem is igazán biztos, hogy mindez megtörtént... - kezdtem magyarázkodni lehangoltan, de úgy láttam, barátaimat egyáltalán nem érdekli a mondandóm - Talán valóban csak egy álom volt és az a lány nem is lé... - fojtotta belém a szót hirtelen egy puha, meleg kéz, mely a számra tapadt. Meglepetten néztem annak tulajdonosára, miközben értetlenül pislogtam zöld szemeibe.

- Lucy... - szólalt meg Natsu, s elvette szám elől a kezét - Azt hiszem, mégiscsak igazat beszéltél... - bámult a távolba döbbent szemekkel, ám én továbbra is értetlenül néztem vissza rá.

- Én is hiszek neked... - meredt Happy is a hátam mögé csodálkozva.

- Belétek meg mi ütött, fiúk? - kérdeztem tőlük tágra nyílt szemekkel, de válasz nem érkezett - Hahó... - szóltam rájuk újra, mire Natsu lassan felém nyújtotta a kezét és halkan megszólalt.

- A kislánynak ugye zöld szemei voltak? - kérdezte lassan, én pedig bólintottam - És hosszú, fehér haja, igaz? - tette fel újabb kérdését, amire a válaszom szintén "igen" volt - Akkor fordulj csak meg... - mutatott jobb kezének mutatóujjával a hátam mögé, én pedig lassan megfordultam, amikor viszont megpillantottam a mögöttem álló sötét alakot, földbe gyökerezett a lában és szívem heves zakatolásba kezdett. Pulzusom szinte azonnal a magasba szaladt, miközben az eddig keresett lány üres szemeibe néztem. Arcán most sem látszott semmilyen érzelem, testtartása is merev volt. Karjai ernyedten lógtak teste mellett, fejét pedig enyhén oldalra billentette. Ruhái ugyanolyan öregek voltak, mint első találkozásunkkor, ám most sem voltak piszkosak. A lány elég távol állt tőlünk, egy utcai lámpa alatt, mely halvány fénnyel világította kissé meg. A kihalt utcában senki sem volt rajtunk kívül és a másodpercek, melyek egymás rémült bámulásával teltek, óráknak tűntek. Nagyot nyeltem ijedtemben, majd a mellettem álló két fiúra néztem, akik szintén tehetetlenül figyelték a mozdulatlanul minket néző lány kifejezéstelen arcát és üveges tekintetét. Abban a pillanatban a levegő szinte megfagyott körülöttünk és minden lélegzetvétel nyomasztó volt. Mindannyian a másik mozdulatára vártunk, ám senki sem lépett először. A következő pillanatban mély lélegzetet vettem és elszántan húztam ki magamat. Fejemben megszületett egy terv és eldöntöttem, történjék bármi, eszerint fogok cselekedni. Minden bátorságomat összeszedve kinyitottam a számat és a következményekkel mit sem törődve megszólaltam, miközben fejemben végig egyetlen gondolat kattogott: "Hát újra találkoztam azzal a rémisztő szempárral..."

Jó estét mindenkinek! Megírtam az új részt, tudom kicsit későn. Remélem, hogy tetszett, ha igen dobjatok rá egy csillagot és kommentben írjátok meg a véleményeteket. Igyekszem a folytatással, addig viszont sziasztok!