*Hyemi szemszöge*

És már megint ugyanazt álmodom... van ennek értelme?

Végigmentem a folyosón, kinyitottam az ajtót és újra ott áltam a jégfalú szobában.

Vajon ha most nem fordulok vissza mint legutóbb, hanem továbbmegyek akkor véget érnek ezek az álmok?

Igazság szerint ez csak egy álom, tehát miért ne mehetnék tovább? Úgyse lesz következménye. De melyik ajtón menjek be a háromból? A legjobb az lesz ha balról jobbra haladok... tehát a fehéren kell most bemenni.

Közelebb léptem és először csak a kezemet nyújtottam előre. Egy ideig nem történt semmi, de amikor a kapu túloldalára ért elkezdett vibrálni és néha egy-egy pillanatra eltűnt, gyorsan visszarántottam, hiszen ilyen nem lehetséges, aztán eszembe jutott, hogy ez csak egy álom és nem eshet semmi bajom ha nem akarom. Hirtelen elhatározásból átléptem a fehér, sárkányos kaput.

Abban a pillanatban amikor teljes valómban a kapu másik oldalán álltam, számomra rendkívüli dolog történt. A testem semmivé foszlott és apró fénypontok formájában szétfújta a szél.

Olyan érzés volt test nélkül lebegni, mint amikor a tavaszi szellő fúj a fák közt... ebben a pillanatban én voltam a világ legszabadabb embere... vagy... talán most nem is vagyok ember? Csak egy lélek vagyok aki kiszakadt a keserű valóságból.

Most boldog vagyok... és szeretném kiélvezni ezt a pillanatot, hiszen egyszer fel kell ébredni.

Hirtelen a tömény fehérség körülöttem átváltozott egy nagy tóvá aminek a partján egy fa állt. Én pedig egy levél voltam, de nem tetszett, hogy hozzá vagyok láncolva a fához így elengedtem és lassan, könnyedén ereszkedtem a víz felszínére. Onnan néztem az eget és ringatóztam a vizen.

Hirtelen azt kívántam, hogy fent lehessek az égben... és ott voltam. Egy csillag voltam a sok közül és nem volt semmi ami megzavarta volna ezt a végtelen nyugalmat. Nem voltak se kötelezettségek se emberek se emlékek. Szabad voltam...

De mint gondoltam ez se tart örökké. A csillagok és bolygók végtelen kavalkádja elmosódott én pedig zuhantam és zuhantam, hogy az üres fehérség újra magával ragadjon.

Aztán lassan kezdett előrajzolódni egy kép... az a kép amit egyszer nagyon-nagyon rég először megláttam.

Újra volt testem... de most sokkal kissebb, mint amikor bementem a terembe. Apró kezeim voltak és mindent óriásinak érzékeltem. Megszülettem.

Minden annyira részletesen megjelent, pedig én ebből semmire sem emlékszem. Az emberek többnyire nem emlékeznek a gyerekkorukra. De lehet, hogy álmomban a tudatallattim képes visszaemlékezni... megismerhetem a szüleimet.

Egy sötét szobában feküdtem egy kis kibélelt gödröcskében. Csak felfele néztem ezért nem láttam a környezetemet, csak a fából készült mennyezetet amin a már ismerős tűz meleg fénye játszadozott az árnyékkal.

Valaki felémhajolt... úgy nézett ki mint én csak néhány ránc és az enyhén hullámos haja győzöt meg arról, hogy nem magamat, hanem az anyámat látom.

Kedvesen rámmosolygott amitől kivillant hibátlan fogsora én pedig gurgulázva nevetgéltem. Erre még egy fej bekerült a látókörömbe. Egy férfi volt. Félhosszú haját ázsiai szokás szeint hátul kontyba fogta és ugyanolyan kedvesen mosolygott rám mint az anyám. Sok hasonlóságot észrevettem közte és a bátyám közt. Ugyanolyan a homlokuk, az orruk és a szemük is nagyon hasonlít. Látszott az apámon, hogy jóképű, de mégis a fekete hajában fel lehetett fedezni pár ősz tincset, a szemei alatt karikák jelezték a kialvatlanságot és a bőre amely annyira ráfeszült az arccsontjára, hogy félő volt az mindjárt átszakítja, tudatta velem, hogy akkoriban is csak kevés élelme volt az embereknek.

