Az erdő szélén egy lány aludt akinek megbabonázott a szépsége... addig néztem ahogy alszik míg engem is elnyomott az álom.

...pedig én nagyon félek az álmaimtól.

   *G-Dragon szemszöge*

                 *álom*

Már megint az a sötét folyosó... félve indultam meg előre. Nem láttam semmit, de nem is volt rá szükségem, hiszen nyolc éves korom óta minden éjszaka végigmegyek rajta.

Elérkeztem a tölgyfaajtóig, felnyúltam a fejem fölé ahol meg is találtam a fogantyút.

Egy kötél lógott lefelé aminek a végén a három kősárkány lógott, összetekeredve.

Megragadtam a sárkányokat és meghúztam mire az ajtó kitárult. Az ajtó mögött várt rám az ismerős szoba a három kapuval.

Az első kapu elefántcsontból készült és a már ismert fehér,  faragott sárkány teste formálta a kaput, a farka pedig a küszöböt. Úgy nézett ki, mintha összegömbölyödött volna.

A második kaput nem szeretem annyira... túl lányos, pedig én aztán nem vagyok olyan "nem veszek fel rózsaszín pólót és nem festem a hajab mert az buzis" típus, mondjuk inkább azt, hogy túl giccses.
A vörös márványsárkányból kettő nyúlt az ég felé, egészen amíg az orruk össze nem ért. Bármilyen kemény is a márvány mégis futórózsák nőtték be az egész kaput a fehér, a vörös és a fekete rózsák jelképezték. A halált, a szerelmet és az életet.

A sok-sok év alatt megtapasztaltam, hogy ez a három fogalom ugyan azt jelenti. Az élet a halál, a halál csak egy új élet. A szerelem az egyetlen amit még nem tapasztalhattam meg, ezért nem érthetem pontosan mit jelent amit Taehyang mondott azon ritka alkalmak egyikén amikor megszólal...
"A szerelem az ember végzete, uram, senki sem kerülheti el, pont mint a halált. A szerelem az élet és a halál is"

A harmadik kapu felé vettem az irányt. A halál.
Két fekete szikla állt egymás mellet amikre feltekeredett egy-egy fekete kősárkány. Siralmas az egész... semmi élet, egy apró növény, vagy egy vidám szín. Midenhol szívesebben szolgálnék mint itt.

Mélyeket lélegeztem, hogy kibírjam az "utazást" és átléptem a halál-kaput. Amikor már minden porcikám a kapu másik oldalán volt eltűnt a lábam alól a föld.
Zuhantam a tömény feketeségben, a levegő kiszaladt a tüdőmből a nyomás miatt. Talán három percig zuhantam amikor padlót fogtam és meghaltam.

Igen, meghaltam, mert ha valaki átlépi álmában a halál kaput, meghal a lelke, de amikor felébred újra életben van. Én minden éjjel egyre jobban meghalok... többször haltam meg mint ahány embert megöltem.

Kiléptem a testemből, hogy folytathassam az utamat. Minden fekete... a föld, a fák, az ég... még a fény is fekete. Megérkeztem a fekete pavilonhoz. Leültem és vártam arra a démonra aki elmondja a feladatomat.

Fémes ízt éreztem a számban... vér. Megijedtem... a szám nem szokott vérezni álmomban. Azt hiszem lesz mit kérdeznem a mai haláldémontól.

Már láttam is. A fekete füst egyre jobbam belepte a környéket ami a haláldémonok jellegzetes kísérője.
Amikor már csak a pavilon legközelebbi oszlopáig láttam éreztem, hogy leül mellém, éreztem ahogy a vér megfagy az ajkaimon és ellepi a testemet a libabőr. A fekete csuklya alatt még ennyi év után sem tudom ki rejtőzhet, mindig eltakarja a füs

-Találtunk még egy álmodót- szólalt meg azon a baljóslatú, rekedt hangon amit egyszerre hallassz a démon szájából és a sajátodból.

-A lány az akit ma láttál a szobád ablakából- folytatta kegyetlen lassúsággal. Normál állapotban sokkolt volna a hír, vagy éppen lelkesített volna, de ha itt vagyok mindig eluralkodik rajtam a közönbösség, pont mint amikor végre kell hajtanom a parancsokat. És mindezt azért, hogy hatékonyabban tudjak dolgozni. A semmiért lettem hidegvérű gyilkos.
Egyre jobban émelyegtem és éreztem az ébredés jeleit... de miért ilyen korán?

-Hozd őt ide- végre megkaptam a parancsot... mostmár kérdezhetek.

-Miért vérzek álmomban?  És miért érzem ilyen hamar az ébredés jeleit?

Nem válaszol... én pedig mindjárt felébredek... egyre homályosabban látok és ha lehet a feketék még feketébbek lesznek.
Még éppen meghallom a választ mielőtt felébredek.

-Mert összetörtél...