Reggel felkeltem, futottam, ettem, edzettem és pikk pakk már este is volt.

Így teltek a napok.

A kedélyek lenyugodtak, bár még mindig kerestek engem és mindenkit akivel valaha is kapcsolatba léptem, de nehezebb megtaláltaninminket mint azt bárki gondolja.

Jelen pillanatban próbáltam kitalálni mi lehetne az utolsó nagy balhé mielőtt még visszavonolunk, aztán pedig éljük az életünket. Éppen a nappaliban ültem és rengeteg aktát néztem át miközben a tv be volt kapcsolva és valami szőke nő magyarázta a híreket. Ethan éppen terepen van, valami régi ismerősével találkozik, aki párszor adott megbízásokat nekünk így egyedül voltam a házban.

"— A napokban értesültünk róla hogy Eleanor Everdeen-t elfogta az amerikai állam, de ez nem tartott sokáig — közvetített egy férfi. — Eleanor Everdeen hasonlóképpen szuperkatona mint Steve Rogers Amerika csillagos hőse. Minden egység, minden erejével azon van, hogy az egykori őrnagyot aki megannyi csatában helyt állt az államért, újra elfoghassa. Most pedig gyilkosságokkal gyanúsítják a veterán hőst, aki közel ezer éves! További hírekért maradjanak velünk. A helyszínről Harry Harrington-t hallották! —"

Veterán hős...

Bár ez a név valami nevetséges. Harry Harrington... vicces.

— Megjöttem főnök! — hallottam Smith hangját a bejáratból.

— Mire jutottál Ethan? Kaptunk valami információt? — kérdeztem a katonát, azonban semmi választ nem kaptam.

Testem megfeszült, és azonnal a fegyverem után nyúltam. Jobban szerettem az íjamat használni, de közel harcba nem valami hasznos, szóval két tőrrel indultam meg a bejárat fele ahol fél perce még Ethan jött be.
Halkan osontam, miközben felkaptam a fejem minden egyes kisebb neszre.

— Baj van főnök! — esett hirtelen mellém lihegve Ethan, mire majdnem leszúrtam őt.

— Helyzetjelentést! — mondtam ellentmondást nem tűrő hangon miközben a nappaliba indultam.

— A találkozón is úgy éreztem figyelnek, de betudtam paranoiának. Amikor hazjöttem valaki meglőtt. — mutatta a karját ahol a kabátján ott volt a lyuk. — Ezek nem segíteni jöttek, vagy elkapni. Ez vibránium. Nagyon úgy érzem hogy megölni akarnak. Ki kell jutnunk innen! — magyarázta.

— Bírja a karod? — kérdeztem miközben próbáltam felszerelkezni, már amennyire tudtam a lövészektől akik próbáltak lelőni minket.

— Megvagyok. — biccentett, majd a különböző kézmozdulataimból tudta, mit akarok tenni. Bólintott miszerint érti, majd a hátsó ajtó fele indult én pedig előre.

Az ablakhoz mentem, majd észrevétlenül kimásztam a fára ami ház előtt állt. Kivettem egy íjat, majd céloztam és lőttem. Hátulról is hallottam segélykiáltásokat, mire azonnal tudtam, hogy Ethan Smith mindent megtesz azért, hogy kiiktassa az ellenfeleit.

Mindenhonnan jöttek, de az egyetlen probléma az volt, hogy nem fogytak. Pont lelőttem egy katonát, mikor nyúltam volna hátra, de az íjam elfogyott. Hat nyelven szitkozódva nyúltam a fülemhez, majd kapcsoltam be a kis szerkezetet ami benne volt.

— Ethan kifogytam a nyilakból, be kell mennem. — mondtam és válaszra se várva elindultam az épület fele.

Gyorsan átöltöztem a ruhámba, majd teljesen felszerelkezve indultam hátra Smith-hez. Épp kiléptem az ajtón mikor egy nagy gép szállt le a kertbe és nyílt ki az ajtaja. A hátamat Ethan-ének vetettem így egymást fedeztük.

A gépből csupa farsangi ruhás bolond szállt ki, akik úgy hívták magukat, hogy a Bosszúállók.
Erősen kétlem, hogy a katonákkal voltak akiket folyamatosan öltünk mivel ahogy meglátták őket tüzelni kezdtek feléjük ezért nem is foglalkoztam velük.

Egyik katona esett el a másik után, miközben azon voltam, hogy mindegyiket megöljem.

Egy nyíl ide, egy nyíl oda.

A vibránium golyókat és késeket próbáltam kerülni Ethan-nel együtt. Épp arra fordultam ahonnan pont a fémkezű "jóbarátom" bukkant fel, mikor is felé szegeztem az íjamat. Bucky azonnal lefagyott, de nekem eszem ágában sem volt őt lelőni.

De a mögötte lévő katonát már annál inkább.

— Barnes! — biccentettem, mire egy halvány mosolyt küldött.

— Everdeen! — mondta, majd egy kést dobott el, ami pont a fejem mellett repült el.

— Nem tudtad megállni, mi? — kérdeztem sóhajtva mégis szórakozottan, mire vállat vont.

— Te kezdted. — nézett rám, majd tovább írtotta a körülöttünk nyüzsgő katonákat.