Anyám gyengéden megérintette az arcomat ami ennek hatására bizseregni kezdett... különös újra megismerni ezeket az érzéseket és gesztusokat.

Apám lehajolt és felvett valamit, de csak akkor pillanthattam meg amikor már fölémtartotta, hogy én is észrevegyem. A bátyám volt az, alig idősebb nálam, egy-két èves lehet. Rámnézett hatalmas szemeivel és kinyújtotta felém apró kis kezeit. Én is felényúltam, jelezve, hogy azt szeretném berakják mellém a pihe-puha kuckóba, de nem értették... miért ilyen nehéz ezt felfogni?

Apró kezecskéimet összeszorítottam a levegőben még mindig Daesung felé nyújtva, aki már tudta mit akarok és ő is felém nyújtózkodott. Amikor ő is kudarcott vallott a szüleink felvilágosításában keservesen bőgni kezdett. Anya megijedt és letette a kuckóm szélére, hogy megnyugtassa.

Nem akartam, hogy Daesung szomorú legyen ezért nagy nehezen arrépp ficánkoltam, úgy valahogy mint egy kukac és megfogtam apró lábacskáját. Abban a pillanatban ahogy hozzáértem elhallgatott és rámvigyorgott. Engem is mosolygásra késztetett foghíjas ábrázata.

Anyáék rájöttek hogy mi kölcsönösen támogatjuk egymást és mindketten ragaszkodunk a másikhoz.

Sok nap telt el én pedig egyre többet megismertem a házból, bár ki sose mehettem. A háromszobás kis lakás volt számomra a világ. A legjobbam anyáék nagy ágyát szerettem, Daesunggal is mindig ott játszottunk.

Én csak egyszer sírtam, amikor először másztam négykézláb, de ügyetlen voltam és az arcommal feltöröltem a padlót.

Viszont a bátyám, mindig amikor akart valamit azt sírással próbálta amatőr szüleink tudtára adni.

Már kinőtt az első fogam is és megtanultam a családtagok nevét. Természetesen Daesung volt az első, anyámat Hyeji-nek hívták, apámat pedig Woohyun-nak.

Minden nap ugyanúgy telt el. A szüleink reggel elmentek, minket pedig otthonhagytak egy fiatal lánnyal aki mint kiderült a szomszédunk. Késő délután hazajöttek és rögtön eltűntek a ház mögött ahol a mosakodásra szolgáló vizeshordó állt. Utána sokáig játszottak velünk, de minden nap egyre komorabbak lettek, mígnem az egyik nap véres fejjel futottak hozzánk.

Egy nagy kosárba tettek be minket és megígértették, hogy csöndben maragunk. Nem láttam sokat, mivel a kosárnak a szálain keresztül csak néhány villanásra lehetett észrevenni az embereket. Ijesztő hangokat hallottam... most már tudom, hogy kardpengést és halálhörgést. Csak pár perc telt el amíg ott lapultunk a kosár mélyén mégis óráknak tűnt... a legfurcsább, hogy nem féltem, túl kicsi voltam még... nem értettem mi történik körülöttem... azt hittem, hogy bújócskázunk.

Amikor a ház elcsendesedett Daesungból kitört a szokásos sírás, mire én csak csodálkozva néztem rá, hiszen anyáék azt mondták maradjunk csöndben... de Daesung már akkor is szófogadatlanabb volt nálam.

Percek múlva a kosár velünk együtt felemelkedett és zötykölődve "kiment" a szabadba. Eddig eszembe se jutott... de most felnőtt fejjel elég furcsa, hogy másfél éven keresztül nem mehettem ki a házból egyszer sem. Ezért nem is csoda, hogy a hatalmas tér, a szokatlan hőmérséklet és a sok új szín és illat megzavart.

