*Hyemi szemszöge*

                               *álom*

Újra ugyanazon a folyosón álltam. Lassan eszembe jutott ami GD és köztem történt. Boldogan kezdtem ugrabugrálni, de rögtön abba is hagytam amikor csapkodó karom beleütközött valamibe, ami nagyot puffant és nyöszörögni kezdett.

Leguggoltam és tapogatózni kezdtem, hogy megtaláljam szerencsétlen áldozatomat. Amikor megtaláltam elkezdtem kezeimmel feltérképezni, aminek az lett az eredménye,  hogy belenyúltam a szájába. Undorodó arccal rántottam el a kezemet.

A következő pillanatban egy csókot leheltek ajkaimra. Rögtön bevillant GD és az, hogy bizonyos értelemben ez megcsalásnak számít. Ingerülten löktem el magamól aminek az lett az eredménye, hogy fájdalmasan, mégis vidáman megszólalt.

-Jesszus, Hyemi miért vagy te ilyen erős? Tudod te hol találtál el amikor boldogságrohamot kaptál? - nevette el a végét

Ártatlanul pislogtam rá. De aztán rájöttem, hogy ebből ő nem lát semmit, hiszen vaksötét van.

-Te GD vagy igaz? - kicsit félve kérdeztem. Igazából attól féltem, hogy teljesen hülyének néz, hiszen nyilvánvalóan ő az. Bárhol megismerném a hangját.
-Egyébként, fogalmam sincs miért kéne tudnom, hogy melyik becses testrészedet üttöttem meg.- durcáskodtam

-Hát ez tényleg elég becses testrészem... - éreztem ahogy két kezét mellém tette elzárva a menekülő útvonalat. Egészen a falhoz nyomott, teljesen hozzám préselte a testét, majd halkan a számra suttogta - Egyszer majd megmutatom.

Hangján hallatszott, hogy perverz vigyorra húzta száját. Amikor végre nagy nehezen leesett miről beszél meglepetten kaptam levegőhöz és a fantáziám nagyon kényes terepre támadt.

Nem! Hyemi sem az idő, sem a hely nem alkalmas! Nincs idő ilyeneken ábrándozni!

...de mégis. Elképzelni ahogy ő rajtam fekszik és csókolgat ahol ér, ahogy forró teste az enyémhez simul, én alatta vonaglok és csakis az ő nevét nyögöm...

Bármennyire próbálkoztam a fejem csakis ilyen gondolatokkal volt tele. Gondolkodóképességemre sűrű köd szállt, egyet viszont bisztosra tudtam.... ha most megcsókol én letépem a ruháját és a földre teperem...

-Hé... hallassz te egyáltalán? Hyemi, hahó!

Amikor látta, hogy félig-meddig visszatértem aranyosan elmosolyodott és csak nevetett.

-Úgy tűnik beindítottam a fantáziád - vigyorgott.

A szívem lassan már széttépte a mellkasomat, olyan hevesen dobogott, a levegőt pedig úgy kapkodtam, mintha most futottam volna maratont.

De ő sem volt közömbös... egész testében remegett és megéreztem mennyire keményen küzd, hogy ellenálljon.

Éreztem, hogy ebből még lehet valami komolyabb is, ha nem lépek közbe, hiszen én bármennyire is akartam, lelkileg még nem készültem fel rá.

-Figyelj... szerintem ezt majd máskor rendezzük le... nem haragszol?

-Egyáltalán nem haragszom. Amíg csak élek várni fogok az én vadmacskámra. Ami mondjuk nem foglal magába olyan sok időt, de azalatt nem foglak kényszeríteni egyszer sem. Egyet viszont tudnom kell... amikor elaludtunk... én fogtam meg a kezedet, vagy te az enyémet?

-Én a tiédet... Miért?

-Kérlek ne haragudj meg azért amit most mondani fogok... Csak arra kérlek, hogy hallgass végig. A démonoktól azt a megbízást kaptam, hogy hozzalak le ide. Ez pedig úgy lehetséges, ha kézenfogva alszunk el. Én pedig pont ezért nem fogtam meg a kezed.
Ha mégis megtettem volna akaratom ellenére, az azt jelentené, hogy a démonok megszálltak arra a kis időre. Egyébként mindig ezt csinálják amikor le kell hoznom valakit, de ez most más. A démonok és az álmodók között is vannak törvények. Ha most is uraltak volna engem, akkor megszegték volna az egyiket. Az összetört álmodókat nem kényszeríthetik semmire az utolsó napokban.

-De ennek a megbízásnak ugye semmi köze a kettőnk kapcsolatához?-bizonytalanodtam el

-Nem, egyáltalán nem. Te sokkal többet jelentessz számomra, mint bárki más. És ezen senki sem tud változtatni.

