A bokorban egy fehér hajú, zöld szemű kislány kuporgott, miközben üveges tekintettel nézett az arcomra. Ruhái, azt leszámítva, hogy elég réginek tűntek, jó állapotban voltak, ám a lány arca földöntúli magányt tükrözött. Ránézésre 7-8 éves lehetett, majdnem egyidős Wendyvel.

- Hahó, tudsz beszélni? - guggoltam le hozzá mosolyogva, mire az ő ajkai is halvány mosolyra húzódtak.

- Vajon hány csillag lehet az égen? - kérdezte hangsúly nélküli monoton hangon, miközben még mindig üveges szemeivel a semmibe bámult.

- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül, mire a lány folytatta.

- Meg lehet őket számolni, vagy túl sokan vannak? - kérdezett tovább, miközben a távolba bámult. Eddig egyetlen pillanatra sem nézett a szemembe, csupán félrebillentett fejjel nézett a semmibe. Arcáról már a korábbi apró mosoly is lehervadt, s így elég ijesztő volt.

- Mégis miről beszélsz? Persze hogy nem lehet őket megszámolni - válaszoltam végül a kérdésére, mire ő lassan nemet intett a fejével és végre a szemembe nézett.

- De meglehet - jelentette ki halálos nyugalommal, miközben lassan felállt és továbbra is hangsúly nélküli hangon, halkan megszólalt - Mennem kell. Már vár rám - suttogta, s a következő pillanatban úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Rémülten húzódtam távolabb a bokortól, majd elképedve megráztam a fejemet.

- Micsoda? Hallucináltam volna? - tettem fel halkan a kérdést magamnak, majd döbbenten felálltam és sietve hazaindultam. Miután otthon lezuhanyoztam és az ágyamba feküdtem, hátamra fordulva tűnődtem el a kislányon. "Vajon tényleg csak illúzió volt?" - gondolkodtam tanácstalanul. Valami ismerős volt benne, mintha már találkoztunk volna azelőtt. Nagyot sóhajtva töprengtem, vajon miért is volt olyan ismerős, s a következő pillanatban meglepetten ültem fel az ágyon.

- Megvan - mondtam magam elé - A tekintete... - jöttem rá végre. A tekintete pontosan olyan volt, mint Noroi-é. Magányos, meg nem értett és gyötrődő. Hirtelen elszomorodtam a kislány emlékén és magamban elhatároztam, holnap meg fogom őt keresni. Ezzel a szilárd döntéssel kapcsoltam le az éjjeli lámpámat és hajtottam álomra fejemet. Korán reggel nyugtalan álomból ébredtem. Még álmomban is a szőke hajú kislány járt a fejemben és az, hogy meg kell őt találnom. Fáradtan keltem ki az ágyból, majd csalódottan állapítottam meg, hogy még csak fél hét van. Nagyot ásítva indultam a fürdőszobába, ahol lassacskán elkészültem. Az óra már nyolcat mutatott, amikor végre kiléptem a fürdő ajtaján, majd miután derekamra csatoltam a kulcsaimat, a céh felé vettem az irányt.

- Pedig így volt. Higgyétek csak el! - bizonygattam igazamat barátaimnak a céhben, ám egyikük sem nagyon akart hinni nekem.

- Biztosan nem csak álmodtad? - kérdezte nevetve Gray.

- Biztos! - vágtam rá mérgesen. Kezdett bosszantani, hogy senki sem hitt nekem.

- Ugyan már Lucy, senki sem képes csak úgy eltűnni - állt a jégmágus oldalára Lisanna is.

- Ha egyszer mondom, hogy így történt - álltam ki mégis igazam mellett határozottan, majd a következő pillanatban felálltam és az ajtó felé indultam - Megyek és megkeresem azt a lányt, majd idehozom nektek. Akkor már muszáj lesz hinnetek nekem! - csaptam be magam után az ajtót felbőszülten, s máris a kislány keresésére indultam, közben pedig teljesen elfelejtkeztem Danről és Natsuról, akiket már egy napja nem láttam. Már órák óta a lány után kutattam, de egyetlen egy nyomot sem találtam hozzá. 