Daesung már három éves volt, de úgy tűnik ő is most először látja ezt a hatalmas világot... ő is ugyanúgy lebénult mint én, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal ebben az ismeretlen környezetben.

Amikor biztonságban földet értünk hallottam amint anya és apa beszélgetnek:

-Ez így nem mehet tovább Woohyun. Ha velünk maradnak, nem biztosíthatjuk nekik, hogy épségben felnőjenek.

-Évekig nem akartam elismerni, de igazad van. Ha nagyobbak lesznek, nem tudjuk majd ilyen könnyen elrejteni őket. A következő ilyen támadás talán az életükbe kerül.
Magukra kell hagynunk őket és reménykedni, hogy valaki felneveli a gyerekeket. Ha tovább folytatjuk amit csinálunk, messziről is vigyázhatunk rájuk.

-Így lesz a legjobb... nem követünk el ezzel hibát igaz?

-Nem tehetünk mást... így legalább kapnak egy eséjt túlélni. Remélem sose jönnek rá, hogy mik vagyunk.

-Ha rájönnének, hogy mi vagyunk a vadászok, annak beláthatatlan következményei lennének. Jobb lesz ha tudatlanul nőnek fel...

Ezek szerint a szüleink azért hagytak ott minket egy falu mellet mert ők valamiféle vadászok és mellettük nem vagyunk biztonságban? Ennek utána kell járnom, ha felébredek... egyre kevesebbszer jut eszembe, hogy csak álmodok. Az eddigi másfél évet tényleg másfél évnek éreztem. Olyan mintha tényleg újraélném az életemet.

Pár nappal később tényleg otthagytak minket egy falu szélén, ugyanabban a kosárban amiben a támadást átvészeltük. Volt még benne ennivaló és víz. Én még anyatejen éltem így egyiknek sem vettem hasznát. Daesung viszont amint pár óra múlva kordult egyet a gyomra, rögtön befalta az egészet.

Fél nap után úgy döntöttem felfedező útra indulok. Nagy nehezen kimásztam a kosárból és négykézláb körbemásztam tíz méteres körzetben. A faluban mindenki nagyon elfoglaltnak tűnt... nagy buzgalommal pakoltak össze kissebb nagyobb zsákokba amik szekereken landoltak.

Ennyi felfedezéstől máris elfáradtam és úgy döntöttem alszom egyet amíg anyáék visszajönnek.

Arra ébredtem, hogy Daesung sír és a szekerek az emberekkel együtt eltűntek. Nem fogtam föl, hogy ez a fordulat halálra ítélt minket.

Nagyon éhes voltam, de már nem volt mit enni. Daesung elég nagy volt már ahhoz, hogy felérje a közeli almafa ágát és a közeli patakból csillapíthatta a szomjúságát.

Napok teltek el így számomra étlen szomjan. Lassan kezdtem egyre többet aludni és csak ritkán voltam magamnál. Már nem éreztem éhséget vagy szomjúságot. Egyszer azonban gyöngéd kezek emeltek a magasba és a pilláimon keresztül suhanó táj titokzatos színeit véltem felfedezni.

Egy hétig semmi se jutott el a tudatomig. Ettem, ittam és aludtam, de egy arc vagy hang se maradt meg. Nagyon magas lázam lehetett.

Amikor felébredtem megismertem Je-Gyu-t aki megtalált minket és hazavitt. Még hetekig vártam anyáékat, de csak később értettem meg, hogy sose látom őket többé. A falu lett a családom, Je-Gyu pedig az anyám.

A faluban csupa kedves ember lakott, de csak egy hasonló korú gyerek volt ott. Ő volt Yeri akivel elég hamar elválaszthatatlanokká váltunk. Egy fiatal házaspár lakott a szomszédban akik sokat utazgattak, ékszerrel üzleteltek, de itt nem lakott senki aki megvette volna őket ezért a gazdagabb városokba és a palotába mentek értékesíteni az árujukat.