Melegség járt át ahogy kimondta ezeket a szavakat. Tudtam, hogy szeret, anélkül is, hogy akár csak egyszer is említette volna. Mégis ezt az ő szájából hallani... felülmúlhatatlan. Majd egy tökéletes pillanatban nekem is ki kell mondanom. Nem engedem, hogy boldogtalanul haljon meg. Ehhez már van is egy tervem, de majd csak reggel tudom végrehajtani.

-És most, hogy mégis itt vagyok mit akarsz tenni?

-Figyelj. Annak ellenére, hogy nem szállhatnak meg, amikor belépek a kapun kötelezni fog a szerződésem. Nem fogok tudni segíteni bármi is fog történni. Minden iránt közömbös leszek. Egyszerűen lezsibbad az agyam és nem leszek képes reagálni semmire.

-Mire kell számítanom? Mi vár majd odalent?

-Mindent elmagyarázok amint eljön az ideje de előbb meg kell bizonyosodnom valamiről. Jártál már itt korábban is, igazam van? Hova mentél, vagy meddig jutottál az előző álmaidban?

-Hát... először csak az ajtóig jutottam és - mostmár tudom - egy démon mondott nekem furcsa dolgokat a szerelemről, amiket már úgyahogy értek. Másodjára már bejutottam a terembe, de utána felébredtem. Harmadjára pedig bementem a fehér kapun és...

-Bementél?! - kiáltott fel ilyedten - Ugye nem találkoztál senkivel? Uramisten, ha téged is belerángatnak én... én.... őszintén szólva fingom sincs mit csinálok!!!

-Hát... valójában beszéltem egy démonnal. Felajánlotta a segítségét, de én visszautasítottam.

-Hála a jó... - lélegzett fel. - Elárulod mit ajánlott vagy privát?

-Elmondom... de majd csak reggel. Azt hiszem hosszú lenne.

-Rendben. Rád hagyom. Tudom milyen kényes ez a téma. Gyere menjünk beljebb, szeretném végre újra látni az arcodat. - kívánságát azzal nyomatékosította, hogy gyengéden megcirógatta az arcomat, amitől kellemes borzongás futott végig a gerincemen.

Amikor beléptünk a terembe, újra elámultam a szépségén. Az üvegfalak most vöröses színben játszottak, a középső kapu pedig kivirágzott és az összes rózsa ereje telljében virított. Tátott szájjal bámultam.

-Ugye milyen gyönyörű? - kérdeztem elérzékenyülve.

-Mégis mi?

-Hát a falak, mi más?

-Nem tudom mi olyan szép az ablaknélküli, penészes, betonfalakban. Jaaaaaa... most jutott eszembe, hogy te még szabad vagy. Akkor te még látod a jégfalakat. Én csak kétszer láttam. Az is 20 éve volt.

-Csak... csak én látom ilyennek? - rebegtem

-Igen. Amíg nem állsz szolgálatba addig azokat az érzelmeidet tükrözik vissza amik még nem történtek meg, de a jövöben megfognak. A fehér egy új élet kezdete, a zöld a lélek és az elme betegsége, a kék a félelem, a fekete pedig az önfeláldozás és a megsemmisülés.

-És a vörös? - kérdeztem a falakat vizslatva.

-Csak nem olyan színű? - vigyorodott el - a vörös a kély és az élvezet...

Na hát én is jól beletrafáltam.. 

GD hirtelen megrázta a fejét, mintha zavaró gondolatoktól akarna megszabadulni.

-Térjünk vissza inkább a felkészítésedhez, mielőtt elveszteném a fejem és itt helyben nekedesnék. Szóval... miről is beszéltünk? Ja igen, démonok. Szóval, odalent megpróbálnak majd a szolgálatukba állítani. Mindenféle csábító ajánlattal fognak elhalmozni, de jogod van mindegyiket visszautasítani. Márpedig, ha egy kicsit is fontosak számodra az érzéseim akkor nem fogadsz el semmit.

-Rendben, megígérem, hogy egytől egyig elutasítom mindet, bármennyire is csábítónak találom.

-Akkor.... szerintem mehetünk is - nyelt egy nagyot és elindult a Halál kapuja felé, én pedig követtem.

Hirtelen megfordult és karonragadott.

