Még mindig Natsu szemszögéből:

Doku hangja őrült hangosan visszhangzott egyik falról a másikra, miközben a hanghullámok fülembe hatolva rezegtették meg dobhártyámat, mely sikoltva könyörgött kegyelemért. Az üvöltés hatására éreztem, ahogyan meleg folyadék csurgott ki a fülemből és szédülni kezdtem. Tántorogva másztam le a nagydarab Dokuról és engedtem őt felállni, abban reménykedve, hogy így végre becsukja a száját. Kezemet erősen a fülemre tapasztva néztem körbe a teremben és aggódva pillantottam előbb Lucyra, majd Happyre, de nekik semmi bajuk sem volt. A csillagmágus pilláit még mindig csukva tartva feküdt a földön, az exceed pedig kérdőn nézett rám. Tekintetemet ekkor a mellettem ácsorgó lovagra szegeztem, aki szintén értetlenül pislogott rám és láthatóan egyáltalán nem zavarta a melák fülsiketítő üvöltése.

- Mi a fenét művelsz már?! - hallottam meg tompán Dan hangját, de nem bírtam válaszolni neki. Füleimet még mindig erősen szorítottam és ide-oda tántorogtam, miközben már az ájulás szélén álltam. Tekintetem elhomályosult és mindenből kettőt láttam, a cella pedig hirtelen forogni kezdett velem. Nem bírtam tovább és a földre rogytam, majd kétségbeesetten néztem újra végig Lucyn. Fejemben csupán egyetlen dolog zakatolt. "Ha én elájulok, ki védi meg őt?" - gondoltam félve magamban. Kezeim eddig bírták fülem védelmét és erőtlenül hullottak térdelő testem mellé, így hallószerveim védtelenül maradtak. Homályos tekintettel néztem  tenyeremre, amely csupa vér volt, majd a következő pillanatban eldőltem a földön, szemeim pedig már félig le is csukódtak, amikor a hangos zaj hirtelen elhallgatott és én megkönnyebbülten, bár kicsit értetlenül lélegeztem fel.

- Meglepődtél, sárkányölő? - hallottam meg Doku kárörvendő hangját, majd közvetlen ezután Danét is.

- Mi a jó élet volt ez, te szerencsétlen? - kiáltott rám a lovag őrjöngve, mire én fájdalmasan felnyögve fogtam be ismét a fülemet.

- Halkabban már... - sóhajtottam szenvedve és erőtlenül felálltam - Te nem hallottad az előbbit? - kérdeztem Dantől, mire az értetlenül megrázta a fejét.

- Mégis mit? - kérdezett vissza, de helyettem Doku válaszolt neki.

- Én is képes vagyok gyenge hangmágiát használni. Az, amit hallottál az én képességem volt - húzta ki magát büszkén, mire lenézően megszívtam a fogamat.

- Ugyan már - töröltem le a fülemből a nyakamra csurgó vér maradékát - Ezt nevezed te mágiának? - kérdeztem flegmán, de legbelül a kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat, így nem bírtam ki anélkül, hogy rákérdeztem volna - De... - próbáltam érdektelenséget színlelni -...miért csak én hallottam?

- Hát mégis érdekel? - húzta félmosolyra ajkát Doku és még mielőtt kinyithattam volna a számat, meg is válaszolta saját kérdését és azonnal magyarázni kezdett - Hát persze hogy érdekel. - jelentette ki - Nos, hát akkor elmondom. Képes vagyok felmérni az ellenfelem hallóképességét és csupán olyan frekvencián kibocsájtani hanghullámokat, hogy csak az ő füle legyen képes érzékelni. Hasonló, mint a kutyasíp - ért a magyarázat végére, melyből azonnal levágtam, mi a szitu.

- Értem - léptem egyet ellenfelem felé - Szóval csak egy bizonyos frekvencián tudsz hangot kibocsájtani és azt is maximum 1,5 percig - ropogtattam meg ökölbe szorított ujjaimat - Nem hazudtál, tényleg gyenge a mágiád. Pontosabban a mágikus erőd kicsi - közeledtem egyre jobban a meglepetten pislogó Doku felé - Ha jól értem, már el is fogyott az erőd, hiszen ha nem így lett volna, nem hagyod abba a kínzásomat - szembesítettem őt az észrevételeimmel - Akkor gyerünk! Sima ügy lesz! - ropogtattam meg ezúttal a nyakamat és már el is rugaszkodtam a hegyomlás felé. Doku tátott szájjal próbált hátrálni, de végül a falba ütközött, így már nem menekülhetett tovább.