Amikor nagy ritkán visszajöttek, mindig friss híreket hoztak.

A falu mellett egy folyó hömpölygött büszkén, erőtől duzzadva. A falu rizstermesztésből és halászatból élt. Amikor a bátyámmal nagyobbak lettünk mi is kijártunk Je-Gyu-val a folyópartra, ahol ha a szükség úgy kívánta akár estig is elüldögéltünk várva hogy   a vacsoránk horogra akadjon.

Minden évben kereskedők jöttek, hogy sót adjanak el nekünk, és este a tábortűznél történetekeket meséljenek.

Lassan, de eltelt négy év én pedig lassan hat éves leszek. A szüleimet elfelejtettem, már csak két idegen volt számomra akik engem és a bátyámat sorsomra hagytak.

Mindig én voltam az életrevalóbb kettőnk közül, mégis Daesungnál jobb bátját nem kívánhatok. Egész nap azon ügyködött, hogy ha nagyobbak leszünk eltarthasson engem, mindig megvédett és segített bármilyen nehézséggel kellett megküzdenem.

Ebben az évben fordult elő először, hogy a kereskedők nem jöttek.

Kitört a pánik. Só nélkül nem lehetett tartósítani a húst és rengeteg ember megbetegedett. Az öreg gyógyfüves meg is halt.

Amikor a szomszéd házaspár hazajött, rémisztő híreket hoztak. Mi kaptunk először beszámolót, mert meghívtak magukhoz vacsorára amikor látták milyen vékony vagyok.

Én nem nagyon figyeltem, mert a nagy tál rizs elvonta a figyelmemet, de fél füllel hallottam a beszélgetést.

-Az egész a király halála miatt van-mondta a nő rettegéssel teli hangon- A herceg került a trónra és azóta háború dúl mindenhol. Még sose volt ilyen fiatal királyunk. Mostantól nem az élelem hiánya lesz a fő problémánk, hanem a túlélés.

Akkor határoztam el, hogy megtanulok harcolni és megvédem az otthonomat és a szeretteimet.

Minden nap a vadont jártam, hogy rejtekhelyet találjak a falubelieknek. Az egyik felfedezőutam során találtam meg egy hatalmas barlangrendszert. Senki sem imerte, mert a bejárata nagyon apró és eldugott, de a hegy belseje hatalmas cseppkőtermeket és sötét tavakat rejt.

Majdnem egy teljes napig tartott, mire bejártam az egészet és a legutolsó, legeldugottabb mélyedésben találtam rá egy sebesült katona holttestére.

A sebe nem okozhatott azonnali halált, tehát ide bújt el... meghalni. Úgy éreztem valamiféle üzenet számomra, hogy pont én találtam rá erre a szerencsétlenre és a szamurájkardra amit szorongatott. Mintha valami azt akarná, hogy mentsem meg a világot.

Azóta ezért a célért élek. Yerivel minden reggel eljöttem a barlangba és egész szépen berendeztük. Neki napközben a szüleinek kellett segítenie a földeken, de rögtön visszajött amint elszabadult, útközben még néhány bogyót vagy szerencsésebb napokon gyümölcsöt is hozott. Nagyon sokat gyakoroltam a kardforgatást és egyéb harcművészeteket, de csak Yerit avattam be a kis magánakciómba.

Nagy ritkán még el-eljöttek a kereskedők és az egyiknek aki értett hozzá megmutattam, hogy miket gyakoroltam és javítson rajta ahol tud. Csak pár hozzászólása volt, majd a végén megjegyezte, hogy a harc a véremben van.

Újra hosszú évek teltek el és bár egyre rémisztőbb híreket kaptunk köztük azt is hogy maga a király portyázik a katonákkal és ő ad utasítást a mészárlásokra, de a faluba sose jöttek katonák.

Lassan kezdett megszületni a terv a fejemben: amikor a katonák a faluba is eljönnek, meg kell ölni a királyt és akkor nincs kinek kiadni a parancsokat. Ez így mind nagyon szép, de valahogy sose akartak még a falunk közelébe se jönni, nekem pedig kezdett lankadni a figyelmem.

