Az elégedettség és magabiztosság, melyet Noroi megsebzésekor éreztem, egyetlen pillanat alatt foszlott szét, amikor a lány kikerekedett szemei hirtelen kihívóan megcsillantak. A másodperc töredéke alatt rándult mosolyra a szája és markolta meg kardját, melyet aztán pillanatok alatt a torkomnak szegezett.

- Éppen, hogy csak belefértél... - nyalta körbe szája szélét - Akkor kezdhetjük is, nem gondolod? - vágott egyet kardjával a torkom felé, én pedig éppen hogy csak félre tudtam rántani a fejemet. Noroi pengéje milliméterekre suhant el előttem, s a szellő, mely útját kísérte olyan erős volt, hogy meglebegtette rózsaszín tincseimet.

- Ügyes - biccentett elismerően, majd ismét felemelte a kardját és lesújtott vele. Pupilláim meglepetten tágultak ki, majd értetlenül pislogtam Noroi felé, aki a következő pillanatban már Dokuban forgatta meg boldogan a kardját. - Imádom...Imádom, ezt az érzést! - húzta ki a melák most már élettelen testéből fegyverét, majd szája elé emelte és nyelvét érzékien húzta végig a véres pengén, s lehunyt szemmel élvezte annak ízét. - Alig várom, hogy a tiédet is megízlelhessem - nyitotta ki ekkor a szemét, mellyel egyenesen az arcomat fürkészte, majd villámgyors mozdulattal rugaszkodott el a talajtól és rohant egyenesen felém. Kardját ismét meglendítette, én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elkerüljem az egyre csak érkező támadásokat. Meglepetten vettem észre, hogy a lány úgy ficánkol, mintha kutya baja sem lenne, holott a hasán lévő sérülésből, melyet nemrég okoztam neki, még mindig szivárgott a vér.

- Ebből elég! - kiáltottam el magam - Karyuu no Houkou! - üvöltöttem, majd hatalmas levegőt vettem, amit aztán tüdőmben tűzforró lángokká alakítottam. Egyenesen a lányt céloztam meg támadásommal, melyben benne volt minden haragom és kétségbeesésem. Csapásom minden bizonnyal célba ért, hiszen a Noroit beborító tűzcsóva mögül fájdalmas kiáltást hallottam. Miután a lángok és a füst alább szálltak, meglepetten tudatosítottam, hogy ellenfelem annak ellenére is elégedetten vigyorgott, hogy bőre koromfeketére pörkölődött, s egész teste remegett a fájdalomtól.

- Még...Még több fájdalmat akarok! - kacagott fel ördögien, majd kardját maga felé fordította és a hasán lévő sebbe mélyesztette, ahol aztán kétszer megforgatta. Értetlenül néztem, ahogyan a sebből egyre erősebben szivárgott a vér, mely már a lány egész hasán végigfolyt, majd a földre csepegett.

- Mit művelsz? - kérdeztem felháborodva. Egyáltalán nem így akartam győzni. Én nem ezt akarta, tisztességesen szerettem volna harcolni. - Mi a fene bajod van neked?! - ismételtem meg a kérdésemet, de a lány most sem méltatott válaszra, csupán fülig érő vigyorral élvezte a fájdalmat, melyet a kard kihúzása okozott.

- Segítek, hogy te is megérezhesd ezt a csodálatos fájdalmat - nézett rám pszichopatán ragyogó szemeivel, melyek egyre furábban csillogtak - Készülj! - kiáltotta, majd a hasán lévő sérüléssel mit sem törődve ismét nekem rontott. Kardját maga előtt tartva száguldott felém, én pedig alig tudtam hárítani az ütését. Mindkét kezemmel megmarkoltam fegyverét, mely pengéje mélyen a tenyerembe vágott, s most már az én vérem is rákerült, ám Noroit így sem tudtam megállítani. A lányban embertelen erő lakozott, s minden igyekezetem ellenére, simán eltolt maga előtt. Addig csúsztam egyre hátrébb, kezeimmel Noroi kardját tartva, mígnem a falba ütköztem. Ott aztán a lány visszahúzta a kardját, majd még mielőtt bármit is tehettem volna, megfordította azt a kezében és annak markolatával erősen gyomorszájba vágott. A világ szinte azonnal forogni kezdett velem, s összecsúsztam a padlón. Hátamat a falnak vetettem, majd hányingeremet visszatartva, egyre homályosabb látással figyeltem, ahogyan Noroi Lucyhoz sétált, majd leguggolt mellé és kezét finoman végighúzta az arcán.

- Olyan gyönyörű vagy... - suttogta a lánynak - Nem is tudom, hogy melyikőtöket válasszam... - esett gondolkodóba, majd megrántotta a vállát és felegyenesedett - Egyenlőre magammal viszem mindkettőt - jelentette ki csak úgy magának és karjaiba emelte Lucyt, aztán pedig hozzám sétált. Útközben elhaladt a holtsápadt, saját vérébe fagyott Doku mellett, s egy pillanatra megállt előtte.

- Te pedig nem fogsz hiányozni. Már megtetted, amit kellett, tehát rád többé nincs szükségem - szidta meg még halála után is a melákot, majd mit sem törődve azzal, hogy egymás oldalán álltak, teljes erőből oldalba rúgta őt - Chh, te szerencsétlen - vetette még oda neki, majd rám emelte elégedetten csillogó szemeit és újra felém indult, azonban még mielőtt elém ért volna, látásom elsötétült és elernyedt izmokkal vesztettem el eszméletemet.