- Ezt Lucyért! - ütöttem meg teljes erőmből jobb arcát - Ezt a fülem miatt! - rúgtam erőteljesen gyomorszájba - Ezt pedig - fejeltem le őt hirtelen, mire csillagokat látva csúszott össze a kemény betonon - ...mert elraboltad Happyt - poroltam le a kezemet fölé magasodva, majd elégedetten fordítottam neki hátat. - Így kell ezt csinálni - néztem önelégülten a bambán rám pislogó Danre, majd gondolkodás nélkül a még mindig földön fekvő Lucyhoz siettem és aggódva térdeltem le mellé.

- Minden rendben lesz - simítottam végig az arcán, miközben odébb tűrtem egy a homlokába hulló szőke tincset. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor pillantásom a Lucy hasán éktelenkedő sebre vándorolt, amit kellőképpen elszorított a kabátomból és sálamból sebtében elkészített kötés és így már nem szivárgott belőle a vér.

- Félre! - éreztem hirtelen erős lökést és egy egy kemény könyököt az oldalamba fúródni. Kicsit sem lepődtem meg, amikor oldalra nézve a lovagot pillantottam meg. Éppen szólásra nyitottam a számat, amikor halk nyöszörgést hallottam meg. A hang a sápadt Lucytól jött, aki csukott szemmel dadogott valamit. Kiszáradt ajkai nehezen nyíltak meg, de végül csak utat engedtek szavainak. Dan boldogan hajolt a lány fölé és minden figyelmét annak mondatára fordította. Én is így cselekedtem, sőt még Happy is feszülten figyelt.

- Sze-szeret-lek... - értettük meg végül a csillagmágust, aki szavaival kettős érzelmeket lobbantott lángra bennem. Egyrészt örültem amiért végre hallhattam a hangját és, hogy valamivel jobban van, másfelől viszont hihetetlenül csalódott lettem, amiért ezt a szót nem nekem, hanem annak a beképzelt Dannek suttogta. Ez a szó nekem járt volna. Csak nekem! Elmélkedésemet a lovag szakította félbe, aki hirtelen felállt mellőlünk és a földön elterült Dokuhoz lépett, majd elvette a melák oldalán lógó öreg kötelet és jó erősen megkötözte vele a kezét.

- Oké, így jó lesz. - mondta - Ti maradjatok itt és vigyázzatok Lucyre, én pedig addig körbenézek - adta ki az utasítást, én pedig szívem szerint azonnal tiltakozni kezdtem volna, de ekkor Lucy újra nyöszörögni kezdett, mire aggódva pillantottam rá. Nem hagyhattam így magára, azt pedig, hogy a lovag legyen mellette, ha talán felébredne, semmi képen sem akartam, tehát nagyot sóhajtva törődtem bele a sorsomba.

- Nem bánom - feleltem - , de vidd magaddal Happyt is és ha bármi történne, küld őt vissza értem, hogy utánatok mehessek. - javasoltam és legnagyobb döbbenetemre Dan mindenféle ellenkezés nélkül bólintott, majd intett az exceednek és együtt a cellaajtó felé indultak. Útjukat viszont nem a kijárat felé vették, ahol az elzárt szörnyetegbe és a megkötözött Noroiba botlottak volna, hanem még beljebb sétáltak a földalatti folyosón, én pedig aggódva fordultam ismét Lucy felé. A lány ajkai remegtek és halk nyöszörgés szűrődött ki közülük, majd erőtlen, sápadt ujjait hirtelen csuklómra fonta. Meglepetten pillantottam le gyönge ujjaira, döbbenetem pedig még nagyobb lett, amikor meghallottam a csillagmágus száját elhagyó szavakat.

- Sze-szeretl-lek...Nat-su... - suttogta. Egyértelmű volt, hogy előbb megkezdett mondatát fejezte be így és pár pillanat múlva már tudatosult is bennem, hogy a korábbi "szeretlek" nem Dannek, hanem nekem szólt. Arcomra boldog mosoly ült ki és elégedetten hajtottam fejemet Lucy mellkasára.

- Te bolond... -suttogtam a még mindig ájult lánynak, aki minden bizonnyal álmában motyogott, ám ekkor a semmiből erős karok ragadtak meg hátulról és én rémülten a földre zuhantam. A hátamon fekve fordítottam fejemet a támadóm felé, akiben egyből felismertem valakit. Az illető öntelten vigyorogva nézett le rám és kardját a nyakamnak szorítva szólalt meg.

- Ugye nem hitted, hogy nem jövök vissza? - kérdezte gúnyosan, én pedig nagyot nyeltem ijedtemben. 

Sziasztok emberek! Megérkeztem az új résszel, ami most talán nem sikerült olyan izgalmasra, de remélem azért tetszett. Ha igen, jutalmazzatok meg egy csillaggal és kommentet írni se felejtsetek el. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit gondoltok a részről és magáról a történetről, esetleg a szereplőkről. Nektek ki a kedvencetek? Köszönöm mindazoknak, akik olvasnak. Találkozunk a következő részben, addig is sziasztok!