LONDON—

Én az első sorban ültem a temetésen Sam mellett, míg Steve is azok között volt akik behozták a koporsót. Könnyek lepték el az arcát, és tudtam is miért.

Amíg ide fele jöttünk elmesélte, hogy ő honnan ismerte Peggy-t és én is elmondtam hogy én honnan ismertem. Nem szoktam sírni ezért könnyek nem voltak a szemembe de szomorú voltam. Elveszíteni egy barátot vagy egy szerelmet fájdalmas. De ez jár azzal ha örökké élünk.

— Most pedig szeretném megkérni Sharon Carter-t, hogy szóljon néhány szót. — mondta a pap majd Sharon-t láttuk meg ahogy odaállt a mikrofonhoz.

Ránk nézett. mire halvány mosollyal az arcomon bólintottam neki, amit viszonzott is, majd beszélni kezdett.

— Margaret Carter-t a S.H.I.E.L.D. alapítójaként ismerték, de számomra csak Peggy néni volt. — kezdett bele a beszédébe és Steve-re pillantott. — Ki volt téve egy fénykép az irodájában, amin Peggy néni John. F. Kennedy mellett áll. Gyerekszemmel nagyon menő volt. — bólintott mosolyogva. — De igen csak magasra tette a mércét, ezért nem mondtam el senkinek, hogy a rokonom. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy sikerült kitanulni a diplomáciát és a kémkedést egy olyan korban, ahol nem akarták, hogy egy nő bármelyikben is kitűnjön. Azt mondta; Alkudj meg ha tudsz, de ha nem tudsz ne tedd. Még ha mindenki azt mondja is valami rosszra, hogy az jó. Még ha úgy tűnik, hogy félre akar söpörni a világ, kötelességed szilárdan megvetni a lábad. A szemükbe nézni és azt mondani; Te állj félre. — mosolyodott el szomorúan Sharon, majd lelépett az emelvényről.

***

— Ég veled, régi barátom. — suttogtam, miután kiürült a templom és csak én és Steve voltunk.

— Köszönöm. — támaszkodott meg az ülések szélén velem szemben.

— Erre valók a barátok, nem? — mosolyodtam el kedvesen, mikor is lépéseket hallottunk.

A testünk megfeszült, de nyugodtságot erőltettünk magunkra és a bejárat felé fordultunk. Amikor megláttuk a vörös göndör fürtöket mind a ketten felsóhajtottunk, majd visszadőltünk az ülőkéknek.

— Amikor kiolvasztottak, úgy tűnt mindenkit elvesztettem. Aztán megtudtam, hogy ő még él. Szerencsém, hogy itt volt nekem. — mondta Steve, mire a vállára döntöttem a fejem.

— Te is ott voltál neki. — bólintott Nat.

— Így igaz Steve. — mosolyodtam el, majd Natasha-ra pillantottam. — Kik írták alá?

— Tony, Rhodey, Vision... — sorolta a neveket.

— Clint? — kérdezte Steve, mire Nat sóhajtott.

— Azt mondta visszavonult... — nézett ránk szomorúan.

— Wanda? — kérdeztem.

— Még nem tudni... — válaszolt, mire lehajtottam a fejem. — Én most indulok Bécsbe az egyezmény aláírására. Van még hely a gépen. — nézett ránk Natasha. — Az, hogy most a legkönnyebb megoldást választjuk, még nem jelenti azt, hogy rosszul is döntünk. Fontosabb az, hogy együtt maradjunk, mint az, hogy hogyan. — nézett ránk kedvesen Nat.

— És mit adunk fel érte? — vágott vissza Steve halkan. — Sajnálom Nat, nem írhatom alá. — rázta a fejét a katona.

— Tudom. — bólintott.

— Akkor miért jöttél? — kérdezte Steve értetlenül, mire Natasha és én is elmosolyodtunk.

— Nem akartam, hogy egyedül légy. De ahogy elnézem van társaságod. — mosolyodott el Natasha, majd megölelte Steve-et. — Tudod, hogy mit csinálsz? — pillantott felém kérdő tekintettel, mire bólintottam.

— Nincs más választásom Natasha. Ha nem írom alá. nem csak engem tesznek el láb alól valahogy, de még a csapatomat is, ha megtalálják őket. — sóhajtottam, majd Steve felé fordultam. — Ha bármikor kellek, hívsz és én megyek. — öleltem át, majd elhagytam a templomot Natasha-val az oldalamon.

BÉCS—

— Elnézést Ms. Romanoff, Ms. Everdeen, de itt kellene aláírniuk. — lépett mellénk Simone és elénk tett néhány papírt.

A repülőút Londonból Bécsbe kényelmes volt, de egy dolog miatt nem tetszett. Sok időm volt egyedül nyugodtan... És ilyenkor az agyam folyamatosan kattog, mint most is. Hogyan oldom meg ezt az egészet?

— Úgy látom mindannyiunk számára idegen a rivalda fény. — szólalt meg mögöttünk valakit, mire odakaptuk a fejünket.

Natasha mosolyogva igazította meg a blúzát, míg én kíváncsi tekintettel simítottam le a szoknyámat. A hajam fel volt tűzve így oldalról is láthattam a mellettem álló sötétbőrű férfit. Ismerős volt, de meg nem mondtam volna, hogy honnan.

— Óh, hát nem mindig jó benne állni. — mondta Natasha zavartan.

— Nekem úgy tűnik jól elboldogul. — mosolygott Nat-re a férfi

— Eleanor ő itt T'Challa, Wakandából. — mitatott be Natasha.

— Eleanor Everdeen. — mosolyodtam el és megráztam a felém nyújtott kezét.

— Sokat hallottam már önről. — mondta.