Továbbra is a barlangban töltötem szabadidőm nagy részét, hogy a már szint tökéletesre fejleszetett tudásomat nehogy kellő gyakorlás hiányában elfelejtsem, de rosszkor voltam rossz helyen és bekövetkezett a tragédia.

Amikor hazatértem szívfacsaró látvány fogadott. A falu legszebb házai leégve, romokban álltak, az utcákon ismerős arcú halottak hevertek. Az egyik idős házaspár egymáshoz bújva fogadta a nyílesőt.

Sírva estem össze. Minden megsemmisült ami értelmet adott az életemnek. Csak nyers fájdalom tombolt bennem... de aztán jött a  felismerés... túlélők... lenniük kell túlélőknek.

Kétségbeesetten kezdtem el kutatni a számomra fontos személyeket. Először az otthonomhoz vezetett az utam ahol rögtön meg is találtam Je-Gyut. Ájultan feküdt a padlón, de még élt, csak egy nagy púp díszelgett a homlokán.

Tovább kerestem, de nem találtam egy élő falusit se, ami rettentően elkeserített. Az egyetlen vigaszt az nyújtotta, hogy Daesung és Yeri és rajtuk kívül még tíz lány nem volt a hullák között.

Ye-Gyu hamarosan felébredt és nekiláttunk a falusiak temetésének. Egy hétig tartott, mire mindenkit örök nyugalomra helyeztünk, de onnantól a falu házainak rendbeszedését, illetve az egyéb teendőket Je-Gyura kellett hagynom és elindultam megkeresni a bátyámat és a barátnőmmet... de elsősorban a bátyámat. Féltem ugyan egyedülhagyni azt a nőt aki hosszú évek óta anyám helyett anyám volt, de most fontosabb volt, hogy odaérjek mielőtt Daesung is úgy jár mint a többi falusi.

Azalatt a két hónap alatt amíg eljutottam a kastélyba személyesen is átélhettem, hogy nem csak a mi falunkat, hanem az egész országot hatalmas csapás súlytotta. Árva gyerekek könyörögtek éhező öregeknek, hogy viseljék gondjukat én pedig lassan kezdtem összezavarodni... mi értelme van mindennek? Azt se tudtam eldönteni minek örüljek jobban, ha egy falu teljesen kihalt és nincsenek emberek, vagy ha vannak, de azon is az életükért küzdenek foggal-körömmel...

Miután megérkeztem nagyon gyorsan történt minden. Elkezdtem furcsákat... nagyon furcsákat álmodni, szereztem egy halhatatlan barátot akinek először hajtűt döftem a szívébe és megtaláltam a bátyámat akinek luxusdolga van a börtönben és azt állítja, hogy a király nem is olyan rossz ember. Aztán megint ugyanolyan fura álmom volt ahol bementem egy fehér sárkányos kapun és egy kristálysivatagban találtam magamat.

A sivatag közepén egy pavilon állt hófehér elefántcsontból faragva.

Amint leültem szürke köd lepett el mindent és egy különös hangot hallottam... de már hallottam valamikor. Ilyen volt az első álmomban az a furcsa alak aki olyan furcsa dolgokat mondott a szerelemről.

-Én egy életdémon vagyok. Te pedig az én szülöttem. Szeretnéd, ha segítenék kiszabadítani a bátyádat és megölni a királyt?

Vonzó ajánlat nem mondom, mégis Daesung szavai csengtek a fülemben: "ők nem olyan rossz emberek... derítsd ki mi folyik itt"

-Sajnálom, de nem kell a segítséged, csak fel akarok ébredni- szólaltam meg határozottan.

-Ahogy akarod... de gondolkozz el rajta.

Újra hatalmába kerített a múlkori fejfájás és szédülés, majd szép lassan felébredtem.

Újra éreztem Daesung finom illatát és hónapok óta először... biztonságban éreztem magam.