Sziasztok! Mostanában belehúztam kicsit, nem szoktam én ilyen gyakran posztolni, mi van velem? 😅 Mindenesetre, itt is van a következő rész, remélem, tetszik majd nektek, és megszántok pár kommenttel 😄 Szerintem új olvasókat vonzottam be most ezzel a ficcel, olyanokat, akik eddig nem olvastak tőlem, vagy csak csendben voltak, de hadd vonjalak be benneteket köreinkbe: Virágot nagyon tudja motiválni a kommentelés hosszabb és gyakrabban frissülő fejezetekre 😜
Na, viccelődést félretéve, jó olvasást 😊❤️
(Bővebb tartalmakért instagramon tudtok követni: galviragflower)

Miután bemutattuk a jegyünket és érvényesítették azt, beléphettünk a Sportpalotába. Soha nem értettem, miért nem nevezik egyszerűen csak sport arénának vagy központnak, mint minden normális városban. Nem, Rómának Sportpalotája van. Bent sem volt sokkal palotásabb, mint kívülről, viszont a tömeg annál nagyobb volt. Megfogtam Zeno kezét, nehogy elveszítsük egymást, és hagytam, hogy előrefurakodjon, engem pedig maga után húzzon. Helyre szóló jegyünk volt, így biztosak lehettünk benne, hogy lesz helyünk, de egyikünk sem bírta a tömeget, ezért minél hamarabb le akartunk ülni. Miután magunk mögött hagytuk a büféket, ruhatárakat és mosdókat, végre bejutottunk a nézőtérre.
- Hova szól a jegy? - kérdeztem, mintha Zeno tudná, és a kezemben tartott papírra pillantottam.
A jegyen ott volt a Måneskin felirat, a helyszín, az ülések sora és száma, a kezdési időpont és a szponzorok is felsorakoztak a papír szélén. Mielőtt azonban jobban megnézhettem volna a jegyet, Zeno már mondta is, merre kell mennünk, és a többieket kerülgetve elindultunk.
- Ramila Di Biasio? - hallottam meg a nevem a nagy hangzavarban, és ez megállásra késztetett. Megtorpantam, s mivel szorongattam öcsém kezét, őt is megállítottam. Egy pillanatra fürkésztem a tömeget, hogy rájöjjek, ki szólított meg, de mikor megláttam az arcát, azonnal tudtam, hogy ő volt az.
- Rosetta? - mosolyodtam el és közelebb léptem hozzá. A lépcső melletti széken ült a lány és egy napbarnított bőrű fiú kezét szorongatta. Mikor odasétáltam hozzá, felállt, szorosan megölelt és egy-egy puszit nyomott arcom két oldalára. - Jól nézel ki.
Rövidnadrágot, ujjatlan pólót és vászoncipőt, nagy karika fülbevalót viselt, haját két kontyba kötötte feje tetején, amiről Mickey egér jutott eszembe. Mióta legutóbb láttam, sokat fogyott, ami meglepett, mert a gimnáziumban töltött évek alatt a fő gúnyolódási téma Rosetta alakja volt. Nem volt kenyerem a gúnyolódás soha, de nem is álltam ki érte, ami most lelkifurdalást keltett bennem, ahogy eszembe jutott. Tizenhat évesen nem tűnt olyan fontosnak, hogy felszólaljak egy alig ismert osztálytársam mellett, az osztálytársaim ellen. Rosetta mosolyát elnézve nem láttam rajta semmiféle neheztelést.
- Kösz - mosolygott, és büszkén végignézett magán. - Te is, mi van veled?
- Áh, most értem vissza Olaszországba - legyintettem.
- Hol voltál? - érdeklődött, és legnagyobb döbbenetemre tényleg őszinte érdeklődést láttam arcán. - Külföldi egyetemre mentél?
- Nem - jöttem zavarba. - Nem mentem egyetemre - vallottam be, mire lehervadt a mosoly az arcáról, talán úgy érezhette, hogy érzékeny témára tapintottam. - Dolgoztam egy ideig itthon, utazgattam, de utána kimentem Afrikába.
