Magabiztosan indultam Natsu után, azzal a szilárd elhatározással, hogy ezúttal végre őszintén megbeszélem vele az érzéseimet és az elmúlt napok eseményeit. Alig léptem azonban kettőt, amikor egy erős kéz hirtelen megragadta a karomat és gyors mozdulattal hátra rántott. Amikor egyensúlyomat veszítve, meglepetten az engem visszatartó személy mellkasának zuhantam, meglepetten pislogtam a rám szegeződő barna szembárba. A férfi félszegen mosolyogva nézett le rám, miközben kezét lágyan derekamra csúsztatta és még közelebb húzott magához.

- Dan? - kérdeztem zavartan, miközben kezemet a lovag mellkasának támasztva próbáltam távolabb húzódni tőle, egyenlőre sikertelenül.

- Mióta a szigetre érkeztem még nem is volt alkalmunk kettesben maradni - mondta szerelmesen, miközben finoman végigsimított az arcomon.

- Nos... én igazából... - dadogtam zavartan, miközben éreztem, hogy arcom színe kezd kissé pirosra váltani. Semmi kedvem sem volt a lovaghoz, főképp nem azok után, hogy pár perce még Natsuhoz siettem volna, hogy szerelmet valljak neki. Rettentően kínosnak éreztem azt a szituációt, melybe keveredtem, így minél hamarább ki akartam kászálódni belőle.

- Ugyan már, Lucy! Csak azt ne mondd, hogy fáradt vagy - ölelt még jobban magához, miközben pillantása ajkaimra vándorolt - Legalább egy csókot adj... - kérlelt nem túl diszkréten és a következő pillanatban már rá is hajolt ajkaimra, melyek hirtelen meglepetten nyíltak meg enyhén, ezzel akaratlanul is utat engedve a lovag nyelvének.

- Dan, nekem ehhez most tényleg semmi kedvem - toltam el magamtól durván a férfit, mire ő meglepetten nézett vissza rám - Éppen Erzához készültem, hogy megkérdezzem, hogy van - hazudtam szemrebbenés nélkül, majd nem törődve a lovag döbbent arckifejezésével, azonnal sarkon fordultam és a sárkányölő felé vettem utamat. Vagyis inkább csak vettem volna, mivel amint megfordultam saját tengelyem körül, rémülten pillantottam meg gondolataim tárgyát, Natsut. A fiú meglepetten, haragosan elhúzott szájjal bámult vissza rám, szemeiben pedig a harag tüze mellett, legnagyobb meglepetésemre, a szomorúság lángja is felvillant. Szívem ijedten dobbant egy hatalmasat, amikor megláttam, hogy a fiú karjai hirtelen ellazultak és erőtlenül teste mellé hullottak, majd Natsu , miután egy utolsó, csalódott pillantást vetett rám, lassan megfordult és a hajókabin felé indult, azonban mielőtt végleg eltűnt volna a szemem elől, még visszafordult és haragosan rám nézett. 

- Erza nem szeretne most látni téged... - nyomta meg erősen a lány nevét, ezzel utalva arra, jól tudja, hogy hazudtam a lovagnak, ám ő többé már nem kíváncsi rám.

- Hallhattad - fordult felém Dan, miután Natsu magára csukta az ajtót - Mégis van egy kis időd, nem igaz? - kérdezte vigyorogva, majd magához húzott és vállamat átkarolva a hajó széle felé kezdett el sétálni. - Nézzük meg a tengert, olyan szép ma - javasolta vidáman, majd a hajó peremére könyökölt és csodálkozó tekintettel meredt egyenesen a lágy hullámokkal a hajó oldalának ütköző vízre, mely épp úgy, mint fél órája, most is gyönyörű volt.

- Kár, hogy nem a megfelelő személlyel nézem... -sóhajtottam magam elé halkan, miközben magamban már nyugtáztam, hogy örökké elveszítettem Natsut. 

- Mit mondtál? Nem értettem jól - fordult felém kérdőn Dan, mire csak megráztam a fejemet és szomorkásan elmosolyodtam.

- Nem érdekes. Most megyek és lefekszem. Hosszú napom volt - feleltem halkan, majd nem törődve a lovag bánatos tekintetével, mellyel visszanézett rám, a hajó aljában lévő hálószobába sétáltam. "Miért vagyok ilyen szerencsétlen?" - tettem fel magamnak a kérdést az ágyra dőlve. "Pedig már úgy éreztem, minden rendbe jöhet. Azt hittem, végre boldogok lehetünk, erre meg ez történik...El sem hiszem" - sajnálkoztam magamban, miközben szemeimet lehunyva próbáltam elfojtani előtörni készülő sírásomat.

- Mindent elrontasz, Lucy Heartfilia! - pattantak fel hirtelen szemeim, miközben arcomat kezeim közé temetve hangosan szidta magamat - Idióta vagy és haszontalan. Miért kell mindenkit bántanod magad körül? - tanakodtam hangosan saját magamról, saját magammal, majd felültem az ágyon és mélyet sóhajtottam. - Nem lesz ez így jó... - motyogtam magam elé búsan, majd a következő pillanatban rémülten kaptam kezemet szívem elé, ugyanis hirtelen valaki megszólított.

- Tényleg idióta vagy... - hallottam hirtelen egy kellemesen mély férfihangot, mely olyan hirtelen ért, hogy kissé össze is rezzentem a hatására.

- Natsu? - kérdeztem kissé megnyugodva, amikor ráeszméltem, hogy csupán a sárkányölő jött be hozzám.

