Sziasztok! Nem bírtam magammal, hoznom kellett a folytatást, és hamarosan el is érkezünk ahhoz a csodafejezethez, amire elkezdtem most építeni és úúúúgy vároooom 😍
Remélem, tetszik nektek ez a mai rész, jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel a 11. fejezet előtt, ami egy nagyon különleges rész lesz ❤️

Azt mondják, a boldogság csak egy pillanat, egy röpke perc, egy órácska. Én mégis mindig felhőtlen boldogságot éreztem, mikor újdonsült barátaimmal lehettem.
Miután megettük a pizzát, a négy zenész egyszeriben civilekből egy bandává alakult át, és új dalok írásával, zeneszerzéssel foglalták el magukat. Én csak csendben feküdtem mellettük az egyik szabad napágyon, de nem éreztem úgy, hogy kimaradtam volna valamiből. Kellemes érzés volt napozni, miközben a lágy dallamokat és elmélyült beszélgetést hallgattam. Tökéletes volt minden és nyugodt. Még mindig zenéltek, éppen valamin felnevettek, mikor kinyitottam a szemem, és láthattam a naplementét a kerítés felett. Szégyen, vagy sem, de bármennyire megszerettem ezt a négy fiatalt, mégis Afrika jutott eszembe a naplemente narancssárga fényéről, a lehülő levegőről, és belesajdult a szívem, hogy nem lehetek ott.
- Hé, minden oké? - tette kezét egyik felhúzott térdemre Damiano, s csak ekkor vettem észre, hogy szemeimben könnyek gyűltek a gondolat nyomán. Lágy, kedveskedő érintése megborzongatott, gyomrom görcsbe rándult.
- Aha, persze - töröltem le a könnyeket, és egy mosolyt varázsoltam az arcomra. - Kicsit érzékeny a szemem - hazudtam, s elfordultam az éles napfénytől.
- Jól van - felelte halkan a fiú, megcirógatta a térdemet, majd visszafordult a többiekhez, akik rövid párbeszédünk alatt sem hagyták abba a zenélést, talán észre sem vették.
Jól esett Damiano figyelme, hogy nem zárt ki teljesen, és észrevette, hogy valami nem stimmel, bár ez felvetette a kérdést, hogy végig így figyelt rám és ha igen, miért? Miért lennek fontos, ha ott van az együttesük jövője és a dalszerzés?
Még egy ideig kint voltunk, de mikor teljesen besötétedett, lehűlt a levegő, és már csak a kültéri lámpák nyújtottak némi világosságot, akkor Victoria állt fel elsőként, s korábban kihozott gitárjával együtt indult meg befelé, de előbb hozzám lépett.
- Korán lefekszünk - mondta. - Holnap stúdiózunk, és utána még a felvonulásra is szeretnénk kinézni. Maradhatnál - mosolygott.
- Felvonulás? Milyen felvonulás lesz? - kérdeztem vissza.
- Róma alapításának ünnepe van - mesélte Ethan. - Áprilisban lett volna, de eltolták.
- Ja, értem - bólintottam.
Szerettem az alapítási ünnepet, hatalmas felvonulás volt, gladiátornak öltözött emberek, tűztáncosok, császárok ruháit magukra öltő férfiak és nők lepték el az utcákat.
- Nem is tudom... - ültem fel a napágyon, majd felállva szembe fordultam a többiekkel. - Nem akarok zavarni.
- Ugyan, nem zavarsz - legyintett Thomas. Alig beszéltem eddig Thomasszal, de olyan őszintén és nyitottan nézett rám, mintha egyértelmű lenne, hogy ha Damiano és Vic barátja vagyok, akkor az övé is. Ők egy nagy család voltak, sokkal többek egyszerű zenekarnál vagy baratoknál, ebben már egészen biztos voltam.
- Akkor is, haza kéne mennem - húztam el a számat.
- Van vendégszobánk - vont vállat Ethan. Ha már ő is győzködött, akkor igazán átgondolhatnám a dolgot...
- És a maradék pizza sem eszi meg magát - sóhajtott Damiano teátrálisan, s zsebre dugta a kezét. Néhány pillanatig hallgattam, ők pedig engem figyeltek, végül megadón sóhajtottam.
