Egy átlagos hétfő éjszaka volt, nem tűnt különbnek a többinél. Az óra nagymutatója vészesen sietett a tizenkettő irányába, én pedig egyre közelebb kerültem egy új naphoz, a fárasztó keddhez, amikor is a legtöbb órám volt, természetesen a legnehezebb tantárgyakkal karöltve.

Aludnom kellett volna. Tudtam, hogy másnap dolgozatok és megerőltető percek várnak majd rám, de mint akkoriban már megszokottá vált módon; azon a bizonyos hét kezdő napon sem jött álom a szememre, a gondolatok ezrei megállás nélkül pörögtek az elmémben, én pedig nem találtam a kikapcsoló gombot a fejemben, nem tudtam azt mondani, hogy „Állj!" – az eszem nem akart engedelmeskedni nekem.

Azóta már a szívem felett is elvesztettem az irányítást.

Életem legpocsékabb nyarán voltam túl, amikor is, ha lehetett; kerültem a barátaimat, és helyette inkább egyedül sétálgattam a városunk csöndes, kihalt részein, éjszakánként pedig rendszeres rémálmok gyötörtek. Aztán elérkezett a szeptember, az iskola okozta stressz és néha rám törő szorongás pedig visszatért. Már nem tudtam nem találkozni a barátaimmal, Marknak azonban nehéz időszaka kezdődött a szülei válása miatt, és a hyungok már nem voltak velünk az iskolában, mert mind egyetemre mentek, én pedig úgy próbáltam elkerülni a gyötrő éjszakákat, hogy minimálisra szorítottam az alvással töltött időt az életemben, és próbáltam más alternatívákat keresni a pihenésre.

Minden rossz volt...

Nulla óra négy perc – kinyitottam az ablakomat, és élveztem, ahogy a kora őszi, langyos szellő végig cirógatja arcom bőrét. Lábaimat felhúzva kuporodtam fel a párkányra, szemeimet a sötétségen legeltetve, lopva-lopva a velem szemben elhelyezkedő sötét ablak irányába pillantva, ahol már hónapok óta sosem kapcsolták fel a lámpát, és ahol sosem láttam még mozgolódást ezelőtt. Ennek ellenére; állandóan azt éreztem, mintha valaki figyelne onnan bentről, egyenesen a szemeimbe bámulna s én is az ő íriszeibe pislognék; ilyenkor azonban a csontjaimat átjáró félelem helyett apró melegség járta át a testemet; mégsem éreztem magam annyira elveszettnek, és képes volt megnyugtatni annak a ténye, hogy azt gondolhattam néhány elhaló pillanat erejéig; sosem voltam egyedül, és nem is leszek.

„Hé, hallasz? Maradj velem, kérlek! Nem lesz semmi gond, én itt vagyok. Mi-mindjárt ideérnek a mentők, csak tarts ki!"

Hirtelen fényesség támadt. Először fel sem eszméltem igazán, meredten bámultam a velem szemben elhelyezkedő ablakot, majd az öt másodpercenként fel-és levillanó lámpa fényét, mintha csak jelezni akart volna valaki. Ajkaim elkerekedtek és egy néma 'o' betűt formáztak – nem akartam elhinni, hogy az üresnek tűnt szobának esetleg valóban van egy lakója, és talán most nekem szeretne üzenni valamit.

Csodálkozásomból felocsúdva rohantam az éjjeli szekrényemen elhelyezkedő sólámpához, majd feloltottam azt; öt másodpercig hagyva, hogy a világosság kitöltse szobámat és körbe öleljen engem, aztán lekapcsoltam, s néhány másodperc múlva újra megismételtem az egész műveletet, közben izgatottan figyelve a szomszédos ház irányába, valamiféle reakcióra várva.

Hallottam, ahogy nyikordul egyet a rejtélyes faablak, utána pedig kinyílik, én pedig lélegzetemet visszafojtva sétáltam vissza eredeti helyemre, immáron ismét sötétségben, idegesen tördelve ujjaimat, úgy figyelve az előttem elterülő sötétséget és a feltehetőleg benne rejtőzködő sötét alakot.

- Szia – halk, rekedtes suttogás volt, minek hatására egyszerre rezzentem össze ijedtemben s eresztettem ki ajkaim között egy megnyugvó sóhajt. Hangja egészen fiatalon csengett, s velem egyidősnek tűnt; fiú volt, és bár nem láttam, éreztem, hogy ő is a párkányra kuporodik, így követtem példáját, s ismét helyet foglaltam; feltételezett irányába fordulva miközben zavartan lógattam lefelé zoknis lábaimat.