- Megijedtél? - kérdezte úgy, hogy közben egy pillanatra sem nézett a szemembe, inkább a padlót tanulmányozta eltökélten.

- Csak egy kicsit... - sütöttem le a szememet szégyenlősen, majd a következő pillanatban hirtelen felpattantam és a fiú elé siettem - Amit az előbb láttál, az nem az... - kezdtem volna azonnal magyarázkodásba, de a sárkányölő egy gyors mozdulattal szám elé emelte mutatóujját és halkan a szavamba vágott.

- Sss... - próbált meg elcsitítani - Csak azt ne mondd, hogy nem az volt, aminek látszott - kérte ingerülten, majd folytatta - Lassan ideje lenne, hogy válassz, nem gondolod? - kérdezte tőlem, miközben mérgese fújtatott egyet - Vagy tudod, mit? - emelte fel a hangját - Majd én döntök helyetted! Maradj csak Dannel, azzal a nyápic kis szoknyapecérrel! - mondta egyre hangosabban - Nekem már úgysem kellesz! - ejtette ki végül azt a mondatot, mellyel egyetlen csapásra törte darabokra a szívemet. Rémülten néztem a fiúra, aki kemény arcvonásokkal állta a tekintetemet, majd kezét felemelve az állam alá nyúlt és mélyen a szemembe nézett, miközben ezt mondta:

- Legalább egyszer gondolkodtál volna a szíveddel, az eszed helyett... -suttogta szomorúan, majd sarkon fordult és az ajtó felé lépett. Fejemben folyamatosan korábbi szavai visszhangoztak, melyek egyre mélyebb sebet hagytak szívemben. "Mégis hogyan gondolkozzak egy összetört szívvel?" - futott át az agyamon a gondolat, mely hatására a könnyek, melyek egészen idáig égették a szememet, végre utat találtak maguknak és a felszínre törtek. Nem volt sok időm, döntenem kellett. Jól tudtam, ha Natsu most kilép azon az ajtón, örökre elveszítem őt. Hirtelen döntést kellett hoznom, melyre csupán pár másodpercem volt, ám ez a döntés talán örökre megváltoztatná az életemet. Végig gondoltam az elmúlt pár évet, melyet Natsu mellett töltöttem és összehasonlítottam a Dannel töltött napjaimmal, majd újra végigpörgettem fejemben a hajón folytatott beszélgetésemet Natsuval, aztán pedig a fiú utolsó szavait. Az érzéseim mindeddig olyan bonyolultnak tűntek, olyan kuszák voltak, hogy magam sem értettem őket, ám abban a pár másodpercben, melyben visszagondoltam minden kellemes és kellemetlen pillanatomra a két fiúval, hirtelen minden kitisztult. Minden elejtett szó, minden apró érintés értelmet nyert és új erőt adott. Egy erőt, melyet arra fogok használni, hogy végre megszerezzem az igazi boldogságot. Ezúttal magamra fogok gondolni.

- Natsu, várj! - kiáltottam a fiú után, aki hirtelen megtorpant és lassan felém fordult.

- Mi az? - kérdezte ridegen, miközben egy tapodtat sem mozdult felém, csupán egy helyben álldogált és a válaszomra várt.

- Igazad van. Nem tudtam dönteni - kezdtem bele zavartan - Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes lépés. De tévedsz, ha azt gondolod, hogy közted és Dan között vívódtam - léptem egyet felé, miközben tovább beszéltem - Én saját magammal vívódtam a szerelem és a bizonytalanság között. Gyáva voltam ahhoz, hogy bevalljam az érzéseimet, mivel attól féltem, hogy megsérülök. Rettegtem a csalódástól és a magánytól, ezért jöttem csupán össze Dannel. - osztottam meg legbelsőbb érzéseimet a sárkányölővel, aki elnyílt ajkakkal hallgatta szótlanul a hirtelen jött vallomást, miközben én egyre közelebb sétáltam hozzá, míg nem végül már csupán pár centire voltam tőle.

- De te mindig olyan távolinak tűntél, olyan hidegnek... -folytattam tovább egyre halkabban - Most végre újra közelinek érezlek, úgy mint a találkozásunkkor. Végre újra rád találtam... - csuklott el hirtelen a hangom és könnyeim ismét előtörtek. Nem tudtam tovább beszélni, a sírás teljesen összeszorította a torkomat, így már csak abban reménykedhettem, hogy Natsu ennyiből is megértett és végre valahára ő is megszólal.

- Ne sírj már folyton - mosolyodott el lágyan, miközben hüvelykujjával finoman letörölte arcomról a könnyeket, majd kezeit derekamra kulcsolva közelebb húzott magához. - Azt mondod, megtaláltál? - kérdezte huncutan csillogó szemekkel - Hát akkor végre meleg, igaz? - mosolygott még mindig magabiztosan, szavaival pedig a hideg-meleg játékra utalt, melyben a gyerekek egy eldugott "kincset" keresnek, a mi játékunkban pedig magát titulálta kincsnek - Akarod, hogy még forróbb legyen? - kérdezte hamiskásan, majd a következő pillanatban minden figyelmeztetés nélkül lehunyta a szemét és az ajkaimra hajolt.

Na, sziasztok, gyerekek! Itt az új rész, remélem, tetszett. Ha igen, dobj rá egy csillagot és kommentben írd le a véleményedet róla. Igyekszem az új részt gyorsan megírni, addig is sziasztok!