Noroi kardját messzire hajítottam, majd leguggoltam a lány mellé és végignéztem rajta. Gyönyörű dús tincsei tele voltak homokkal és koszosan tapadtak össze, ruhája legalább 4 helyen szakadt volt és teste tele volt horzsolásokkal. Úgy tűnt, eszméleténél van ugyan, de nagyon gyenge. Egy kicsit megsajnáltam őt, de nem volt időm Teréz anyát játszani, hiszen rengeteg dolgom volt. A legelső cellához léptem és megszólítottam a rácsok mögött döbbenten pislogó nőt, aki egészen a falig húzódott ijedtében.

- Üdvözlöm, asszonyom! - köszöntöttem őt illendően - El tudna nekem mondani pár dolgot? - kérdeztem, a nő pedig remegve bólintott. Látszott rajta, nem igen mert nemet mondani nekem a látottak után. - Először is megmondaná, hogy kik maguk és, hogy hogyan kerültek ide? - kérdeztem tőle, miközben végigmutattam a folyosón, mely telis - tele volt cellákkal.

-  Mi az Umagaha törzs tagjai vagyunk, pontosabban szólva, mi magunk vagyunk az Umagaha törzs - jelentette ki magabiztosan, én pedig meglepetten kérdeztem vissza.

- Hogy mi? - kerekedtek ki a szemeim és maradt tátva a szám.

- Jól hallottad. Mi a törzs azon tagjai vagyunk, akik rendelkeztek némi varázserővel. - magyarázta tovább és ezzel már végképp összezavarodtam. 

- Ezt nem egészen értem, de most nincs idő a magyarázkodásra... - nyeltem egyet és töprengtem tovább a tervemen, melyet Natsuék megmentéséről szőttem. - Nem tudna valamit, amivel harcképtelenné tehetném őt? - mutattam a földön fekvő Noroira, aki lassan kezdte összeszedni az erejét. Ijedten rezzentem össze, amikor a lány gyengén ugyan, de felült és éppen a kardjáért kezdett mászni. Két-három lépéssel mellette teremtem és ostoromat előrántva, hatalmasat kondítottam a fejére, annak nyelével, így Noroi ismét erőtlenül csuklott össze. Jól tudtam, hogy ez az állapot sem fog sokáig tartani, ezért gyorsan visszasiettem a rabasszonyhoz és sürgetve őt, megszólaltam.

- Kérem, siessen! - mondtam egy fokkal hangosabban, mit szerettem volna, a nő pedig ezt hallva felkapta a fejét és kezeit mag elé téve gyorsan válaszolt.

- Igen, igen, máris! - keresgélt gondolatai között sietve, majd végül hangosan felkiáltott - A bilincs a csuklómon! - csettintett egyet örömében - A kulcs hozzá Noroi kisasszonynál van - magyarázta, mire én azonnal a lányhoz léptem és villámgyors mozdulatokkal kezdtem el keresgélni annak zsebeiben, illetve az oldalára erősített szíjon. Nemsokára meg is találtam a keresett kulcskarikát, mellyel egyenesen a cellához siettem, majd megkértem a bent raboskodó asszonyt, hogy a rácsokon keresztül dugja ki hozzám a kezeit. Ő készségesen megtette, amit kértem tőle és már el is kezdtem a bilincs zárjába próbálgatni a kulcsokat. A karikán összesen 3 kulcs lógott, melyek közül az egyik egy új, csillogós darab, a második egy kicsit öregebb, enyhén kopott, a harmadik pedig egy ősöreg, rozsdás eszköz volt. A nő bilincsét a legelső nyitotta, amelyik a legújabb volt. Amikor sikerült kiszabadítanom a rab csuklóját, gyorsan Noroihoz léptem és egyik csuklójára kattintottam a bilincset, majd karon fogva a cellához vonszoltam és másik kezét a rácsokhoz béklyóztam. Most, hogy biztonságban tudtam magamat, ismét a fogolyra néztem és újabb kérdéseket tettem fel neki, miközben a többi kulcsot egyenként a cella zárjába próbáltam.

- Mi ez a hely? - néztem fel két kulcs zárba illesztése között, majd mielőtt választ kaphattam volna, ingerülten csaptam bele a levegőbe - Hogy az a...! - morogtam - Sajnálom, de egyik sem nyitja a cellaajtót. - néztem csalódottan a nőre, aki legyintett egyet és mosolyt erőltetve arcára, megszólalt.

- Semmi gond. - mondta - A kérdésre visszatérve pedig, ez egy föld alatti búvóhely és titkos kórház, ami régebben arra szolgált, hogy a Kuraku és az Obbaha törzs nagyobb összecsapásai idején menedéket nyújtson nekünk. Mostanra viszont börtön lett belőle... - sóhajtott fel szomorúan. Fejemben a kirakós darabjai még mindig nem álltak egészen össze, sőt mi több, olyan érzésem volt, mintha valaki minden egyes új információnál egyre jobban összekuszálta volna őket. Most már végképp nem értettem semmit a történtekből, de nem volt időm ezen töprengeni. "Noroi arra utasította Dokut, hogy vigye Natsut az egyik cellába, majd hívjon hozzá gyógyítót" - jutott eszembe. "Szóval csak annyi a dolgom, hogy végig megyek ezen a folyosón és Natsu itt lesz valahol!" - fűztem tovább gondolatmenetemet és eltökélten tápászkodtam fel eddigi térdelő pozíciómból.

