- Szeretnék beszélni a tegnap történtekről – kezdtem bele, de hangom megremegett, s feszülten szívtam be a hűvös levegőt, ami bármennyire is volt fagyott és párás, mégis égette torkomat és tüdőmet egyaránt.

- Nincs rá okod – utáltam, hogy állandóan mosolygott. Zavart, mert hangja folyamatos vigyorra engedett következtetni, de nem tudtam örülni neki, hiszen borzasztóan irigy voltam; magamnak akartam azt a kellemes ajakgörbületet, nem pedig az éjszakának. Azt szerettem volna, hogy csak akkor mosolyogjon, ha valóban oka van rá, és akkor is csak nekem, csakis nekem; annak a személynek, aki lassan az őrület határán állt a folyamatos sóvárgástól és vágytól, amit azért érzett, hogy végre elmúljon az az átkozott sötétség s a Nap első fénysugarai végig simítsák szerelme arcát, saját szeme láttára.

- De én fontosnak tartom, hogy magyarázatot adjak arra, miért nem jelentem meg akkor, este – homlokomat a kissé nedves ablaküvegnek döntöttem, s csak hallgattam légvételeit, melyek megnyugtattak, s idegessé tettek egyben; szívem őrült tempóban dobogott, fogaim össze-összekoccantak a hidegben, és tényleg csak abban mertem bízni, hogy másnap nem fekszem majd ágyban magas lázzal, tüdőgyulladással, amiért felelőtlenül csak egy pulóvert kaptam magamra.

Hirtelen eszembe jutott; vajon hordja-e a sálam, az ő sálját, hogy talán éppen e pillanatban is melegíti-e őt, vagy hanyagul hever valahol a szobája rejtekében, s azóta a nap óta rá sem nézett, amióta tőlem kapta.

- Igazából, fölösleges magyarázkodnod. Ne gondolj ebbe többet a kelleténél! Az, hogy éjszakánként beszélgetünk, nem azt jelenti, hogy magyarázattal tartozunk egymásnak. Nekem semmi közöm az életedhez, ahogy neked sem az enyémhez. Azt hiszem, ez az egész csak addig lehet rendben, amíg valamelyikünk nem képzel bele többet – halk volt, de határozott, én pedig eltátott ajkakkal hallgattam szavait, s meg sem bírtam szólalni. Korábban is voltak már ilyen pillanatai, de tegnap és még az azelőtti napon sem volt semmi baja, olyan volt, mint bármikor máskor, most azonban, mikor vissza szerettem volna térni a korábban történtekre – ellenségessé vált, én pedig őszintén nem értettem, miért jó neki ilyen kegyetlen módon játszadoznia az érzéseimmel; hiú ábrándokba kergetnie, aztán ismét eltaszítania magától.

- Jaemin! – felkiáltottam, nem törődve azzal, hogy akár az egész utcát felkelthetem harsány felszólalásommal. Megrémültem, mert hallottam, hogy feltápászkodik az ablakból, recsegett alatta a faszerkezet. Azt akartam mondani neki, hogy felejtsük el, inkább nem magyarázkodom, hiszen tényleg, ez nem több,  két őrült fiatal éjszakai kapcsolatánál, de a szívem az agyam ellen dolgozott, így mielőtt becsukhatta volna az ablakot – éreztem, hogy ezt akarja –, egyedül hagyva engem; ismét megszólaltam – Tudni szeretném, hogy hordod-e a sálamat!

*****

Azt hiszem, ez az egész csak addig lehet rendben, amíg valamelyikünk nem képzel bele többet. – ez az egy, aprócska mondat, mint mérgezett tőr, úgy fúródott egyre mélyebbre a szívemben, egyre csak ismétlődve agyamban, visszajátszva a jelenetet, amelyben kimondta; olyan hanglejtéssel, mintha a kettőnk közt kialakult különleges kapcsolat neki valójában nem is jelentene semmit. Aznap éjjel még bíztam abban, hogy ez csak egy újabb, hirtelen jött hangulatingadozás volt nála, ami amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlik, de mikor már napok óta nem gyújtott lámpát éjjelente, hajnali kettőkor, ahogy azelőtt mindig is tette; a hiány és aggodalom keserű egyvelege irdatlan tempóban száguldott végig testemben, én pedig nem tudtam, hogy mit tehetnék.

