Natsu szemszögéből:

A fejem hasogatott és testem több ponton is égett. Régóta nem éreztem már forrónak a tüzet, de most úgy éreztem, mintha bizonyos pontokon meggyulladnék. Ez nem az a tipikus forróság volt, inkább ahhoz hasonlítanám, mintha 1000 tüzes tűvel szurkáltak volna bizonyos pontokon. Ekkor mintha a távolból valaki a nevemet mondta volna először halkan, majd egyre hangosabban. Minden szólítás után egyre közelebbről hallottam a nevemet, majd végül felismertem benne legjobb barátom, Happy hangját. Megpróbáltam felnyitni a szememet, de az sehogy sem akart sikerülni. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem, de nem adhattam fel. Újra próbálkoztam hát és végül nagy nehezen sikerült résnyire nyitnom a szememet. Az első dolog, amit megláttam, az Happy aggódó tekintete volt. Ezt még enyhén homályosan láttam, de amikor látásom kezdett kitisztulni, úgy körvonalazódott ki előttem egy sötét, nyirkos cella képe.

- Na, végre felébredtél! - ugrott a nyakamba Happy, de nem volt erőm válaszolni neki, csupán óvatosan felültem és kezemet sajgó fejemre tapasztottam. Amint ujjaim fejbőrömhöz értek, meglepetten kaptam azokat szemem elé. Ujjbegyeimen hideg, vörös folyadék folyt le, mely homlokomból szivárgott. Kíváncsian néztem végig magamon és döbbenten állapítottam meg, hogy testem telis tele volt horzsolásokkal, melyek iszonyatosan szúrtak és égették bőrömet. Fájdalmasan szisszentem fel, miután kezemmel felelőtlenül végigsimítottam az egyik seben, mely fájdalmasan lüktetett és azonnal visszahúztam karomat. Töprengve próbáltam visszaemlékezni arra, hogy hogyan kerültem börtönbe és nemsokára fel is rémlett előttem Noroi, Doku és a velük folytatott harc, melyben csúnyán elbuktam. Hirtelen  egy rémisztő gondolat fészkelte magát a fejembe, mely azonnal kiűzte belőlem a gyengeséget és a fáradtságot. Eszembe jutott, hogy amikor a nagydarab Doku kiütött engem, Lucy még talpon volt és javában küzdött Noroival. "Vajon mi lehet vele?" - tettem fel magamnak a kérdést, melyet azonnal ki is mondtam Happynek.

- Lucy! Mi van vele? - kiáltottam barátom felé, de ő csak tanácstalanul nézett vissza rám és feje búbját vakargatta. Hallgatása egyre feszültebbé tett és már nem bírtam tovább. Ingerülten csaptam öklömmel a földre és álltam fel imbolyogva. Lassan a rácsokhoz tántorogtam, majd teljes maradék erőmből megráztam azokat és torkom szakadtából üvölteni kezdtem. - Héj, seggfejek! Hol van Lucy?! Nem halljátok? Adjátok vissza! - kiabáltam a dühtől elvakultan. Pár pillanat múlva, éppen amikor újra szólásra nyitottam volna a számat, a folyosó végén lévő ajtó nyikorogva kinyílt és Doku vonszolta be magát rajta. Nagydarab teste terjedelmes árnyékot vetett a betontalajra, miközben lassan egyre közelebb jött a cellánkhoz. Nemsokára már tisztán láttam őt, de legnagyobb döbbenetemre nem volt egyedül.

Lucy szemszögéből:

A terembe, amelybe a faajtó vezetett félhomály uralkodott. Az ajtó melletti falon egy petróleumlámpa égett, melyet nemrég gyújthattak meg. Amint szemem tovább vetődött, felfedeztem a szobát két részre osztó rácsos kerítést, mely a talajtól a plafonig tartott és a terem majd háromnegyedét választotta le. A rács mögül a hirtelen morgás ütötte meg a fülemet, mely azonnal odavonzotta a tekintetemet. Óvatosan közelebb léptem és lassan a rácsokhoz hajoltam. Métereket ugrottam viszont hátra, amikor a semmiből hirtelen valaki, vagy inkább valami teljes erőből a kerítésre csapott. Torkomat ijedt sikoly hagyta el és rémülten kaptam tenyeremet a szám elé. A valami ekkor közelebb jött a rácshoz és a lámpa megvilágította őt. Elképedve mértem végig szememmel a lényt, melyet elzárva tartott a válaszfal és azon töprengtem, mi is lehet az. Hosszú, polipszerű csápok álltak ki nagydarab, kövér testéből, szemei vérben forogtak és ahogyan kinyitotta hatalmas pofáját, úgy villantak elő tűhegyes fogai és nyálkás, villás nyelve. Undorítóan büdös nyála vastagon folyt ki szájából és amint megcsapott a szaga, hányingeremet elfojtva fogtam be az orromat. Nem volt azonban sok időm ámuldozni, mivel a következő pillanatban a szoba másik végéből halk nyikorgás hallatszott. Gyorsan oda kaptam a tekintetemet és azonnal meg is láttam egy lassan kinyíló ajtót. Kezemet azonnal az oldalamon lógó ostorra szorítottam és mindenre felkészülve néztem farkasszemet az ajtóval, mely pár pillanat múlva ki is nyílt és Doku lépett be rajta. Látszott, hogy sietett valahová és orra a alatt morgott is valamit.