- Afrikába? - tátotta el a száját, s újra érdeklődés és lelkesedés csillant a szemeiben.
- Igen, egy táborban dolgoztunk - bólogattam. - Zambiában segítettünk az állatoknak.
- Ez elképesztő - ismerte el. - Sokkal jobb, mint az egyetem - vallotta be nevetve, majd a mögötte éppen felálló fiúhoz fordult. - Apropó egyetem. Ő itt a barátom, Lorenzo - mutatta be a srácot. - Az egyetemen ismerkedtünk meg, szaktársak vagyunk.
- Örülök - bólintottam, de Lorenzo úgy érezhette, hogy ez nem elég, és a következő pillanatban két puszival köszöntött. Sok más mellett az olasz közvetlenségtől is elszoktam az Afrikában töltött hónapok alatt. Érdekes volt, hogy a tizenkilenc év alatt megszokott és használt szokásokat közel egy év alatt teljesen levedlettem és elfeledkeztem róluk.
- Ramilával gimnáziumban voltunk osztálytársak - mesélte Rosetta Lorenzónak.
- Emlékszel az öcsémre? - kérdeztem, ahogy észbe kaptam, és magam mellé húztam Zenót.
- Oh, igen - bólogatott Rosetta, és próbálta leplezni, mennyire meglepődött Zeno külseje láttán. - Mikor utoljára láttalak, talán tizenkettő lehettél.
- Ja - felelte undokan Zeno, láthatóan ő is észrevette, mennyire meghökkentette beszélgetőpartnereinket a kinézete, és semmi kedve nem volt jópofizni. - Menjünk a helyünkre - kért.
- Megyünk már - bólintottam, majd Rosettáékra néztem.
- Te is csak kísérő vagy? - nézett rám Lorenzo.
- Igen - mosolyodtam el. - Fogalmam sincs, mit fogunk hallani - ismertem be nevetve, de nem hagytam, hogy válaszoljanak, azonnal folytattam. - Jó szórakozást - intettem nekik, és el is fordultunk.
- Nektek is - szóltak még utánunk, és még a szemem sarkából láttam, hogy visszaülnek a helyükre, és beszélgetni kezdtünk.
Lefelé indultunk a lépcsőn a küzdőtér irányába, mert a jegyek előrébb szóltak - Zeno legnagyobb örömére.

Megkerestük a székeinket, leültünk a helyünkre, és én azon kezdtem agyalni, hogy öcsém többségében a rock zenét szerette, de mégis hogyan lehet rockra ülve tombolni. Nem sokat beszéltünk Zenóval; ő teljesen extázisba esett, amiért hamarosan láthatja a kedvenc bandáját, folyamatosan képeket készített és posztolt, én pedig a körülöttünk történő eseményeket figyeltem. Néztem a lelkes rajongókat, a telefonjukat nyomkodókat, akik öcsémhez hasonlóan képeket és videókat készítettek, amiket aztán  feltöltöttek a közösségi médiára és átküldték őket a barátaiknak. Furcsa volt egy olyan koncertre várni, amiről semmit nem tudtam.
Nem messze tőlünk volt a színpad - még innen is hatalmasnak tűnt, el sem tudtam képzelni, mit érezhetnek a rálépő stábtagok és művészek. Óriásinak tűnt az egész tér, és mikor körbefordultam, csak akkor tűnt fel, milyen sokan érkeztek ide ma este. Több ezren befértek ide, talán háromezren is lehettünk.