James-t még a Hydrás éveim alatt ismertem meg. Amikor kitörölték az emlékeit, mindig megpróbáltam visszahozni, hogy legalább egy kevés emléke legyen, és ez általában sikerült is. Naplókat írtunk közösen, és próbáltunk segíteni egymásnak.

Amikor elszöktem a csapatommal, őt is ki akartam hozni, de ő addigra eltűnt. Később értesültem arról, hogy lefagyasztották. Próbáltam megtalálni, de nehezebb volt mint azt hittem. Amikorra megtaláltam újraindították és megint a Tél Katonájaként élt.

— Jó tehát egy utolsó esély arra, hogy letegyék a fegyvert és megadják magukat! — mondta a fémdobozban lévő Tony Stark, mire mindenki őt kezdte lőni. Hirtelen a vállán a páncél kinyílt és minden katonát meglőtt az apró golyókkal, amik a páncéljában voltak elrejtve. — Hát, minden esetre jót beszélgettünk. — rántott vállat a milliárdos.

— Azt nem mondanám. — nyögte valamelyik katona, mire a szememet forgattam.

— Tegyék le a fegyvert! — fordult felém és Bell felé Amerika kapitány, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá, de nem csináltam semmit ezáltal Ethan sem.

— Mit fog csinálni? Megöl? — kérdeztem visszafolytva a nevetésem, mire megrázta a fejét.

— Tudom ki maga, szóval azt is tudom hogy nem halna meg. De a pajzsom vibrániumból van. — mondta kissé nagyképűen, mire Barnes felé fordultam.

— Te ennek a barátja vagy? — kérdeztem fintorogva, mire elnevette magát.

— Add ide az íjadat El... — sóhajtotta, mire megrántottam a vállam, majd letettem a földre és láttam, hogy Ethan is utánozta a mozdulataimat.

— Hajasbabának barátai vannak! — újjongott Stark, mire gyilkos pillantással illettem őt. — Jól van! Tuti Barnes-tól tanultad ezt a nézést... — tette fel kezeit védekezően, majd a kapitány fele fordult. — A toronyba visszük őket. — mondta és kiszállt a páncéljából.

— Nem leszek kísérleti nyúl Stark. — kiabáltam oda neki, mire vigyorogva fordult meg.

— Majd meglátjuk. — mondta, majd felszállt a gépre amivel jöttek.

— Jöttél volna közelebb. — morogtam az orrom alatt, mire Ethan elnevette magát.

Kaptunk mind a ketten egy csodaszép karperecet, amit kettő másodperc alatt le tudtunk volna szedni magunkról, de inkább nyugton ültünk a gépen. Higgyék azt, hogy elfogtak, csak azután nehogy pofára essenek.

A toronyig nem telt el alig húsz perc.
Mikor leszálltunk egy vörös ügynök aki a Natasha Romanoff névre hallgat megállt előttünk, várva arra, hogy mi is elinduljunk. Nem külön kihallgatóba vitt minket, amit kissé nevetségesnek tartottam, de ha nekik így jobb hát legyen.  

Egy ideje ültünk ott, mikor a kapitány lépett be Romanoff-al, mire sóhajtva döntöttem hátra a fejemet és kezdtem el bámulni a plafont. Tudtam, hogy a velem szemben lévő falon elhelyezkedő tükrön keresztül én nem látok át, de, hogy az összes bosszúálló ott állt, arra a nyakam tettem volna. Ha pedig tévedek, hát... Majd visszanő a fejem, nem?

— Tehát akkor kivel kezdjük? — kérdezte a kapitány.

— Ethan Smith halhatatlan, és a Hydra-nál volt pár évig... És körübelül ennyit tudunk magáról, szóval térjünk át Önre. — mondta Romanoff, majd felém fordult, mire megforgattam a szememet. — Eleanor Everdeen a gárda vezetője, az első a maga fajtájából. Naggyából ezer éves, és a úgyszintén a Hydra tartotta fogva évekig, ahol szuperkatona lett amellé ami alapból is volt. Igaz? — mondta és mondta és mondta, mire unottan néztem rá, de azért bólintottam hogy jó úton jár.

— A gárda, magával együtt hat emberből áll, ugye? — kérdezte a kapitány, mire bólintottam. Nem volt kedvem beszélgetni, amit Ethan látott is rajtam így ő már tudta, hogy nem nagyon fogok megszólalni.

— Kik vannak benne, magukon kívül? — kérdezte, mire megráztam a fejem mondván nem mondok semmit sem erről.

BUMM!

Ilyedten pattant fel a velem szemben ülő két szuperhős, és én is értetlenül néztem a mellettem ülő katonára aki ugyan úgy nézett rám.

— Mi volt ez? — kérdezték ránk nézve, de mind a ketten megráztuk a fejünket tudatva, hogy mi is annyit tudunk, mint amennyit ők. Semmit...

Kételkedve néztek ránk, de annyiban hagyva a dolgot a kapitány a füléhez nyúlt, majd beszélni kezdett bele, miközben elhagyták a kihallgatót.

Ekkor Ethan-re pillantottam, aki azonnal tudta mire gondoltam.

Ki kell jutnunk innen!