- Tényleg olyan, mintha kámforrá vált volna... - gondolkodtam hangosan, miközben leültem egy padra. - Hol kéne keresnem őt?

- Talán visszamehetnél oda, ahol először találkoztatok - hallottam meg hirtelen egy hangot a hátam mögül, mire riadtan fordultam felé. Szívemről mázsás súly esett le, amikor megpillantottam a lovagot, aki mint mindig, most is csillogó páncélt viselt.

- Dan? - kérdeztem meglepetten, mire ő bólintott és leült mellém a padra.

- Mesélték a többiek, hogy találkoztál egy furcsa lánnyal. Gondoltam segítek a keresésben. - ajánlotta fel kedvesen, mire elmosolyodtam és vidáman felkiáltottam.

- Az remek lenne! - élénkültem fel, ám a következő pillanatban eszembe jutott valami. - Izé...Dan, ez mégsem olyan jó ötlet - vallottam be zavartan, mire a lovag értetlenül nézett rám.

- Miért nem? - kérdezte kíváncsian, én pedig elhatároztam, hogy ezúttal semmi sem akadályozhat meg abban, hogy mindent bevalljak neki

- Hát azért, mert el kell mondanom valamit... - kezdtem magabiztosan, majd látva, hogy a lovag minden sejtjével rám figyel, bátortalanul folytattam - Tudod, tegnap a hajón...mielőtt még megérkeztünk volna - kerestem a megfelelő szavakat vallomásomhoz - Történt valami köztem és Natsu között - böktem ki végre egy szuszra a lényeget, majd félve Dan-re pillantottam.

- Tessék? - kérdezte elképedve - Mégis micsoda? - vált kissé mérgessé a hangja, amit meg is értettem, így elhatároztam, nem húzom tovább az időt, mindent elmondok neki.

- Megcsókolt engem... - jelentettem ki, ezzel végre megszabadulva a lelkiismeretemet szorító érzéstől.

- Meg-megcsókolt? - dadogta Dan zavartan, miközben arcszíne mérges pirosra változott - Mégis minek? - kérdezte ingerülten, majd a következő pillanatban mély levegőt vett és úgy tűnt, kissé kezd megnyugodni.

- Dan, az okok most nem lényegesek, egy dolog számít... - vált határozottá a hangom, hiszen még soha semmiben nem voltam biztosabb mint a következő mondatomban - Én Natsut szeretem és vele akarok lenni - jelentettem ki magabiztosan, mire a lovag értetlenül tátotta el a száját és csalódottsággal vegyes indulattal nézett rám.

- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? - képedt el látványosan, majd mérgesen felállt és idegesen járkálni kezdett.

- De igen - mondtam a lovag szemébe az igazságot, mire az mérgesen a hajába túrt, utána pedig mélyen a szemembe nézett és megfogta a kezemet.

- Higgy nekem, ő egyáltalán nem hozzád való - jelentette ki teljes meggyőződéssel, mire én értetlenül néztem vissza rá - Gyerekes és felelőtlen. Nem lehet rá számítani és lehetetlen komolyan beszélni vele. - magyarázta érveit, de engem egyáltalán nem érdekeltek a sárkányölőt becsmérlő szavai.

- Ez nem igaz, Dan és ezt te is tudod. - húztam félre kezemet a lovagtól - Most pedig, ha megbocsájtasz indulnék a lányt keresni. Elmondtam amit akartam, viszlát! - álltam fel hirtelen, majd rövid búcsú után faképnél hagytam a lovagot és az ismeretlen kislány keresésére indultam.

Sziasztok! Itt van az új rész, remélem tetszett. Ha igen, dobjatok rá egy csillagot és kommenteljetek. Igyekszem a kövi résszel is, amennyire csak időm engedi. Addig is sziasztok!