- Remélem jól van, asszonyom... - csupán ennyit tudta kihámozni szavaiból, ugyanis amint átlépte a küszöböt, meglepetten torpant meg.

- Hát te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte dörmögve, én pedig nagyot nyeltem a válasz előtt. Tudtam, hogy ha harcra kerülne a sor, semmi esélyem sem lenne ellene, hiszen Natsut is játszva legyőzte. Igaz, Natsu nem a harcra koncentrált, sokkal inkább arra, hogy nekem ne essen bántódásom, de ez a férfi akkor sem tűnt könnyű ellenfélnek.

- Én csak... - néztem egy pillanatra a plafonra és agyam minden sejtjét bevetve gondolkodtam a válaszon, de semmi használható sem jutott az eszembe - El-eltévedtem!? - böktem ki végül félig kérdezve és félig kijelentve, viszont Dokun látszott, hogy ezzel a válasszal nem oltottam el gyanakvását.

- Hol van Noroi kisasszony? - kérdezte morcosan és fenyegetőn lépett egyet közelebb hozzám.

- Hát...igazság szerint...legyőztem őt... - magyaráztam a történteket, de a következő pillanatban saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az őszinteség nem mindig kifizetődő. Doku vonásai keménnyé váltak, tekintete elsötétül és fogait összeszorítva ropogtatta meg ökölbe szorított ujjait. Rögtön az ostorom után nyúltam és előrántottam azt, majd a nagydarab férfi felé csaptam vele, de az ütésem eltalálta ugyan,  mégsem volt semmi hatása. Doku úgy közeledett felém, mintha meg sem érezte volna a támadásomat és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy talán mellé ütöttem. Még egyszer megpróbáltam ostorommal támadni, de az újra hatástalannak bizonyult. A hegyomlás ekkor elém ért és mire én reagálhattam volna, már tarkón is vágott tenyere oldalával, s a következő pillanatban minden elsötétült. 

A távolból halk hangokat hallottam, majd éreztem, hogy valaki óvatosan végigsimított az arcomon. Keze puha és meleg volt, érintése nyomán pedig bőröm bizseregni kezdett. Ezt a reakciót csupán egyetlen ember közelsége váltotta ki belőlem, Natusé. Minden erőmet összeszedve lassan felnyitottam a szememet és hunyorogva próbáltam kivenni az előttem lévő alakokat, ám egyenlőre ez nem sikerült. Még minden túl homályos volt, ezért visszacsuktam a szememet és újra elaludtam. Ezután ismét halk szófoszlányokra lettem figyelmes, melyekben már megismertem először Happy, majd Natsu hangját.

- Lélegeztesd szájból szájba - javasolta az exceed, aztán Natsu hangját is meghallottam.

- Én ugyan nem, csináld te! - tiltakozott hevesen. Úgy éreztem, nem várhatok már tovább, ezért gyengén ugyan, de ismét kinyitottam a szememet. Ezúttal már tisztábban láttam barátaimat és mélyet sóhajtva fel is tudtam ülni. Nyelni próbáltam, de a szám teljesen kiszáradt és a torkom is iszonyatosan kapart. Rekedt hangon köhögni kezdtem, de akkor meg úgy éreztem, mintha a tüdőm ki akarna szakadni a helyéről. Natsu aggódva veregetett finoman hátba és közelebb hajolva hozzám, a fülembe suttogta:

- Jól vagy? Aggódtam érted. - égette forró lehelete a fülcimpámat, én pedig beleborzongtam ebbe az érzésbe. Szívem hevesebben kezdett dobogni, légzésem szaporábbá vált. Óvatosan eltoltam magamtól a fiút és feltápászkodtam a földről, de térdeim remegni, homlokom pedig verejtékezni kezdett. - Ne erőltesd meg magad! - ugrott mellém azonnal Natsu és gyengéden megfogta a derekamat, ezzel próbálva támogatni, majd a falhoz vezetett és leültetett. Hátamat a köveknek támasztottam és mélyeket sóhajtva próbáltam lecsillapítani légzésemet és szívverésemet, melyek most már nem a sárkányölő közelsége, sokkal inkább az egész testemet átjáró gyengeség hatására váltak szaporává. Miután légzésem csillapodott és már a szívem sem akart kiugrani a helyéről, a fiúk felé fordultam és halkan megszólaltam.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, de a válasz egyáltalán nem nyugtatott meg.

- Én vagyok itt a legrégebben - jelentkezett Happy- Megtudtam pár dolgot... - dörzsölte össze két tenyerét, mint aki mindent tud, de ekkor Natsu fojtotta belé a szót.

- Én is éppen ugyanannyit tudok, mint te! - zsörtölődött.

- Én viszont semmit sem tudok, szóval valaki mondjon már valamit! - szóltam közbe, még mielőtt a 2 fiú vitát kezdett volna, mire ők elhallgattak és végre belekezdtek a történetbe, amit én kikerekedett szemekkel hallgattam végig. 

Itt az új rész, sietek a következőt is mihamarabb hozni. Remélem tetszett nektek. Sziasztok!