Egyszer csak lekapcsolták a lámpákat, mindenki elcsendesedett, és egyetlen pillanatra teljes némaság ült a helyiségre. Mikor felkapcsolódtak a különböző színű reflektorok, a tömeg sikítva üvöltött fel izgalmában, s a következő másodpercben megjelentek a zenészek. Egy vékony fiú sietett ki a színpadra egy gitárral a kezében. Piros reflektorfények világították meg a színpadot, ezért nem láttam sokat a viselt színekből, de abban biztos voltam, hogy a fiú haja világos, talán szőke lehetett. Őt egy szőke lány követett ugyancsak gitárral. Míg ők befutottak, a hátul lévő emelvényre fellépett a dobokhoz valaki. Elég messze volt tőlem ahhoz, hogy először azt higgyem, hogy nő, de mikor dobolni kezdett, a mozgásából egyértelműen láttam, hogy férfi. Belekezdtek az első dalba, de a közönség akkor őrült meg igazán, amikor a szöveg kezdetekor megjelent a színpadon az énekes. Mikor ő megjelent, a színpad két oldalán lévő, hatalmas kivetítőket is bekapcsolták, és az egyiken végig az énekest, míg a másikon a banda többi tagját mutatták. Ahogy megláttam a srácot, szemeim nagyra tágultak, eltátott szám elé kaptam kezemet, és mélyebbre süllyedtem a széken. Nem tudtam elhinni, amit látok. Ugyanaz a középhosszú haj, sötét szemek, nyurga test. Szemeit fekete szemceruzával emelték ki, körmeit bordóra festették, fekete nadrágot, enyhe platformos bakancsot viselt, fehér trikót, és... És az én blúzomat vette rá.  Lehetett volna egy teljesen egyszerű, fehér ing is, de a nagy kijelzőn ki tudtam szúrni azt, amit más nem: az ing mandzsettájának szabása és halvány színnel való díszítése olyan volt, amit Európában nem gyártanak. Ez az én afrikai ingem volt, amit Kayode húga, Awotwi varrt nekem. Kayodéval egy csapatban dolgoztunk, vele voltam először az elefántok között, és azonnal szoros barátságot kötöttünk. Egy hete se lehettem ott, mikor kedvenc ingem menthetetlenül elszakadt és inkább kötésnek használtuk fel utána, de Kayode húga, a borzasztóan tehetséges Awotwi pár nappal később ezzel a finom anyagú, de strapabíró darabbal állt elő. Awotwi védjegye volt, hogy halványan, szinte alig észrevehetően díszítette az anyagok szélét, ez esetben a mandzsettát. Ha először kétségeim is voltak, az ing volt a bizonyíték, hogy a színpadon őrjöngő, tehetséges énekes nem más, mint a fiú a szórakozóhelyről, aki megmentette az estémet azzal, hogy inget cserélt velem és kisminkelt.
Nem szóltam, nem akartam elrontani Zeno estéjét azzal, hogy magamra terelem a figyelmet, így inkább csak csendben ültem a helyemen, míg körülöttem mindenki tombolt, ugrált és hangosan énekelt. Hallgattam a dalokat: nem voltak rosszak, sőt egészen jók voltak. Fontos üzenetet vagy témát hordoztak a szövegek, a kísérőzene dallamos volt, és a fiú úgy énekelt, mintha az élete múlna rajta. Karcos hangja fájdalmas emlékekről mesélt, de tudott boldogan tomboló és kedvesen lágy is lenni. Tényleg tehetséges volt, ahogy három társa is.

Majd' megsüketültem a körülöttem őrjöngő, visítozó rajongóktól, és mikor véget ért a koncert, ezért elhagytuk az épületet, csengett a fülem. Mintha eddigi életem során borzalmas ricsajban töltöttem volna napjaimat, és most végre némaság venne körbe - ilyen érzés volt kilépni a koncerthelyszínről.
- Gyere!
Zeno szinte rám parancsolt, és már meg is eredt az általa mutatott irányba, így nem tehettem más, követnem kellett, nehogy elveszítsem őt. Megkerültük az épületet, ahogy sokan mások is, és a hátsó bejárathoz tódultunk mindannyian. Már lement a nap, sötét volt, csak az utcai lámpák és a művészbejáró fölötti, erős fényű lámpa adott némi világosságot. Nem kellett megkérdeznem, mire várunk vagy mit keresünk itt, a következő percben nyílt az ajtó, és a négy zenész lépett ki rajta, akit eddig a színpadon láttunk. Döbbenten vettem észre, hogy szívem olyan hevesen dobog, mintha valaki fontossal lenne találkozóm. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy igenis jelezni akarom a fiúnak, hogy itt vagyok és kíváncsi vagyok rá, hogy emlékszik-e rám.