- Elnézést, de nekem most... - mutattam a folyosó vége felé és kezdtem volna magyarázkodásba, de a nő végig sem hallgatott, csak megértően legyintett egyet és mosolyogva megszólalt.

- Menj csak a barátod után! -mondta csillogó szemekkel, én pedig nem is tétováztam sokáig. Gyors léptekkel indultam a sárkányölő keresésére, de pár méterről még visszakiáltottam a hölgynek.

- Köszönöm! - integettem neki - Megígérem, hogy visszafelé magukat is kiszabadítom! - tettem még hozzá futtában, majd újra előre fordultam és minden utamba kerülő cellába bekukkantottam. Lassan elértem a folyosó végére, de Natsut még mindig nem láttam sehol. Már csupán 3 cella maradt előttem, melyek mindegyikébe fürgén lestem be, de amikor az utolsó próbálkozásom is sikertelen volt, csalódottan döntöttem hátamat a falnak és fújtam ki magam egy kicsit. Nem adhattam fel, nem futamodhattam meg. Most nem. Natsu és Happy volt a tét, őket pedig semmi kincsért sem hagytam volna ott. Eltökélten löktem el magam a faltól és ütöttem öklömmel a tenyerembe. 

- Megtalállak titeket! - jelentettem ki magabiztosan és határozott léptekkel fordultam be a sarkon. Legnagyobb döbbenetemre a kanyaron túl nem egy másik folyosó volt, hanem egy öreg faajtó, rajta egy rozsdás lakattal. Kíváncsian vettem szemügyre a zárat, de semmi különöset nem láttam rajta. Lehangoltan állapítottam meg, hogy az ajtó zárva volt, a lakat pedig olyan erős volt, hogy az én erőmmel lehetetlen volt lefeszíteni. Taurus talán képes lett volna rá, de jelenlegi varázserőmmel nem tudtam egyetlen csillagszellemet sem megidézni. Az előbbi harc túlságosan legyengített és ha most egy újabb ellenségbe futottam volna, biztosan veszítek. Idegesen vertem bele fejemet az ajtóba, majd fájdalmasan nyögtem fel. Az öreg faszerkezet piros foltot hagyott homlokomon, ráadásul egy - két szálkát is kaptam tőle ajándékba. Óvatosan tapogattam meg a fájó területet, majd lábamat lendítve álltam bosszút az ajtón és rúgtam bele teljes erőmből. Az ellenfelem megrázkódott ugyan, de egy karcolást sem tudtam rajta okozni. "Most legalább nem ment belém szálka" - néztem a dolog jó oldalát optimistán, de a következő pillanatban a pesszimizmus sötét fellegei gyűltek fölém. Vagy úgy is mondhatnám, kezdtem reálisan látni a dolgokat. "Gondolj csak bele, Lucy" - magyaráztam magamnak képzeletben a dolgokat - "Se Natsu, se csillagszellemek. Egymagad túl gyenge vagy, de lehet, hogy csupán ez az ajtó választ el téged a szer...azaz a sárkányölőtől" - ráztam meg a fejemet erősen, hiszen az én szerelmem Dan volt és nem pedig Natsu. Gondolataim újra szerelmi gondjaimra terelődtek és boldogságom kulcsán kezdtem el agyalni, amikor hirtelen eszembe jutott valami: "Mi lehet a kulcs a boldogságomnak?" - töprengtem - "Kulcs...kulcs...megvan!" - kiáltottam fel elméletben és rögtön elővettem a Noroitól lenyúlt karikát. Már csak 2 kulcs maradt rajta, melyeket azonnal belepróbáltam a lakatba. A kissé kopott kulcs bele is passzolt, mely öreg volt ugyan, de a másikhoz képest most jött ki a gyárból. Elszántan fordítottam el a zárban és magabiztosan vettem le a lakatott az ajtóról, majd kezemet a kilincsre tettem és nagyot nyelve benyitottam. Lelkesedésem a pillanat tört része alatt hagyott alább, amint megláttam az ajtó mögötti helységet. Szégyenlem bevallani, de egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy sarkon fordulok és rohanok ameddig csak bírok, de ekkor felvillant előttem Natsu gyerekes mosolya, kisfiús vonásai és rózsaszín haja. Nem tehettem meg vele, hogy itt hagyom. Ő is annyi kockázatot vállalt már értem, melyek fele is túl sok, így kihúztam testemet és nyugalmat erőltetve magamra, eltökélten léptem egyet előre.

Itt az új rész, remélem tetszett. Bocsánat, hogy ilyen későn tettem fel, de csak most volt időm megírni. Nemsokára jön a következő is, addig is sziasztok!