Miután lerendeztem a dolgaimat Dannel, sietve arra a helyre indultam, ahol tegnap azzal a fura kislánnyal találkoztam. A Nap már magasan járt az égen, körülbelül egy óra lehetett, mire megérkeztem ahhoz a bizonyos bokorhoz. Jó alaposan átvizsgáltam az egész utcát, de a lánynak nyomát sem találtam.

- Hahó! - kiabáltam torkom szakadtából az üres utcában, de senki sem válaszolt. Lassan kezdtem feladni a keresést és reménytelennek érezni, hogy megtaláljam a kislányt. Már azt sem értettem, vajon mit kereshetett ennyi idősen egy ilyen elhagyatott utcában sötétedés után. Hiszen ez az utca már szinte nem is tartozik a városhoz és régi lakatlan házakon kívül, nincsen benne semmi. Még fényes nappal sem látni embereket errefelé, nemhogy este. "Vajon miért jöhetett ide?" - tettem fel magamban a kérdést.

- Hahó, kislány! Merre vagy?! - kiáltottam el magamat újra, miközben kezeimből tölcsért formáltam, amit a szám elé helyeztem, így próbálva felerősíteni a hangomat, de ennek sem volt semmi haszna, így hát miután még egyszer körülnéztem, elindultam hazafelé. Az út a belvárosig körülbelül egy óráig tartott, ezért hát úgy döntöttem, mielőtt hazamennék, betérek a céhbe és iszom egy frissítő limonádét. Fáradtan léptem hát be a Fairy Tail ajtaján és ültem le a pulthoz, ahol Mirajane már mosolyogva várt.

- Mi újság, Lucy? - kérdezte kedvesen - Megtaláltad már a kislányt? - nézett rám kíváncsian, de én csak a fejemet ráztam.

- Nem, még nem. - mondtam neki csalódottan - Olyan, mintha elnyelte volna a Föld. Egyszerűen lehetetlen a nyomára akadni. - sóhajtottam lehangoltan, majd rendeltem egy pohár limonádék.

- Máris készítem - válaszolta Mira, miközben hátat fordított nekem és elővett egy tiszta poharat - Na és mi a helyzet a másik dologgal? - kérdezte kíváncsian, mire kérdőn néztem rá.

- Mégis milyen dologgal? - kérdeztem zavartan, de ő csak hamiskásan mosolygott vissza rám.

- Hát a lovag kontra sárkányölő krízissel - tolta elém a nagy pohár italt, miközben a pultra könyökölt és kezeit összekulcsolta álla alatt.

- Ja, hogy az... - világosodtam meg hirtelen - Nem volt itt semmiféle krízis - jelentettem ki, miközben nagyot kortyoltam az italból - Amúgy meg, ma találkoztam Dannel és megmondtam neki, hogy már nem szeretem... - hallgattam el hirtelen, majd halkabban hozzátettem - De igazából sosem szerettem.

- Így van ez rendjén, Lucy - vigasztalt Mira - Meg kellett neki mondanod az igazat, különben csak egymás idejét húztátok volna - okosított fel bölcsen, mire én hálásan mosolyogtam vissza rá.

- Tudom jól - feleltem, miközben az utolsó kortyot is kiittam a pohárból - Köszönöm szépen az italt, de most mennem kell - köszöntem el a lánytól kedvesen, majd miután a pultra helyeztem a limonádé árát, az ajtó felé indultam. "Legjobb lesz, ha most hazamegyek és pihenek egy kicsit" - gondoltam csalódottan. "Talán valóban csak képzeltem azt a kislányt" - állapítottam meg magamban, majd lassan kiléptem a céh ajtaján, utamat pedig egyenesen hazafelé vettem. Még egyáltalán nem volt késő, fél négy körül lehetett, így hát elég furcsa volt hazafelé sétálni. Ilyenkor általában még a céhben szoktam lenni, vagy esetleg éppen egy megbízást teljesítettem, most azonban semmihez sem volt kedvem. Fejemben egyfolytában csak az a kislány járt. Egyszerűen nem bírtam elfelejteni bánatos tekintetét. Éppen olyan szemekkel nézett a külvilágra, mint Noroi. Hirtelen eszembe jutott, hogy a nevek milyen jól is tükrözik egy ember személyiségét. Ott volt például Doku, kinek neve mérget jelent és aki mindenki másnál jobban értett a főzetek és bájitalok kikeveréséhez. Aztán a Noroi név átkot jelent, mint ahogyan az a lány is átkozta és megvetette környezetét, de legfőképpen saját magát. "A Lucy név vajon mit jelent?" - tettem fel magamnak a kérdést, majd egy újabbat, ami ennél sokkal inkább foglalkoztatott: "És vajon az ő neve mi lehet?" - jutott eszembe ismét a kislány, de ezt a kérdést egyáltalán nem tudtam megválaszolni, helyette inkább nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy hazaérkeztem. Cipőimet azonnal az ajtó mellé rúgtam, majd fáradtan benyitottam a nappaliba, hogy egy kicsit ledőljek a kanapén, ám amint átléptem a küszöböt, meglepő látvány fogadott.

