*G-Dragon szemszöge*

-Basszameg! T.O.P. segíts!  ... ugye nem halt meg?

Teljesen kétségbeestem. Seungri véres fejjel feküdt a márványpadlón. A trónteremben csak Seungri, T.O.P. és én voltam jelen... na meg persze Taehyang aki úgy követ mindenhova mint egy árnyék. Régen ijesztőnek éreztem a trónterem hatalmasságát, mert itt több megvető és elítélő tekintetet kaphattam, de most, hogy nem az apám hanem én ülök a trónon senki sem mer elítélni engem. Akik pedig megtették megbánták.

A padlót fekete és fehér márványlapokból rakták össze, a magas, boltíves mennyezetet pedig vörös, fekete és fehér márványból faragott sárkányok tartották amiknek a szeme különféle drágakövekkel volt kirakva.
Minden sárkányból három darab tartotta a tetőt felettünk. A fehér sárkányoknak hegyi kristályból volt a szemük, a vöröseknek rubintból, a feketének pedig opálból.

Gyerekkoromban apám még azt mesélte, hogy ez a terem a természet körforgását jelképezi. A fehér sárkány az életet, a fekete a halált a vörös pedig a szerelmet ami nélkül nem szabad meghalni, mégis sokszor az okozza a halálodat.
Ezekből az emberek szívesen eltüntetnék a halált, de ha csak az is hiányzik a boltív leszakad és maga alá temeti az életet és a szerelmet is.

Én a fehéret szeretem a legjobban, az életet. De az élet kegyetlen és engem örökre megbéllyegzett. A fekete sárkány szolgálatába kényszerültem, amikor még nem is tudtam mit teszek. Azóta az emberek mind meghalnak körülöttem.

Pont olyan véletlenek folytán mint most Seungri... elvesztem a fejem vagy figyelmetlen vagyok és kész... ott a vége.

- Nyugi, túléli. Csak beverte a fejét... szerencséd van. De lehet megkedvelted, az pedig nem jó. Most is folyamatosan kapja a sérüléseket. Először a rab most meg ez. Le kéne kötözni és senkit sem engedni a közelébe- filozofált T.O.P.

-Nem túl jó ötlet... még a fejére esne valami, vagy beszakadna vele a padló- vágtam fancsali képet a bizarr elképzelésre.

Bejött a testőrségemből két fiatalabb fiú és felcipelték Seungrit a szobájába, egy csinibaba ápolónő tipegett utánuk a kistáskájával. A cipője sarka hatalmas zajt csapott a trónteremben ahol mindenki síri csendben hallgatott. Rettenet, T.O.P. vajon mit szeret ezekben a magamutogató ribancokban?

Fáradtam botorkáltam el a terem végébe ahol a trónszékem várt. Mint egy zsák, úgy puffantam a kényelmetlen székbe míg a barátom a mellettem kialakított kényelmes, párnákkal telepakolt heverőre telepedett le és máris csengetett a kurváinak. Én csak a szememet forgattam.

-Még mindig nem értem mit csípsz az ilyen kikent ribikben. Tök normálisak voltak amikor idekerültek erre te elrontod őket.

Mondtam a levegőbe a magamét, amíg a három lány letelepedett T.O.P. mellé. Teljesen rámásztak amit a barátom láthatóan élvezett, amit egy kéjes sóhaj formályában adott a világ tudtára. Szuper.

-Legalább egy napig bírd ki a kurvák nélkül... olyan nehéz?

Rosszul esik, hogy neki majdnem száz nő áll a rendelkezésére reggel, délben, este... főleg este.
Engem senki sem rajongott körül, még kényszerből se, de sohase tetszettem senkinek... ki az a hülye aki beleszeret egy olyan emberbe aki mellett 99.999% hogy meghal?

-Talán zavar? Ha te is kapsz párat akkor jobb lesz?

-Hülye vagy- közöltem az egyszerű tényt- amúgy is... én megvárom az igazit.