- Sz-szia – elrontottam. Másfél perc némaság után végre sikerült erőt vennem magamon, s ajkaimat válaszra formálnom, de hangom megremegett, én pedig egészen vékonyka, elfojtott tónussal köszöntem vissza, miközben magamat átkoztam szerencsétlenségem okán. Hallottam, ahogy felkuncog, én pedig keserűen konstatáltam, hogy biztosan engem nevet ki és gúnyolódni szeretne rajtam, mégsem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el én magam is; ugyanis nevetése hihetetlenül édesen hangzott, mellkasomat pedig melegség járta körbe, ahogy immáron lehunyt pillákkal hallgattam gyönyörű hangját.

- Ne haragudj, de nagyon édes vagy – éreztem, ahogy arcom lángba borul, s szép fokozatosan veszi fel a vörös színt. Mit mondott? Édes vagyok? Soha nem mondtak nekem ilyet, hiszen férfi voltam, fiú, és semmiféleképpen sem édes vagy aranyos. Nekem kellett volna ezt mondanom, de egy lánynak, mondjuk egy olyan kis szendének, akinek éjfekete tincsei a válláig érnek, szemeibe pedig frufru lóg, és folyamatosan fel kell rám néznie, mert olyan alacsony termetű.

- Nem is vagyok édes! - végül ennyivel reflektáltam csupán, és örültem, hogy hangom már nem remegett meg, sokkal inkább tűnt sértettnek, s valóban így is éreztem magam; orromat felhúzva fintorogtam a sötétségbe, ahogy többedjére is elmotyogtam magamban, hogy én bizony nem vagyok édes, miközben ha szívemre hallgattam volna, minden bizonnyal azt felelem: "A te nevetésed az, ami igazán édes."

- Most megsértettelek, Jeno? - cukkolódós hangneme volt, eközben pedig mégis olyan könnyedséggel ejtette ki nevemet ajkai között, mintha mi sem lenne természetesebb annál, így, éjfél múltán, az ablakainkban üldögélve a teljes sötétségben, mikor én még azt sem tudtam, a képzeletem játszik-e velem csúfos játékot, vagy valami különös csoda folytán sikerült elaludnom és egy különös álomba szenderülnöm.

...vagy ez tényleg a valóság lenne?

- Honnan tudod a nevemet? -  kissé feszülten szegeztem neki a kérdést, mert a kialakult szituáció egyre jobban kezdett hasonlítani azokra az eszement horror sorozatokra, amikre Mark teljesen rá volt függve az elmúlt időszakban, és amikről előszeretettel mesélt nekem is fizika órák alatt, amikor már annyira untatott mindkettőnket az egyébként igazán kedves tanárnőnk monoton hangja - talán mert ő is baromira unta már a saját tantárgyát -, hogy egymás felé fordulva hajtottunk fejünket az agyonfirkált padra és beszélgettük végig a kínkeserves negyvenöt percet mindenféle baromságról.

- Lassan másfél éve szomszédok vagyunk, valamint néha olyan hangosan kiabál fel neked anyukád, hogy kész a vacsora, hogy nem csak én, de a három házzal arrébb lakó család is biztosan meghallja - éreztem, hogy mosolyog, és elfojt egy apró kacajt, én pedig szégyenkezve sütöttem le pilláimat, amiért olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy: "Gyerünk nevess újra, hallani akarom a hangodat!"

„Kérlek, nézz rám és mosolyogj! Ne hagyj itt, én félek egyedül! A sötétség nem jó hely, nyisd ki a szemeidet!"

- Ha már tudod a nevemet, és ahogy említetted, szomszédok is vagyunk egy ideje, nem úgy illene, hogy én is tudjam a tiédet? - ajkaim szélében ferde mosoly pihent, miközben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy az elmémbe beszűrődő rossz emlékekről tudomást se vegyek. Úgy éreztem, nem véletlen történt ez az egész így; jelentős okot tulajdonítottam a különös fiúnak s az ő különös megjelenésének, és hinni akartam, hogy most már minden jobbra fog fordulni.

Azt éreztem, hogy talán ez a fiú, kit most a legnagyobb sötétség ölel körbe - lehet majd a Napom s az új fényem, ebben a kietlen éjszakában.

- Jaemin, a nevem Jaemin.

„Megrázó esemény vetett véget a tegnapi nap folyamán városunk egyik leghíresebb intézményének, a Globális Tudományok Gimnázium évzáró eseményének.  Na Jaemin (16) tanulóra egy másik diáktársa talált rá az egyik férfi mosdóban; a fiú szervezetében több gyógyszer volt kimutatható. Az állapota egyelőre instabil, de többet mi sem tudunk, ugyanis az orvosok a család kérése miatt több információt nem adhattak ki nekünk. A szülőknek küldjük támogatásunkat, és mind bízunk abban, hogy a gyermek hamarosan felébred!

Országunkban egyre nagyobb az öngyilkossági  szám; a fiatalok nem bírják kezelni az iskola okozta hatalmas nyomást, nem találják a helyüket a közösségükben, képtelenek beilleszkedni, de nem mernek beszélni erről senkinek. Ha úgy látod, hogy valakinek a környezetedben segítségre van..."

——
Holnap Szenteste, várjátok már?^^