Lassúak voltunk: mire odaértünk az ajtónál tolongó tömeghez, csak a hátsó sorokban, utolsóként találtunk helyet. A négy bandatag kedvesen mosolygott, pózolt a képekhez, különböző papírokat és bőrfelületeket írtak alá és nem csak olaszul, de valamelyikük angolul is beszélgetett a rajongókkal. Mire azonban előrébb juthattunk volna, úgy dönthettek, hogy ideje indulni, ugyanis nagy mozdulatokkal integetni kezdtek, fennhangon köszöngettek és elindultak egy irányba.
Azonnal megláttam Zeno arcán a mérhetetlen csalódottságot.
- Hogy hívják a srácot? - kérdeztem Zenótól. - Az énekest.
- Damiano. Miért? - értetlenkedett.
- Damiano! - rikkantottam magabiztosan.
Valószínűleg a srác - Damiano - azért állt meg, mert olyan magabiztosan és kemény hangon szóltam utána, mintha régi barátok lennénk, és kíváncsi volt, ki keresi. Mindenesetre a banda megtorpant, Damiano visszafordult felénk a rajongók legnagyobb örömére, ám a fiatal énekes nem velük foglalkozott, hanem azt kereste, ki szólíthatta meg így. Mikor enyhén felemeltem a kezem, hogy odaintsek neki, meglátott. Egy pillanat erejéig még gondolkozott, honnan tűnök ismerősnek, aztán elvigyorodott, és magasra nyújtott kézzel integetett.
- Áh, szia, Afrika - szólt fennhangon, és átfúrta magát a tömegen, hogy odajöjjön hozzám.
- Van ám nevem is, Szórakozóhelyes Srác - szóltam gúnyos hangon, de arcomon barátságos mosoly terült szét.
- Abban nem kételkedem, de mivel nem tudom a neved, így maradt az Afrika - vigyorgott. - Talán rajongó vagy.
- Hah - horkantottam, majd átkaroltam megilletődött öcsémet, aki próbálta összerakni, miért is vagyok ilyen jóban a kedvenc bandájának énekesével. - Isten ments - viccelődtem. - De az öcsém nagy rajongótok.
- Hogy hívnak? - kérdezte Damiano és az öcsémre mosolygott.
- Zeno - cincogta félénken a fiú.
- Csinálok rólatok egy képet, mit szóltok, fiúk? - vettem át az irányítást és válaszra nem is várva előkaptam a telefonomat. Mikor elléptem öcsém mellől, csak akkor vettem észre, hogy a körülöttünk lévő rajongók mind minket néznek és videózzák az eseményeket. Damiano és Zeno nem válaszolt, csak átkarolták egymást és a kamerába mosolyogtak, majd Damiano intett a barátainak, akik csatlakoztak hozzájuk és egy egészen jó csoportképet sikerült lőnöm róluk így.
- Megyünk? - kérdezte a kép elkészülése után a banda egyetlen női tagja: egy szőke, frufrus lány, aki az elmúlt órák alapján csodákra képes a gitárjával.
- Igen, egy perc - intett a többieknek Damiano, majd felém fordult. - Összefuthatnánk majd valamikor, jól éreztem magam múltkor.
- Jól hangzik, benne vagyok - bólintottam  mosolyogva. - Na, várj... Kölcsön adod, kérlek? - fordultam oda a hosszú hajú doboshoz, akinek a kezében egy alkoholos filc volt, amivel eddig aláírásokat osztogatott.
- Persze - felelte meghökkenve, és odaadta a filctollat.
Fogaim közé fogva vettem le a kupakot a filcről, majd megragadtam Damiano csuklóját, és alkarjára firkantottam a telefonszámomat.
- Majd hívj fel - mosolyogtam rá, miután visszaadtam és megköszöntem a tollat a dobosnak.
- Úgy lesz - vigyorgott, majd vetett rám egy utolsó pillantást, megfordult és három barátjával együtt elindultak, a körülöttünk lévő rajongók pedig hangos fecsegésbe kezdtek, hogy ki vagyok én és mi történt az imént.