- Jó, rendben, maradok - bólintottam. - Bár tiszta ruhám nincs - húztam el a számat.
- Megoldjuk - legyintett Victoria nemtörődöm stílusban, majd szabad kezével megragadta csuklómat, és elkezdett befelé húzni a házba.
Magasított bárszéken és a konyhapulton ücsörögve ettük meg a maradék pizzát, amire a fiúk még egy kisebb szendvicset is toltak, hogy jól lakjanak.
Vacsora után sorban elindultunk fürdeni, s míg Vic engedte magára a vizet, én a kanapén ültem felhúzott lábakkal, Damiano pedig mellém telepedett.
- Tessék - mondta, majd ölembe tett egy fehér pólót. - Van nadrág is, ha kell - vont vállat.
- Nem, kösz - mosolyodtam el. - Elég meleg van nadrág nélkül is, és ahogy elnézem ezt a pólót, rajtam inkább hálóingként fog mutatni.
- Meglehet - nevetett fel halkan, röviden. - Nálam van még az inged - vonta fel a szemöldökét. - Holnapra jó lesz az neked. Bár még nem mostam ki - ismerte el.
- Nem gond - legyintettem.
- Hol vetted egyébként? Nagyon jó anyaga van.
- Nem vettem, kaptam - mosolyogtam. - Amikor Afrikában voltam, megismerkedtem sok ottanival, és az egyik barátom húga csinálta azt az inget - meséltem. - Ezzel szeretne foglalkozni.
- Azt a...! - tátotta el a száját. - Miért nem szóltál? Visszaadtam volna.
- Őszintén, el is felejtettem, hogy nálad van - vallottam be nevetve. - Tartsd meg inkább, van nekem másik, amit ő csinált, és különben is jól áll neked - vigyorogtam.
- Azt mondod? - húzta ki magát, arcára cserfes vigyor kúszott. Egyértelműen élvezte, hogy fényezem, és csak a hecc kedvéért folytatta. - Jól néztem ki, mi?
- El ne szállj magadtól - nevettem fel, s fejemet hátra döntöttem a kanapé háttámlájára.
- Csak tisztában vagyok az értékeimmel - felelte.
- Persze - kuncogtam.
- Mehet a következő - jelent meg Victoria.
- Na, futás, kis zsiráf - paskolta meg a combomat.
- Paraszt - nevettem fel, ellöktem a kezét és a nekem adott pólót megragadva indultam el a fürdőszoba felé, hogy lefürödjek gyorsan.
Magamra zártam az ajtót, és egy pillanatra megálltam, az ajtónak támaszkodtam és behunytam a szemem. Damiano viselkedése összezavart: mikor mások társaságában voltunk, úgy tűnt, mintha felém se bagózna, aztán erre többszörösen is rácáfolt egy apró érintéssel, halk megjegyzéssel, mintha nem szemével látna, hanem egész testével érzékelné a jelenlétemet és a hangulatomat. Mikor ketten vagyunk, akkor pedig visszafogott, halk, kedves és elfeledteti velem, hogy ő egy Európa-szerte híres énekes, nem pedig egy átlagos korombeli fiú.
Ledobtam a ruháimat és a Victoria által kint hagyott sminklemosóval letisztítottam az arcomat, majd beszálltam a kádba a felakasztott zuhanyrózsa alá, amiből ömlött a forró víz. Nyugtatóan hatott rám a meleg víz, a csend, a nyugalom. A kád szélén lévő tusfürdőt használtam, és olyan gyorsan lefürödtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Visszavettem alsóneműmet, majd magamra húztam Damiano pólóját. Amíg nem vettem fel a felsőjét, nem is tűnt fel, milyen édes illata van a fiúnak. Többször is megöleltem már, mégsem vettem észre, most azonban beférkőzött orromba és elmémbe. A pólónak kellemes öblítő illata volt, de Damiano illata is beette magát a szövetek közé, így most tökéletesen éreztem azt a férfias, nagyvárosra emlékeztető, kölnivel kevert illatot, amiről azonnal Damiano David jutott eszembe.
Egy ideig csak álltam a tükörrel szemben és bámultam a tükörképemet. Vizes hajam kócosan lógott a hátamra, a tincsek benedvesítették Damiano pólójának vállát, lapocka- és mellrészét. A póló lazán lógott rajtam, s combom alá leért, olyan hosszú volt. Vékony combjaimat elnézve még nekem is az jutott eszembe, hogy nincs semmi a póló alatt.
