Talán ez az egész csak egy fölösleges időpazarlás, és ahelyett, hogy ismét szobám ajtajának takarásába burkolódzva koptatom a tollat és fogyasztom a papírt, melyért fákat vágtak ki – csak hagynom kéne, hogy az agyam legutolsó, küzdő része is bele törődjön végre a helyzetbe, és ne próbáljon tovább harcolni.

Mert úgy tényleg, igazán nincsen értelme ennek az egésznek.

A szüleim ezekben a pillanatokban is éppen a konyhában sürögnek, mert a holnapi nap egy különleges nap – legalábbis folyton ezt mondogatják. A holnapi nap egy különleges nap lesz, de ők nem is sejtik, hogy nekem a leginkább, ahogy a bátyám, Jinhan sem, aki épp a barátaival telefonálgat, és tervezik a holnap esti bulit, amiből valószínűleg semmi sem lesz, mert addigra már úgy is tönkreteszem összes szerettem életét.

De hiszen ők nem ezt érdemlik.

Nem is tudom pontosan, hogy mikor kezdődött ez az egész. Talán egyik napról a másikra, vagy hetek alatt fordult ekkorát a helyzet, s magam sem tudom, mikor vettem észre, hogy minden, melyet eddig örömnek éltem meg, most kínná változott, én pedig borzasztóan gyűlölöm azt a helyzetet, amibe bele vagyok kényszerítve, hogy engem senki nem kérdezett meg arról, hogy szeretnék-e élni ebben a világban, ami annyi mocsoktól szennyezett.

Valójában, hosszú-hosszú ideig nekem sem volt bajom ezzel a hellyel, a Földdel, a városkával, ahol élek, a barátaimmal és a családommal sem. Aztán egyszer csak el kezdtem fájdalmat és haragot érezni. El kezdtem utálni, hogy a barátaim tudnak jól szórakozni nélkülem is, hogy a bátyámnak igazából jelentéktelen vagyok, és hogy a szüleim az állandó veszekedéseik közepette észre sem veszik, mennyire fáj nekem az egymás iránt táplált haragjuk.

Azt hiszem, azon a ponton döbbentem rá a leginkább, hogy mennyire is egyedül vagyok, amikor hazafele menet az iskolából rosszul lettem és elviselhetetlenül fájt a gyomrom. Összekuporodva ültem a földön, és hiába csörgettem szüntelenül szüleimet – ők dolgoztak, Jinhan nem ért rá, mert a barátnője hazajött az egyetemről néhány hétre, a barátaim... a barátaim pedig talán nem is voltak a barátaim, csak kölcsönösen kihasználtuk egymást. Nekem kellett a látszata annak, hogy igenis, fontos vagyok másoknak, és az emberek értékelnek engem, nekik pedig jól jött, hogy okosabb voltam az átlagnál, és képes voltam éjszaka is fent maradni, hogy megírjam nekik a házi feladatot.

Végül is, megkaptam, amit akartam. Benne voltam egy népszerű baráti csoportban, a szüleim örültek, hogy társasági életet élek, és a bátyámnak sem kellett az iskolában letagadnia, hogy az öccse vagyok.

Holnaptól kezdve miattam lesz megszégyenített.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom Testvérem, vétkeztem...

Önzőnek érzem magam. Az emberek mindig körülvettek, és néha úgy is tűnt, mintha őszintén kedvelnének, és nem volnék kínos személy a szemükben, én mégsem tudtam hinni nekik. Egy idő után pedig annyira el kezdtem azon görcsölni, vajon teher vagyok-e mások szemében, hogy a tükörbe nézve is csak undorodni tudtam magamtól, mert nem láttam mást, csak egy mindenki életét megkeserítő alakot, aki fölöslegesen született a Földre, cél nélkül, és egyszerűbb lenne, ha inkább nem szívná tovább mások elől a szmogos levegőt.

Az elmúlt hónapokban már nem is akartam igazán emberek közé menni, mert akárhányszor valaki szemét magamon éreztem, csak arra tudtam gondolni, vajon mi lehet rólam a véleménye, vajon ő is annyira utál-e engem, mint én magamat és neki is olyan gondolatok járnak a fejében, hogy miért vagyok még itt.

Miért élek még mindig?

Amikor anya hazaért egy hosszú nap után a munkából és csókot akart lehelni a homlokomra, én csak üveges tekintettel húzódtam el tőle, amikor apa erőpárbajra hívott szórakozásból, vagy Jinhan berobbant a szobámba és birkózni akart – mind elutasítást kaptak tőlem, mert nem akartam, hogy hozzám érjenek. Valójában azonban sosem attól irtóztam, hogy valaki megérintsen, engem annak a gondolata taszított, hogy valaki egy hozzám hasonló alakot érintsen.

Mert nem érdemlem meg...

Végül ez az egész addig fajult, hogy három hete már nem voltam iskolában, és csak akkor vagyok hajlandó kijönni a szobámból, ha meggyőződtem arról, hogy senki nincs itthon, vagy ha már sötét van.

Mert akkor nem láthat senki, nem érinthet senki...

