Happy és Natsu végre megegyeztek, hogy felváltva mondják el a történetet és bele is kezdtek.

- Na szóval - kezdte az exceed - Amikor Doku a vállán, eszméletlenül idehozott téged, Natsuval megtudtunk tőle egyet s mást. - magyarázta, majd Natsu vette át a szót.

- A helyzetünk nem túl rózsás - húzta el a száját -Nem mondott túl sok részletet, de annyit megtudtunk, hogy a városuk a Hold híján, nem tudja magát fenntartani, ezért máshonnan kellett varázserőhöz jutniuk. - miközben Natsu beszélt, rossz előérzetem támadt. A hallottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy talán a mágusoktól akarnak varázserőhöz jutni, s ahogyan a fiúk tovább beszéltek, ez egyre világosabbá vált számomra.

- Azoktól, akik a városban csak egy cseppnyi varázserővel is rendelkeztek, már elszívták az erejüket, de ez még nem volt elég. Több varázslatra volt szükségük és a felkéréssel csaltak ide mágusokat, hogy elvegyék a varázserőnket... - fejezte be végül Happy. Arcomból kifutott a vér és légzésem ismét szaporábbá vált. A félelem vasmarokkal szorított és úgy éreztem, menten megfulladok. Számos bajból másztam már ki a fiúkkal, de ez valahogyan más volt. Most egy elhagyatott szigeten voltunk és senki sem tudta, hogy bajban vagyunk. Mélyeket próbáltam lélegezni, hogy feltörő hányingeremet csillapítsam, de sehogy sem sikerült megnyugodnom. A következő pillanatban viszont egy meleg kezet éreztem a derekamon, majd egy izmos mellkast a hátamnak nyomódni. Natsu halkan a fülembe suttogott, forró lehelete pedig égette a fülcimpámat. Megborzongtam a fiú közelségétől, de máris éreztem, hogy pulzusom lejjebb esett és végre kezdtem megnyugodni. 

- Ssss... - suttogta a sárkányölő - Nem lesz semmi baj. Ugye nem felejtetted el, hogy a két lovagod itt van veled? - kérdezte csibész mosollyal az arán és még közelebb húzott magához. Arcomba visszatért a szín, sőt mi több, hirtelen már-már túl piros is lett, s amikor Natsu ajkát a vállamra támasztotta, nem bírtam tovább. Arcom vérvörös lett és szívem olyan gyorsan lüktetett, hogy majd szétvetette bordáimat. Nem értettem, miért jöttem ennyire zavarba, de villámgyorsan fordultam meg Natsu karjaiban és két tenyeremet megtámasztottam a mellkasán, majd a fiú meglepetten csillogó szemével mit sem törődve, eltoltam őt magamtól, aztán pedig zavartan fordítottam neki ismét hátat, miközben fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset.

- Inkább azon elmélkedjünk, hogy hogyan jussunk ki innen... - javasoltam halkan és a rácsokhoz léptem majd kilestem köztük a sötét folyosóra, de ott nem láttam senkit és semmit. Dühömben teljes erőből rángattam meg a rácsokat, de azok meg sem mozdultak, ezért erőset beléjük rúgta. Ezzel csak azt értem el, hogy lábam sajogni kezdett, amit egy lábon ugrálva próbáltam elmulasztani, de hiába. - Hogy az a... - zsörtölődtem hangosan.

- Lucy, hagyd ezt abba... - hallottam meg magam mögül Happy szomorú hangját - Nincs semmi értelme -sóhajtotta, majd csalódottan leült a földre és szipogni kezdett. Hiába próbálta, nem tudta elrejteni előlünk könnyeit, ezért Natsu mellé ült és vigasztalón a vállára tette kezét, majd bizakodva az exceedre mosolygott.

- Ugyan, haver. Miket beszélsz? Mi vagyunk Lucy hős lovagjai, nekünk ki kell tartanunk, hogy megmentsük a királylányt. - jelentette ki magabiztosan, majd félszegen rám kacsintott. Meglepetten néztem a jelenetet, de nem hittem, hogy ez beválik majd Happynél. Hát tévedten. Az exceed ugyanis letörölte könnyeit és miután felállt, lovagiasan kihúzta magát. Natsu is követte példáját, majd mindketten felém fordultak és elszántan szalutáltak jobb kezükkel.

- Mit parancsol, asszonyom?! - kérdezték egyszerre, mire én mosolyogva ingattam meg a fejemet. Mindig is csodálattal figyeltem a két barát közötti összhangot és megértést, melynek ez a mostani jelenet ékes bizonyítéka volt. Ők már sokkal többek voltak egymásnak, mint barátok. Már testvérek voltak. Nagyon meghatott a pillanat és akárhogy is igyekeztem visszatartani könnyeimet, egy áruló mégis kibuggyan szememből és végig folyt az arcomon. A pillanat tört része alatt fordultam ismét meg tengelyem körül és próbáltam elrejteni könnyeimet, de amikor felnéztem, egy zöld szempárral találtam szemben magam. "Hogy lehet Natsu ilyen gyors?" - kérdeztem magamtól, de választ már nem kaptam. A fiú gyengéden az állam alá nyúlt nyúlt, majd hüvelykujjával finoman letörölte arcomról a könnycseppet és olyan közel hajolt hozzám, hogy én ajkamon érezhettem forró leheletét. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindennél jobban vágyom a csókjára. Egy olyan csókra, melyben minden érzelem benne lett volna. Minden szeretet, féltés és biztatás. Enyhén elnyílt ajkakkal vártam, hogy Natsu végre tegyen valamit, de ő ahelyett, hogy még közelebb hajolt volna, megszólalt.