-Ne mááár... milyen nyálas duma már ez. És nagyon kis naiv vagy, ha azt hiszed olyan rossz emberek mint mi még megérdemeljük az igaz szerelmet.

Az egyik lány szőlőt tett T.O.P. szájába... milyen már ez??? Én nem tudnám élvezni, hogy rablányok elégítik ki minden vágyam. Úgy nem jó, ha az egyik fél kényszerítve van.

-Megígérték...

Lebiggyesztettem a számat mint egy kisfiú aki nem kap csokipudingot. Nyami.

-Hölgyeim... kényes terepre tévedtünk, úgyhogy majd később folytatjuk.

T.O.P. egy hanyag kézmozdulattal elküldte a rabszolganőket és megütögette maga mellett a helyet.

Örömmel ültem át a kemény székből a puha párnák közé, ahova rögtön bevackoltam magam. A barátom teljes testével felém fordult és mááár megint ugyanaz a beszélgetés.

-Nem azt ígérték meg, hogy lesz igaz szerelmed, hanem, hogy ha lesz akkor megmutatják miért igazi.
Még mindig nem tudom te milyen alkut kötöttél a halállal, de azt mostmár tudnod kell, hogy én milyen alku tárgya voltam.

Ledöbbentem. Erről még sose beszélt, mondjuk mindig is gondoltam, hogy történt valami ilyesmi, de most végre megtudom a teljes igazságot.

- Emlékszel, amikor megismertél és kiderült, hogy nem halok meg a közeledben?

-Igen, mert te halhatatlan vagy. Ez az én nagy szerencsém- vigyorogtam

-Na. Az azért van mert az anyám odaadta a szerelme emlékét a szerelemdémonnak azért, hogy ne haljak meg rákban.

-És ez ilyen simán ment? Jó persze szörnyű, hogy az anyád milyen áldozatot hozott érted, de még mindig nem értem. Miért lettél halhatatlan?

Láttam az arcán a szomorúságot. Elfordult tőlem és nekem háttal folytatta.

- Azért lettem halhatatlan, hogy örökké tudjam szolgálni a szerelemdémonokat. Mint tudod a démonok üzletelnek egymással. A szerelem megegyezett a halállal, hogy ha egy ember meghal szerelemből például: feláldoza magát a szerelméért vagy azért hal meg mert nem tud a másik nélkül élni akkor a halál gondoskodik róla, hogy az emléke soha se halványuljon el a szerelme szívében. Az emberek ezt hívják igaz szerelemnek.
Nekem az a feladatom, hogy minnél több ember haljon meg szerelemből. Ezért szakítom el a nőket a szerelmüktől ezzel öngyilkosságba hajszolva őket.

Felálltam. Nem akartam többet hallani... most nem. Ha még több információt kapok szét fogok robbanni.

Kitrappoltam a trónteremből és a nagylépcső felé vettem az irányt. Hallottam Taehyang lépteit mögöttem, ingerültem megfordultam és elővettem a méltóságteljes beszédstílusomat.

-Egyedül szeretnék maradni... elmehetsz.

A hangomból a nagy igyekezet ellenére is kiérződött a feszültség, de a testőröm nem vette észre... legalább is úgy tett. Vigyázzba állt, mélyen meghajolt, sarkon fordult és távozott.

A királyi álcám azonnal eltűnt amint egyedül maradtam. Nem voltam most más csak egy összetört szív aki gyermekként elkötelezte magát egy felsőbb hatalom szolgálatában.

Egyenes tartásom azonnal eltűnt és görnyedt háttal indultam a lakosztályom felé. Ezúttal hagytam, hogy a remegésem is elhatalmasodjon rajtam, alig tudtam felvonszolni magam a csigalépcsőn aminek a végén az én biztonsági menedékem várt.

A szobámban leroskadtam az ablakpárkányra felhalmozott párnák közé és szokásom szerint a kastély melletti erdőt figyeltem.

Az erdő szélén egy lány aludt akinek megbabonázott a szépsége... addig néztem ahogy alszik míg engem is elnyomott az álom.

...pedig én nagyon félek az álmaimtól.