-Elfelejtettem valamit! Valószínűleg már tapasztaltad, hogy egy kapun nem lehet csak úgy bemenni. Az életkapunál újraéled az életed születéstől kezdve, a szerelemkapunál a szerelmeddel van egy... khmm... heves és érzéki találkozásod, míg a halálnál meghalsz. Ez így bizonyára ijesztően hangzik, de mire felébredsz újra ép és egészséges leszel. Igazából arra akartalak figyelmeztetni, hogy otthagyjuk a halott testünket a kapunál és csak a lelkünk megy tovább. De... hogy is mondjam... nekem nem a testem, hanem a lelkem haldoklik. Tehát a lelkem elég ramaty állapotban lehet. Készülj fel mindenre, oké?

-Én... én... megpróbálom.

-Ha nem hagysz magamra az már elég.

-Dehogyis hagylak egyedül, ilyen még csak eszedbe se jusson. Én készenállok. Mehetünk.

Elindultam  kapu felé, de meg-megremegett  lábam. Féltem, féltem attól ami a kapu túloldalán várt rám. Féltem a halálom pillanatától. És féltem attól, hogy GD-t szenvedni fogom látni.

GD mellém lépett és megfogta a kezemet. Biztatóan megszorította, majd lépett egyet a kapu felé. Követtem. Léptünk még egyet, kettőt, és már zuhantunk is lefelé a sötétségben.

Szörnyen félelmetes volt. Nem lehetett látni a végét, bármelyik pillanatban földetérhettem. Szorosan behunytam a szemem, és vártam az ütközést.

GD kezét még midig az enyémen éreztem, és ez valamennyire megnyugtatott, de ennek ellenére is kiszökött pár könnycsepp lezárt pilláim alól. Ekkor GD elkezdett húzni maga felé, majd az ölelésébe vont. Úgy ölelt magához mint valami élő pajzs. Megnyugtatott a közelsége és már épp kezdem ellazulni, amikor pokoli fájdalom hasított a mellkasomba és abban a pillanatban szörnyethaltam.

Pár pillanatig még sötét volt, amit szürke köd váltott fel, de legalább már lehetett látni valamit. Már nem a földön feküdtem... hanem magam mellett áltam és elszörnyedve bámultam a vérben úszó hullát.

GD a hátán feküdt, széttárt karokkal, véres fejjel. A szájából még csorgott a vér, egész kis vértócsát hagyva a földön. Kirázott a hideg, amikor belenéztem üveges szemébe, ami üresen bámulta a világot. Nem csillogott benne az a kisfiús kalandvágy, sem a perverz gondolatainak tükörképe, még félelem vagy szomorúság se. Rémisztően bámult, egyenesen a szemembe, mintha engem vádolna amiért meghalt.

Én viszont, békésen feküdtem rajta, pont mintha aludnék, és valami szépet álmodnék. A szám boldog mosolyként fagyott meg a halálom pillanatában. S bár én is szenvedtem sérüléseket, így véremmel átitatva GD ruháit, mégsem végeztem olyan szörnyen mint ő.

Mostmár értem. Nem azért karolt át korábban, hogy megnyugtasson, hanem, hogy saját testével védjen meg és ne szenvedjek annyit mint ő.

Zokokva rogytam térgyre, hogy aztán ráboruljak halott szerelmem testére és könnyekkel áztatott csókot leheljek ajkaira. Sós könnyeimmel keveredett még forró vére, mégse akartam elszakadni tőle. Féltem, hogy ha most eleresztem örökre eltűnik. Mégis elváltam tőlem, majd újabb hullámban tört rám a zokoghatnék amikor újra megláttam üveges szemeit. Nem is tudom mit vártam... talán, hogy mégem halt meg és csak játsza ezt az egészet...

Gyengéden lecsuktam szemeit, majd hátráltam pár lépést. Messziről most úgy néztünk ki, mint egy alvó, boldog pár.

Aztán mikor végre felfogtam a történteket, keserű nevetésbe kezdtem, de rögtön belém is fulladt, majd lélekszakadva kezdtem el keresni megmentőm lelkét. Hiszen most én is csak egy halott ember lelke vagyok és neki is itt kell lennie valahol. Reggel már újra élő emberek leszünk.

Egyre jobban elfogott pánik, ugyanis sehol sem találtam. Egyedül van... pedig megígértem, hogy nem hagyom magára. Amikor már kezdtem volna feladni, hirtelen egy vértől mocskos kéz ragadta meg a bokámat. Ijendten felsikítottam és próbáltam kiszabadulni az ujjak szorításából, de azok nem engedtek.

-Segíts.....

Villámként rázott meg ez a szó amit, épphogy meghallottam, olyan erőtlenül rebegték. Mégis az ismerős hang miatt a félelmem az egekbe szökött. Nem bírtam tovább... a lábaim feladták a szolgálatot és eszméletlenül terültem el a fekete földön...