- Mi itt vagyunk neked - suttogta szinte a számba a szavakat, én pedig aprót bólintottam.

- Tudom - suttogtam vissza neki. Először csalódottan fújtam ki a levegőt, de amikor a sárkányölő hangjában felfedeztem mindazt a szeretetet, féltést és biztatást, melyre mindeddig vártam, minden csalódottságom elszállt. Ugyan a csókra még várnom kell, nem baj. Türelmes leszek. Natsu a következő pillanatban halványan elmosolyodott és én ekkor földöntúli nyugalmat éreztem. Olyan volt, minta a világon semmi és senki nem tudna bántani, amíg Natsu is velem van. Testemet melegség járta át és tekintetem boldogan kapcsolódott össze a fiúéval. A varázslatos pillanatot egy hatalmas reccsenés törte meg, amit egy hatalmas csatakiáltás követett. A hang ismerős volt...nagyon ismerős és hatására meghűlt bennem a vér. Villámgyorsan kerültem meg Natsut, aki valószínűleg szintén felismerte a hangot, mivel szemét megforgatva hatalmasat sóhajtott és kelletlenül ős is megfordult. Én a rácsokhoz futottam és azonnal kilestem közöttük, miközben éreztem, hogy Natsu is mellém sétál. Oldalról rá pillantottam, majd arckifejezését látva, halványan elmosolyodtam. Le sem tagadhatta volna gondolatait. Biztosra vettem, hogy valami ilyesmi járhat a fejében: "Már megint ő" . Ezután visszafordultam a folyosó felé és izgatottan vártam a folytatást. Az ajtó, melyre még éppen hogy ráláttam, a következő pillanatban hatalmas reccsenéssel szakadt ki a helyéről, hatalmas porfelhőt kavarva. Köhögve próbáltam nem megfulladni a hirtelen megjelenő portól és sűrűn pislogva próbáltam hozzászoktatni szememet. A törmelékek mögül lassan előlépett egy alak, aki minél közelebb került hozzánk, annál tisztábban rajzolódott ki előttem az alakja. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, amikor tudatosult bennem, fülem nem csalt meg és tényleg az a személy érkezett a segítségemre, akit hittem. Már csak egyetlen kérdésem maradt, "Hogyan kerülhetett ő ide?".

Natsu szemszögéből:

Ha Lucy sír, tennem kell valamit, hogy felvidítsam. Ez most sem volt másként. Happyt már megvigasztaltam, de most meg a királylány kezdett el pityeregni. Ezt nem bírtam nézni, így amikor hátat fordított nekem, azonnal elé kerültem és álla alá nyúltam. Szívem összeszorult, amikor megláttam a szeméből kitörő könnycseppeket. Hüvelykujjammal gyengéden letöröltem azokat, majd közelebb hajoltam hozzá. Akkor csak egyetlen dolgot akartam. Megcsókolni őt. Abban a csókban benne lett volna minden amit érzek iránta, minden gyengédség, szeretet, féltés és hála. Hálás voltam neki, hogy megjelent az életemben azon a gyönyörű napon. Úgy emlékeztem rá, mintha csak tegnap lett volna. Már ajkamon éreztem Lucy leheletét, amikor hirtelen elbizonytalanodtam. "Vajon ő is akarja?" - kérdeztem magamtól. Neki ott volt Dan, az a nyálas lovag. Vele fel sem vehettem a versenyt. Csillogó páncél, hegyes kard. Érte lányok bomladoztak és mindenki őt akarta. Én meg csak...chh...csak egy mezei mágus voltam. Natsu Dragneel, aki még az apját sem találja. Lucynek nem egy ilyen senki kellett. Ő jobbat érdemelt. Nem lehettem önző, nem láncolhattam magamhoz csupán az én érzéseim miatt. Elhatároztam, hogy nem csókolom meg. Nem tehettem. Afelől viszont mindenféle képen biztosítani akartam, hogy számíthat rám, bármi történjék is.

- Mi itt vagyunk neked - suttogtam szinte a szájába a szavakat, s bár nem csókoltam, meg, egy centit sem távolodtam el tőle. Lucy aprót bólintott, majd halkan válaszolt.

- Tudom - suttogta vissza. Tekintetünk összekapcsolódott és már nem érdekelt sem Doku, sem az, hogy be vagyunk zárva. Úgy éreztem, ezt a pillanatot senki és semmi nem ronthatja el. Hát tévedtem. A következő pillanatban hatalmas robaj törte meg a csendet, s egy hangos kiáltást hallottam. "Istenem, mit kereshet itt ez a féleszű?" - szitkozódtam magamban, s mire feleszméltem, Lucy már a rácsoknál volt. Dühösen forgattam meg a szemeimet és sóhajtottam egy nagyot, majd kelletlenül én is a lány mellé léptem. Az ajtó ekkor kiszakadt a helyéről és pár pillanat múlva a hatalmas porfelhőből a számomra talán legyűlöltebb személy lépett elő. Ismét hatalmas sóhajtás szakadt fel tüdőmből, majd beletörődve a helyzetbe, léptem egyet hátrébb, hogy a hős megmenthesse a helyzetet. "Gratulálok neked, megint te győztél...hangulatgyilkos" - gondoltam magamban idegesen. 

Itt az új rész. Remélem tetszett. Ha igen, azt egy csillaggal jelezhetitek, melyet nem az égről kell nekem lehozni. Könnyedén voteolhat mindenki, akinek tetszett a történet. Kommentben pedig jelezhetitek a véleményeteket. Ha valami nem tetszik, azt is írjátok meg, szívesen fogadom az építő jellegű kritikát, hiszen erre is volt már példa és örömmel kijavítottam a hibát. Nemsokára jön a következő rész, addig is sziasztok!