— Remélem csak jókat. — mosolyodtam el, mire elnevette magát.

— Örülök hogy itt vannak. — nézett ránk kedves tekintette.

— Mi a baj? Talán nem támogatja ezt? — kérdezte Natasha, mire a herceg elgondolkozott.

— Az egyezmént igen, a politikát... Nem igazán. Két ember egy szobában többet elérhet mint száz ember. — magyarázta.

— Kivéve ha zongorát kell cipelniük. — szólalt meg egy mély hang mögülünk, mire mindannyian elmosolyodtunk.

— Baba! — hajtott fejet a herceg.

— Ms. Romanoff! Ms. Everdeen! — bólintott nekünk.

— T'Chaka király! — biccentettünk.

— Szeretnénk elnézést kérni a Nigériában történtekért. — néztem a királyra, mire Natasha is beleegyezően bólintott.

— Köszönöm! — tette a kezét a vállamra. — Köszönöm, hogy belegyeztek ebbe mindketten. Sajnálom. hogy Rogers kapitány nem csatlakozik hozzánk.

— Igen mi is! — mosolyodott el Natasha halványan.

"Kérem foglaljanak helyet, ezennel megkezdjük az ülést!'

— Ez már a jövő hangja. — mondta a herceg, majd felénk fordult. — Nagyon örültem! — biccentett és ellépett tőlünk a királlyal együtt.

Mikor leültem a helyemre, ahol egy névkártya díszelgett, Natasha is mellém huppant majd keresztbetett lábakkal emelte a király felé a tekintetét, aki időközben a pódiumra állt.

— Nincs jó érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban... — suttogtam a mellettem ülő vörös ügynöknek.

— Ha van jobb ötleted hallgatlak, de jelenleg ez az egy lehetőségünk van. — suttogta vissza, de nem nézett rám. — Neked ez az egyetlen lehetőséged. Használd ki ezt, aztán keress jobbat...

A király épp az országok közötti békéről beszélt, aminek elmondása szerint mindig is így kell lennie. Azt is mondta, hogy ő mindent megtesz, hogy fentartsa és itt az idő, hogy mi is lépjünk és az egyezmény a békét jelenti. Külön köszöntött minket Natasha-val, mire mind a ketten egy illedelmes mosollyal néztünk körbe a termen. A herceg az ablaknál állt és kifele bámult, mikor hirtelen felénk fordult és elindult az apja felé indult.

— Mindenki le a földre!!! — ordította el magát, mire azonnal a mellettem ülőt a földre húztam, majd én is lebuktam.

Ahogy azelőtt láttam, a herceg az apjához indult, de nem ért oda időben, mivel az ablak hatalmas robbanással tört be. Amikor mindenki magához tért láttam, hogy a király élettelenül fekszik míg fia keservesen sírt a teste mellett. Oda mentem, majd mellé gugoltam és a vállára tettem a kezemet. Rámnézett és biccentett egyet, majd visszafordult apjához. Nem kellett sok idő, mire a tűzoltók és a mentősök odaértek és mindenkit kimentettek.

Már az épület előtt voltunk és láttam ahogy Natasha T'Challa-val beszélget. Utamat hozzájuk vettem amikor Natasha megszólalt én pedig ledermedtem.

— T'Challa a különítmény majd behozza Barnes-t! — mondta a vörös az ideges hercegnek... Vagyis már királynak.

Nem voltam tv közelben az elmúlt órában, mert segítettem a mentésben, mivel bajom úgy sem lehetett, így nem tudtam, hogy már van egy gyanusítottjuk. De azt nem hiszem el, hogy Bucky volt.

— Ne fáradjanak Ms. Romanoff. Én magam fogom megölni! — ejtetti ki a szavakat kegyetlenül a herceg, majd lassan felállt körbepillantott és elsétált.

— Buck? — szólaltam meg, mire Natasha lehajtotta a fejét. — Igen? — szóltam bele. .

— Ti jól vagytok? — hallottam meg a vonal másik végéről Steve hangját.

— Öhm, igen jól vagyunk, kössz! Szerencsénk volt. — válaszoltam neki, de  Natasha felállt és kivette a kezemből a telefont.

— Tudom milyen sokat jelent neked Barnes, ezt elhiheted. De maradj otthon! Csak rontanál a helyzeten! Mindenkién... Kérlek! — könyörgött Natasha, mire felhorkantottam, majd kivettem a kezéből a telefont és kihangosítottam.

— Vagyis letartóztatnál? — kérdezte Steve, mire Natasha megrázta a fejét.

— Nem, én nem! De mások igen hogyha beavatkozol! Mostmár így megy. — válaszolt Nat.

— Ha ennyire rossz a helyzet akkor nekünk kéne behoznunk. — mondta magabiztosan Steve. — Benne vagy El? — kérdezte, mire elszántan bólintottam.

— Mindent megteszek azért, hogy tisztázzam a nevét! Ezt te tudod a legjobban. — mondtam mire Natasha szomorúan rám pillantott.

— Tisztában vagyok vele... — sóhajtott a férfi.

— Miért? — vonta fel a szemöldökét Natasha.

— Mert nekünk van a legnagyobb esélyünk túlélni! — mondta Steve, majd kinyomta a hívást. Natasha-ra pillantottam, majd sóhajtva szorosan magamhoz öleltem.

— Ne tégy olyat amit, én sem tennék! — suttogta a fülembe, mire bólintottam, majd elválltam tőle.

— Vigyázz magadra, Nat. — mosolyodtam el, majd elsétáltam tőle.

A telefonomon jött új üzenet egy helyszín volt, amit Steve küldött. Memorizáltam a fejemben, majd kettétőrve a mobilt beledobtam az egyik csatornába.