Dan szemszögéből

A folyosó végtelenül hosszú volt, s a mellettem haladó Happy sem tette élvezetesebbé az utat. Ugyanolyan volt, mint a sárkányölő, neki is csak az étel járt a fejében. Kezem ökölbe szorult a gondolatra, hogy kettesben hagytam Lucyt azzal a perverz Natsuval, de nem volt más lehetőségem. Nagyot sóhajtva próbáltam megnyugtatni magamat és újra az exceedre figyelni, aki éppen ekkor fejezte be a számolást.

- És végül a harminckettedik kedvenc halam a tükörponty - jelentette ki büszkén - Jöhetnek a kedvenc köreteim? - kérdezte tőlem boldogan, mire rémülten ráztam meg a fejemet.

- Nem, nem. Ennyi elég lesz, köszönöm! - tiltakoztam hevesen és legnagyobb örömömre Happy értett a szóból.

- Rendben van - felelte - Akkor azt mondd meg, hogy egyedül jöttél -e - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Tessék? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre, holott nagyon is jól tudtam, mit kérdezett az exceed. Kedvem azonban cseppnyi sem volt erről mesélni. Nagyon jól tudtam, hogy amit tettem nem a legbölcsebb döntés volt, ám abban a pillanatban büszkeségem és féltékenységem vezetett csupán, így hát elkövethettem egy kisebb - nagyobb hibát. Gondolataimból Happy számon kérő hangja rántott ki.

- Nagyon is jól tudod, hogy hogyan értettem! - állt elém csípőre tett kezekkel, s látszott rajta, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg nem válaszolok neki. Nagyot sóhajtottam mielőtt belekezdtem volna a magyarázatba, majd jobb kezemmel megtöröltem bűntudattól verejtékező homlokomat.

- Hát igazság szerint, - kezdtem bele lesütött szemekkel - ...Makarov, amikor megtudta, hogy a szigeten már rég nem létezik 3 törzs, csupán egy, a küldetést áttette az S osztályú megbízások közé és a feladatot is módosította. Az új munka szerint utána kell járni az utolsó életben maradt törzs terveinek és megakadályozni őket, akármit is terveznek - meséltem egyre inkább beleélve magam a történetbe, melyet Happy már alig bírt követni - Erzát és Mirajanet küldte volna ide, de mivel Lucy is itt volt, én akartam jönni, tehát Mira helyett én tartottam Titániával.

- Tessék? - vágott a szavamba lelkesen az exceed - Azt akarod mondani, hogy Erza is itt van?! - kérdezte felélénkülve - Akkor megmenekültünk! - ujjongott örömében, ám miután meglátta szégyenkező arckifejezésemet, öröme egyre inkább átváltozott mérges számonkéréssé. - Mit tettél, te szerencsétlen? - kérdezte ingerülten.

- Hát...én csak... - makogtam, de végül beláttam, ideje lesz elmondanom az igazságot - Amíg Erza a fegyvereit ellenőrizte, én találkoztam egy alacsony öregemberrel, aki elmondta, hogy egy kis ház felé indultatok és azt is megmagyarázta, hogy merre van ez a ház. Erzának ezt nem mondtam el, hanem azt javasoltam, hogy váljunk szét, őt pedig a másik irányba küldtem. Miután megtaláltam a viskót, láttam, hogy az alja be van omolva, ezért elindultam lefelé. Így találtam rátok.... -vallottam be szégyenkezve.

- De miért tetted ezt?! - kérdezte Happy idegesen, nekem pedig nem volt más választásom, válaszolnom kellett neki.

- Hát azért...azért mert... - dadogtam, majd nagy levegőt véve végre kiböktem az igazságot, mely egyáltalán nem volt jó lovaghoz méltó - Én akartam lenni a hős, aki megmenti Lucyt és nem akartam, hogy Natsunak legyen hálás... - mihelyst ezt kimondtam, egy apró öklöt éreztem a fejem búbjának csapódni, majd amikor felnéztem, Happy villámokat szóró tekintetével találtam szembe magamat. Nagyot nyeltem ijedtemben és egyet hátrább léptem. 

- Te mamlasz! - ereszkedett le az exceed a földre, majd nagyot sóhajtva próbált megnyugodni - Na várjunk csak... - csettintett egyet az orra előtt - Az öregembernek hosszú ősz szakálla, bő köpenye és vékony papucsa volt? - kérdezte töprengve, mire hatalmasat bólintottam - És az orrán szemüveget hordott? - jellemezte még jobban a vénembert.

- Pontosan - feleltem.

- Ő a megbízónk és egyben a törzs törzsfőnöke is. Az a kis aljas csaló! Hát ő csalt minket csapdába! - világosodott meg hirtelen Happy, én pedig nagyot nyeltem szégyenemben. Hogy tehettem ekkora ostobaságot és hogy lehettem ilyen felelőtlen. "Ha Lucynak bármi baja esik, azt sosem bocsájtom meg magamnak" - gondoltam keserűen.

Sziasztok, olvasóim! Itt az új rész, ami remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Ha igen, abban az esetben dobjatok rá egy csillagot és kommentben írjátok meg, hogy mit gondoltok a történetről. Ha tetszik, sietek a folytatással, a következő részig viszont sziasztok!