- Hát te meg mi a fenét keresel itt? - kérdeztem meglepetten a nappalim közepén üldögélő alaktól, aki tökéletesen otthon érezte magát az én fotelemben. 

- Natu?! - szóltam rá újra, ezúttal kissé erélyesebben, mivel a hívatlan vendég a füle botját sem mozdította.

- Én csak úgy átjöttem... - motyogta az orra alatt, miközben flegmán megvonta a vállát - Elfogyott otthon a kaja... - jelentette ki még mindig durcásan, mire halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem zavart a fiú jelenléte, sőt mi több, örültem is neki. Végre megbeszélhettük a kettőnk dolgát és megmagyarázhattam neki, hogy csakis őt szeretem.

- Akkor gyere, adok valami harapnivalót - léptem az ajtó melletti kis szekrényhez, majd kinyitottam azt és egy zacskó chipset tettem a fiú elé - Tessék - mondtam kedvesen, majd én is helyet foglaltam az asztal másik végén és vidáman néztem, ahogyan a sárkányölő mohón majszolni kezdte a rágcsálnivalót. 

- Figyelj, Natsu - kezdtem bele mondandómba, mire a fiú hümmögött egyet, de az evést nem hagyta abba - Nagyon sajnálom, amit a hajón mondtam, tudod...Danről - próbáltam meg elmagyarázni érzéseimet neki, de Natsu figyelmét láthatóan sokkal jobban lekötötte az étel mint én.

- Figyelnél rám egy percre? - emeltem meg kissé a hangomat, mire a sárkányölő szájában megállt a falat és nagyot nyelve emelte rám tekintetét.

- Mi az? - kérdezte szűkszavúan, én pedig végre folytathattam amit elkezdtem.

- Ma beszéltem Dannel és elmondtam neki mindent... - értem végre mondandóm végére és kíváncsian vártam a sárkányölő reakcióját.

- Mindent? - kérdezett vissza hitetlenkedve, mire én bólintottam és mosolyogva megismételtem.

- Mindent - válaszoltam lelkesen, miközben mosolyogva állapítottam meg, sikerült felvidítanom Natsut, a fiú szája ugyanis széles mosolyra húzódott és zöld szemei boldogan ragyogtak fel.

- Szakítottál vele? - tett fel egy újabb kérdést, amire a válaszom szintén igen volt, Natsu mosolya pedig még szélesebb lett és már éles fogai is előbukkantak mögüle, én pedig elégedetten állapítottam meg, hogy végre semmi sem zavarhatja meg oly nehezen megszerzett boldogságomat.

- Még szerencse, hogy átjöttem egy kis kajáért - nevette el magát Natsu, miközben felállt az asztaltól és elém sietett, a következő pillanatba pedig egy hirtelen mozdulattal felrántott és magához húzott.

- Hogyan reagált? - kérdezte kíváncsian, mire elhúztam a számat és kelletlenül válaszoltam a fiú újabb kérdésére is.

- Hát nem örült neki, de elviselte - vallottam be az igazat, majd meglepetten vettem észre, hogy Natsu mosolya eltűnt az arcáról és zöld szemeivel komolyan nézett rám.

- Én sem örültem volna a helyében - jelentette ki határozottan, majd magához ölelt és jobb kezével finoman végigsimított a hátamon. - De most már mindegy is - tette még hozzá, a következő pillanatban pedig puhán a nyakamba csókolt és ismét elmosolyodott.

Sziasztok, emberek! Itt van az új rész, remélem tetszett, ha igen, dobjatok rá egy csillagot és kommenteljétek a véleményeteket. Nem tudom, ti hogy vagytok a sulival, de nekem még javában zajlik és egész héten javítanom kell jegylezárások előtt, ezért hát mostanában nem nagyon lesz időm írni. De azért sietek az új résszel, ahogyan csak tudok, addig is sziasztok és kellemes szünetet nektek!