És hiába próbálkoztak kicsalni, orvost hívni – semmi sem változott, ők pedig betudták annak, hogy biztosan szerelmi bánatom van, vagy kamaszkori lázadásomat élem ki így, és hamarosan vége szakad ennek a „butaságnak".

Holnap pedig valóban vége lesz ennek az egésznek...

Azt hiszem, négy napja fogalmazódott meg bennem az ötlet. Talán pont akkor, mikor éjfél múltán kiültem az ablakba, és egy nagyjából velem egy idős fiú alakjára lettem figyelmes, akinek szobájában fényesség honolt, ő pedig telefonját füléhez szorítva magyarázott valamit hevesen, de nem tűnt dühösnek, sokkal inkább lelkesnek; ajkain széles vigyor látszott, szemei pedig egy egészen aprócska, vékony csíkra húzódtak össze, amikor nevetett.

Én pedig akkor jöttem rá, hogy mindazt, amit elveszítettem, már sosem fogom visszakapni. Mert már nincs egy barátom sem, akivel éjszakába nyúlóan dumálhatnék mindenféle ökörségről, ahogy az a fajta boldogságra és életre való hajlam sincs meg már bennem, ami abban a fiúban maximálisan megvolt.

És miközben egyre csak a szomszéd gyermeteg arcát s ragyogó auráját kémleltem a sötétség rejtekéből, rájöttem, hogy nincs semmi más, amire jobban vágynék, mint, hogy végre halott legyek. Ezután pedig valahogy magától jött az egész. Ott kell lennem a bátyám gimnáziumi ballagásán, de tudom, hogy valójában senkinek nem fog feltűnni, amikor az ünnepély felénél majd felállok a székről és kerülve az egykori barátaim égető tekintetét, kioldalazok a hatalmas díszteremből és a legfelső szinten található férfimosdó felé veszem az irányt – tudva, hogy oda ilyenkor senki sem jár.

Szánalmas vagyok, de nem akarok tovább szenvedni. Már teljesen elgyötör a folyamatos kín és fájdalom, én pedig örökre meg akarok szabadulni ezektől az érzésektől. Tavaly ilyenkor még azért csentem el egy teljes doboznyi nyugtatót a nagynénémtől, mikor a házában jártunk, mert viccesnek tűnt az ötlet, hogy esetleg majd a barátaimmal valamelyik őrült tanárunk kávéjába keverjünk egyet-kettőt. Ma este azonban azért szorongatom egyik kezemben a gyógyszeres dobozt, a másikban pedig ezt az egyre fogyó tollat, mert meg akarok halni, mert holnap meg fogok halni.

Már nincs visszaút. Már nincs helye a meggondolásnak, az utolsó perceimig kitartó, szívemben tomboló bűntudat érzését pedig elviselem. Amikre vissza kellett emlékeznem életem tizenhat és fél évéből, arra visszaemlékeztem. Amiket le akartam írni, már mind leírtam, és már nem maradt más vissza, csak egy utolsó, teljes éjjelen át tartó virrasztás, mikor kiülök az ablakba, és figyelem a szomszédfiú alakját, ahogy barátaival telefonál, vagy éppen az íróasztala előtt görnyedve játszik valami számítógépes játékon.

Már csak ennyi maradt hátra, és a holnapi nap, amikor végre pontot teszek mindennek a végére, és minden irtózatomat háttérbe szorítva csókot lehelek anya homlokára, megmutatom apának, hogy igenis, még mindig és örökre gyengébb maradok nála, majd egy utolsó testvéri birkózásba kezdek a bátyámmal, Jinhannal. Aztán még egyszer, utoljára megemberelem magamat és szembe nézek az iskolámmal, emelt fővel végig sétálok a folyosókon, nem törődve az engem vizslató, vagy éppen nem vizslató szempárokkal. Biccentek egyet a barátaim felé, majd helyet foglalok a díszterem végében, távolabb a büszke mosolyú szüleimtől. Majd mikor sikerül megpillantanom Lee Jenot, az évfolyamtársamat, a szomszédfiút, ahogy barátai körében ismét csak nevet és boldog; felállok a helyemről, kilépek az ajtón, ujjaimmal pedig a zsebemben pihenő gyógyszert szorongatom.

Majd lassú, kimért lépésekkel elindulok fölfelé a lépcsőn, szemeimmel elidőzve az osztálytermeken és a tablóképeken, amelyek egyikén később én is szerepelhettem volna. Aztán, mikor felérek a legfelső szintre, lenyomom a férfimosdó kilincsét, és egy utolsó, jelentőségteljes pillantást vetek tükörképemre. Utána lábaimat felhúzva a földre telepszem, kirakom majd az addig zsebemben gyűrődő levelet a csempére, hogy aztán markomat megtöltsem utolsó reményemmel; hogy lehunyva a szemeimet, örök álomba szenderülhessek a sötétségben.

Így kérlek, ha olvasod a levelemet, hunyd le a szemed, ne nézz rám, és a sötétségben majd meglelsz engem!

- Na Jaemin

——
Kicsit más, kicsit nem megszokott, de azért igazán remélem, hogy tetszik! :-)