A köd egyre sűrűbbé vált, a lágy szellőt pedig hűvös szél váltotta fel. A nap is szinte teljesen elaludt már és a sötétség kezdett nyomasztóan ránk telepedni. Térdeim remegtek, ahogyan a kapu tetejéről lebámuló, csuklyás alakra néztem. Borsódzott a hátam és éreztem, hogy egyre sápadtabbá válok. Hirtelen ötlettől vezérelve Natsu mellé léptem és szorosan magamhoz öleltem jobb karját. A fiú rám nézett és tekintetünk egy pillanatig összekapcsolódott, majd a zöld szempár ismét a magasba meredt. Happy is hozzánk topogott és a vállamba csimpaszkodva remegett. Szegény exceed próbált erősnek látszani, amit bizonyított az is, hogy velem ellentétben, ő nem Natsut, vagy a földet vizslatta, hanem egyenesen a fölöttünk lévő alakra figyelt, ám teste remegését és szíve vad dobogását nem tudta leplezni. Nem hibáztattam érte, hiszen én is rettegtem. A felettünk még mindig csendbe burkolódzó alak látványa valamiért jobban megrémített mint eddig bármi más. A következő pillanatban Natsu hirtelen megmozdult és lerázta magáról a kezemet. Döbbenten és egyben csalódottan néztem rá, ám ezután felém fordult és mélyen a szemembe nézett.

- Nem lesz semmi baj. Maradjatok itt, oké? - utasított, majd a kapu felé fordult és torka szakadtából elkiáltotta magát. Szavait egyenesen a tetőn lévő emberhez intézte. - Héj, te ott! Te kérted fel a Fairy tailt egy munkára?! - kérdezte, majd letolta válláról a kabátját és a vállán lévő jelet egyenesen a megszólított felé tartotta - Mi vagyunk azok, tehát eressz be! Kezd ránk sötétedni! - kiáltotta, de válasz nem érkezett. Egy darabig néma csend állt be és a sárkányölő feszültsége szinte tapintható volt a levegőben. Nem is bírta sokáig a türelme, kis idő múlva ismét felkiáltott - Hahó, te csuklyás féreg! Gyere le és mutasd az arcodat! - hallottam a hangát, mire a kapu váratlanul résnyire nyílt és amikor újra felnéztünk, a néma alaknak már csak hűlt helye volt.

- Mi-mi ez? - kérdezte halkan Szalamandra, de mire válaszolhattam volna, már vállat is vont és lelkesen indult el befelé.

- H-héj, Natsu! Várj már egy kicsit! - kiáltottam utána, mihelyst magamhoz tértem a döbbenettő - Veszélyes lehet, nem sétálhatsz csak úgy be - próbáltam meggyőzni, de ő hajthatatlan volt. Hanyag eleganciával fordult felém és egy "chh" megnyilvánulás kíséretében nemtörődöm módon visszakérdezett.

-Miért is ne? Végül is arra vártunk, hogy beengedjenek. - felelte és újra elindult, ezúttal Happyvel a nyomában. Nagyot sóhajtva indultam én is utánuk, miközben fülem-farkam behúzva néztem körül, nem leselkedik-e rám valami veszély. Szerencsére semmi gyanúsat nem láttam, így folytathattam utamat a fiúk után. Éppen a kapu bejáratánál értem őket utol, ahol aztán Natsu után nyúltam. Sikerült is megragadnom a sálja végét, mire ő kérdőn nézett vissza rám. Először a szemembe, majd sáljára fonódott ujjaimra pillantott és zavartan megszólalt.

- Mi...mi van már, Lucy? - kérdezte türelmetlenül és éreztem rajta, hogy már menne befelé. Én viszont egyáltalán nem akartam annyira sietni, főleg, hogy még mindig a hideg futkosott a hátamon ettől a helytől. Vissza akartam menni a partra és ott is maradni. Esetleg reggel felfedezni a sziget csodálatos növényvilágát, enni egy kis banánt vagy halat, majd fél óra alatt elvégezni a melót és hazamenni. De abban is kiegyeztem volna, ha még pár napot maradunk Natsuval a szigeten, csak mi ketten..."meg persze Happy"- tettem hozzá gyorsan képzeletben és mintha csak attól tartottam volna, hogy meghallotta a gondolataimat, gyorsan az exceedre néztem. Szerencsére Happy csak értetlenül pislogott rám, akár a barátja és én ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ők ketten még mindig a válaszomra várnak. Gyorsan megráztam a fejemet, ezzel eltüntetve a képzeletem szülte világot, majd dadogva megszólaltam.

- Én félek... - suttogtam el az okot amiért megállítottam, mire Natsu szemei meglepetten kerekedtek ki. Egy pillanatig némán nézett rám, majd ajka lágy mosolyra húzódott és finoman megfogta a még mindig sálját szorongató kezemet. A puha, meleg ujjak érintése annyira meglepett, hogy azonnal elengedtem a ruhadarabot és visszarántottam a kezemet. Amikor hirtelen tudatosult bennem, mit tettem, gondolatban elátkoztam magamat. "Hiszen megfogta a kezedet, te hülye lány. Miért húztad vissza?"- szidtam magamat, miközben az előttem álló fiú szemébe néztem. Szalamandra csalódottan húzta el a száját, de a következő pillanatban arca ismét felderült és magabiztosan kihúzta magát.

- Mitől félsz? Hisz mind a két lovagod itt van veled. Jól mondom, Happy? - fordult kék társa felé, aki ekkor mellé repült és ő is kihúzta magát.

- Persze, sir Natsu! - szalutált aranyosan, amit nem álltam meg nevetés nélkül. Szinte minden félelmem elillant és máris bátrabban néztem a bejárat felé. Szememben elszántság csillogott, ahogyan egyet előre lépve kielőztem lovagjaimat és most már én vezettem a sort befelé. Persze csak pár méter erejéig, amikor is újra hagytam magam kielőzni, így végül én léptem be utoljára. Amint átléptem az óriási kapu küszöbét, szememet végigfuttattam a hatalmas területen. Mindenhol házak és utak voltak, melyeket már igencsak megviselt az idő. Szinte minden tető és fal düledezett már, az ablakok betörtek, sőt még a főtéren álló kis templom szerű épület keresztje is ferde volt már. A nap addigra teljesen lement és ezt a pár dolgot is alig láttuk. Fogalmunk sem volt, merre induljunk tovább, hiszen egyetlen lelket sem láttunk sehol. Az egész egy kísértetvárosra hasonlított és még az előbbi ember is eltűnt, aki a kapu tetején állt. Hirtelen hatalmas morajt hallottunk magunk mögül és mire megfordultunk, a kapu ismét bezáródott. Ijedten néztem a mellettem álló két társamra és számat gúnyosan elhúzva szólítottam meg őket.

- Na most mi legyen, lovagok? - kérdeztem morcosan, mire mindketten tanácstalanul néztek vissza rám én pedig nagyot sóhajtva törődtem bele, hogy mégsem lesz ez olyan egyszerű meló.

Itt az új rész, remélem ez is tetszett. Igyekszem a következővel, addig is hat tetszett dobjatok rá egy voteot és kommentet. Köszi és sziasztok!