Fájt. Fájt levegőt venni, beszívni az oxigént, majd kifújni a szénnel egyesült párosát. Fájt mosolyogni, csókot lehelni édesanyám homlokára egy mosollyal az arcomon, apának segíteni a garázsban, fesztelenül cseverészve, vagy épp Markkal és a többi barátunkkal mulatni az időt – amikor egyre csak őröltek belülről a gondolatok.

Hiszen hazudtam nekik. Mindenkinek. Az elmúlt néhány hónapomat csak az ismerős, s mégis oly' ismeretlen fiú uralta, én pedig elhanyagoltam a szeretteimet; azokat, akikre mindig számíthattam, és akiknek valóban fontos voltam. Hiszen ők nem csak az éjszaka néhány óráját szánták rám, ők nem titkolóztak előttem, és nem tartottak értéktelennek; ők nem Jaemin voltak, akinek talán sosem voltam több egy jó kis szórakozásnál, vagy valakinél, aki kicsit elterelheti a gondolatait a hétköznapok szürke monotonitásáról.

- Jeno! Már megint nem figyelsz! – Jaehyun hyung morcos tekintete hozott vissza gondolataim közül a jelenbe, s egy apró, kínos ajakgörbülettel kértem bocsánatot, amiért az elmúlt tizenöt percben már sokadjára akadt meg miattam a beszélgetés, mikor a többiek észrevették, hogy ismét csak az esőcseppekkel tarkított, kávézói ablakon meredek kifelé.

Voltak olyan idők, amikor minden szombat reggelünket itt töltöttük. A Régi Napok Kávézója lassan két éve számított törzshelyünknek, amióta azonban Taeyong hyung és Jaehyun hyung egyetemre mentek, Yuta és Jisung Hyung pedig megkezdték a gimnázium utolsó évét, ezek a reggeli közös kávézások – vagy Mark és Yuta esetében inkább teázgatások – egyre többször elmaradoztak. Míg végül havonta már nem négyszer vagy ötször találkoztunk itt, együtt, hanem jó esetben is csak egyszer. A hiányuk pedig magányossá tett, hiába volt ott nekem Mark.

Mindig is nehezen kezeltem a változásokat. Sosem voltam az a fajta fiú, aki vágyott az új és ismeretlen dolgok felé, sokakkal ellentétben én igazán kedveltem a dolgok kiszámíthatóságát, és sosem voltam odáig a meglepetésekért. Erre, milyen ironikus módon; Jaemin meglepetésként robbant bele az életembe, és valami teljesen újba és ismeretlenbe vezetett bele; én azonban mégsem bántam.

Legalábbis, egy hete még biztosan ezt feleltem volna, ma már azonban magam sem voltam tisztában azzal, mit gondolok vagy érzek.

- Emlékeztek még arra a srácra tavalyról? – Taeyongie hyung haja tűzvörösen virított feje tetején, szemei alatt pedig halvány, kissé elkenődött, fekete szemceruza húzódott. Emlékszem, tavaly még csak kacérkodott annak a gondolatával, hogy hajszínt váltson, és a sminkelést is csak a legvadabb bulikban választott, mint opciót, manapság azonban mindig azt mondogatta, hogy az egyetem új kapukat nyitott meg előtte, és végre teljesen szabadnak érzi magát. Ezt a fajta átalakulást mind csak örömmel néztük, ugyanis a korábbi szorongásának nyoma veszett, és ma már bátran vállalta fel extravagáns kinézetét és különleges gondolkodásmódját, és azt hiszem, ennek az egésznek Jaehyun-ah örült a legjobban, aki örök büszke mosollyal az arcán figyelte a mellette ülőt, aki vékony csuklójával most is épp hevesen gesztikulált.

- Akire a mosdóban találtál rá az évzáró napján, Jeno – nézett szemeimbe mélyen, én pedig kidülledt pupillákkal meredtem vissza rá. Hiszen ez egy olyan emlék volt, amiről soha többet nem akartam beszélni, és az elmúlt fél évben csak is azon voltam, hogy minél gyorsabban elfelejtsem az akkor történteket és látottakat.