Pár percig még álltam ott, majd nagyot szusszantva elfordultam a tükörtől, lenyomtam a kilincset és magam mögött hagytam a forró, gőzzel telt fürdőt. Visszacsattogtam a nappaliba, ledobtam magam a kanapéra, és a még mindig ott ülő Damiano felé fordultam.
- A tiéd - intettem a fürdő felé.
- Kösz - felelte.
- A többiek? - fordultam körbe.
- Lefeküdtek már - vont vállat, majd letette telefonját a dohányzóasztalra, felállt és elment fürdeni.
Néma csend telepedett az egész házra, a legtöbb helyiségben le volt már kapcsolva a lámpa, és ezek együttese engem is elálmosított, pedig alig lehetett tíz óra. Bár az is sokat számíthatott, hogy nem tudtam kialudni magam előző éjjel, és egész délelőtt kómás és másnapos voltam.
Fél óra is eltelhetett már, én félálomban ültem a kanapén, már majdnem elaludtam, mikor Damiano kiszólt s fürdőből.
- Ramila - Damiano hangját hallva riadtam fel, s egy pillanat erejéig azt sem tudtam, hol vagyok. - Ramila! - szólt újból.
- Igen? - kérdeztem vissza. Hangom kába volt, rekedtes, mintha napok óta nem beszéltem volna.
- Bent hagytam a cuccom a szobámba, kihozod, kérlek? - kiabálta.
- Öhm... - jöttem zavarba. - Melyik a te szobád?
- A folyosó végén balra - kiabálta vissza.
- Oké, pillanat - feleltem. Felkeltem a kanapéról, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és elindultam megkeresni Damiano szobáját.
A képzeltnél jóval nagyobb volt a helyiség, melynek középpontjában a nagy franciaágy állt, mellett éjjeliszekrény, vele szemben egy televízió volt a falra szerelve, és oldalt volt a szekrény, az ablak pedig az udvarra nézett. Az ágyon szétszórva feküdtek a textilek, amiket most előre hajolva összeszedtem. Volt ott egy alsógatya, egy törülköző, egy póló és egy nadrág is. Nem tudtam, mire van szüksége pontosan, de mindent összehúztam, felmarkoltam, és visszasétáltam a fürdőszobához. Bekopogtam, és vártam. Válasz helyett kinyílt az ajtó, és egy csurom vizes, teljesen meztelen Damiano jelent meg előttem félig az ajtó mögé bújva, hogy eltakarja alsótestét.
- Kösz - vigyorgott rám, elvette a cuccot és már ott sem volt.
Teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam. Bár már eltűnt, még mindig láttam magam előtt Damiano vizes, meztelen felsőtestét, nedves tincseit, amik az arcába lógtak, és nekem megremegett a gyomrom. Olyan görcsbe ugrott, mint még soha, arcomba tódult a vér, borzasztóan melegem lett, kezeim megremegtek.
- Azt a kurva élet... - leheltem magam elé.
A vér lüktetett a fülemben, adrenalinszintem a plafont verdeste, és remegtek a lábaim, mikor visszaindultam a kanapéhoz. Mielőtt leülhettem volna, kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és egy alsónadrágos, nedves hajú Damiano jelent meg. Kényszerítenem kellett magamat, hogy Damiano arcára nézzek, mert egy egészen más testrésze teljesen elvonta volna a figyelmemet.
- Ah, ez jól esett - szusszantott, és egy pillanatra megállt a fürdőszoba ajtajában, ahonnan gőz gomolygott ki a meleg miatt, én pedig mindent megtettem, hogy egyenesen Damiano szemébe nézzek, ne máshova.
- Szuper - grimaszoltam, és biztosan kiült az arcomra, mennyire kellemetlenül érzem magam, de a fiú teljesen figyelmen kívül hagyta, ha egyáltalán észrevette.
- Egy pohár bort lefekvés előtt? - vonta fel a szemöldökét, s széttárta a karjait.
- Oké - vágtam rá csak azért, hogy megkerüljön, a konyhába menjen, és nekem ne kelljen küzdenem azért, hogy arcán tartsam a szemeimet.