- Nem hinném, hogy most erről kellene beszélgetnünk – Yuta erőltetetten nevetett fel, majd biztatóan végigsimított hátamon, de hiába; végtagjaim befeszültek, arcom pedig megkomorodott. Ugyanis annak a bizonyos, kora nyári napnak minden egyes mozzanata örökre belevésődött a fejembe, és hiába hittem azt, hogy lassacskán sikerül teljesen kihevernem és elfelejtenem; a múlt egyszer tán homályossá válik, de örökre sosem vész el.

Az a nap mindannyiunk számára különlegesnek számított szerény kis baráti társaságunkban, hiszen akkor búcsúztattuk iskolánkból Taeyong és Jaehyun hyungot, ezzel pedig egy igazán fontos szakaszát zártuk le életünknek; amikor is, mi hatan, kortól és osztálytól függetlenül mindig és mindenhova együtt jártunk – tanóráktól eltekintve –, és elválaszthatatlannak tűntünk. Azon a napon én voltam az egyik olyan szerencsésnek semmiképpen sem mondható személy, akinek egy rövidke búcsúztatót kellett mondania a ballagóknak, de sosem voltam igazán a szavak ereje.

Ha bár, én mindig is vágytam a fényre, ha a Nap sugarai végig cirógatták arcomat; megnémultam, és legszívesebben eltűntem volna, akárcsak Jaemin.

Talán a túlzott izgulás miatt akartam akkor épp kiszabadulni a fülledt iskolai csarnokból, vagy azért, mert a kiszáradt torkomat állandóan vízzel öblögettem, és emiatt hívott magához az a bizonyos iskolai férfimosdó. De akár a sors is lehetett és annak furcsa fintora, mert úgy gondolta, rám van szükség, vagy a véletlenek különös sorozata, aminek köszönhetően végül ebbe a gimnáziumba jöttem, és aminek köszönhetően megismertem a jelenlegi barátaimat, majd később Jaemint is – nem tudom. Minden esetre, a beszédem kezdete előtt körülbelül öt perccel én már nem bírtam tovább, ki kellett szabadulnom a fojtogató diáksereg karmai közül, és egy gyors magyarázkodás után, melyet leginkább osztályfőnökömnek és Marknak intéztem; gyors léptekkel indultam meg az iskolánk legfelső szintje felé. Minél távolabb akartam lenni a pódiumtól és a mikrofontól, amelyek csak engem vártak, s melyektől én magam még is olyannyira ódzkodtam és menekültem. Viszont visszagondolva, talán valami furcsa és megmagyarázhatatlan erő vitte arra fele lábaimat, mert már akkor érezni lehetett a levegőben, hogy valami nincsen rendben, hogy valaki nincsen rendben.

Minden esetre, a harmadik emelet folyosóján már futva tettem meg a rövidke távot, hogy utána kicsaphassam a mosdó ajtaját, s ott meg is rökönyödjek néhány pillanat erejéig. A kicsempézett földön egy fiú hevert, mézbarna tincsei glóriaként terültek szét feje körül, bőre borzasztóan sápadt volt, iskolai egyenruhája pedig kissé piszkos. És a gyógyszerek. Mellette egy gyógyszeres doboz hevert, néhány szétgurult kapszulával és egy levéllel. A levéllel.

Felocsúdva a kezdeti sokkból, zilálva rohantam oda feléje, homlokomon verejtékcseppek gyöngyöződtek, szemeimet könnyek marták; én magam pedig kétségbe esetten szorítottam karjaim között élettelen testét, úgy próbálva őt ébresztgetni mindhiába, miközben a mellette heverő levelet gondolkodás nélkül a zsebembe gyűrtem, majd remegve nyúltam telefonomért.

****

- Szóval csak azt akartam mondani, hogy egy szakra járok a fiúnak a bátyjával, és sikerült vele elég szoros kapcsolatba kerülnöm ahhoz, hogy merjek egy kicsit kérdezősködni, a fiú pedig... – nem hagytam, hogy végig mondja. Zaklatottan pattantam fel az eddigi helyemről, szinte felborítva az egész asztalt, majd nem is törődve barátaim ijedt tekintetével és azzal, hogy maradásra bírnának; futólépésben hagytam el a kávéházat, mely a régi időket idézte, a szemeim előtt pedig csak egy cél lebegett:

A levél.

——
Sajnálom, eléggé megcsúsztam ezzel a résszel, és most csak abban tudok reménykedni, hogy ti kevésbé fogjátok utálni, mint én!